Tegnapelőtt beszéltem Bencével a sulink előtt. Nem mondom, hogy nyugodt vagyok azóta, pláne, hogy sajnos tökéletesen nyomon tudom követni, ahogy idegtépően közeli haverkodásba vágott az osztályomba járó "alfa"-trióval.
Az utóbbi időben minden, amire az életem törekedik, hogy önmagát ismételje, a legrosszabb fordulatokat beleértve, és ez nem ad okot arra, hogy a rossz előérzetemnek köszönhetően ne legyek feszült és ideges, akárhányszor eszembe jut, hogy megint itt van a közelben az az ember, akinek ezer különböző fegyver áll a rendelkezésére ahhoz, hogy belém döfjön egy óriásit.
Pláne, hogy egyébként azóta a korábban említett három fiú osztálytársamtól is a kelleténél nagyobb figyelmet kapok, nem jó értelemben - nem egyenesen, nem tettek még megjegyzést, csak érzem a levegőn, ahogy a közelben vagyok, nem csak nekik, általánosságban az egész társaság közelében, hogy szó van rólam, és talán jobb is, hogy nem tudom, hogy miről.
Feszélyez, és ezt megint ugyanannak az embernek köszönhetem.
Minderre rá pedig ma arra készültem, hogy délután önszántamból visszamenjek egy előadás erejére arra a helyre, ahol a legtöbb sérelmemet elszenvedtem életemben.

- Milyen csinos vagy, Kicsim! - hatódott meg Anya teljesen, ahogy készülődés után megjelentem a nappaliban, a szobámból kilépve.
Egy fekete, színházba illő, szolid kisestélyi volt rajtam, karcsúsított fazonú; fekete nejlonharisnya, a barna hajam hullámosra besütve, eseményre illő smink piros rúzzsal, nyaklánc, szép fülbevaló, parfüm és egy kisebb fekete, női táska.
Három ok miatt öltöztem így - egyrészt öltözködésben meg akartam adni a módját, ha már színdarabon leszek, és inkább leszek túl elegáns, mint alulöltözött, másrészt először leszek Szentendrén, amióta eljöttem onnan, harmadrészt pedig Őt is sok idő után először fogom garantáltan látni.
Nem tudom, hogy ebből a három okból mennyi volt tudatos.
Amikor Anya is elkészült, kocsiba ültünk, majd mielőtt elindultunk volna, vettünk mindketten egy nagy levegőt és egymásra néztünk.
- Nem valószínű, hogy találkozni fogsz bárkivel, Szívem - mondta Anya.
- Inkább ne kiabáljuk el - kaptam el a tekintetem.
Nem is feltétlenül az tartott vissza legjobban, hogy kivel fogok találkozni - egyszerűen csak régen voltam ott.
Ott nőttem fel, ott volt az egész gyerekkorom, a fél kamaszkorom, első barátok, első szerelem, régi élmények, minden ott volt, és az összes hidat felgyújtva magam mögött, mindent itt is akartam hagyni - bár sok értelme nem volt, ha az otthagyott dolgok végül megtanultak repülni és hidak nélkül, önként szöktek utánam.
Egy életünk van, ahol nem lehet csak úgy magunk mögött hagyni a dolgokat.
Ez az én nagy tanulságom és egyszerre életem kihívása.

Amikor megérkeztünk Szentendrére, őszintén, nem akartam, de akaratlanul nézni kezdtem mindent, ami mellett elmentünk, és emlékeket visszaidézni magamban.
Nyolc hónapja nem voltam itt, mégis úgy tűnt, hogy semmi nem változott azóta.
Hangosan dobogó szívvel állapítottam meg ezt magamban, majd egy nagy levegővel igyekeztem mindezt kifújni.
Csak néhány ház, csak egy játszótér, csak egy iskola, aminek a közelében vagyunk, és csak egy színpad előtt fogok ülni, amin régen engem néztek annyiszor.
Csak egy átlagos utcán fogok végigsétálni, amin a barátnőimmel a kedvenc kávézónk volt és egy csomó délutánt töltöttünk ott, csak azon a nézőtéren fogok ülni, ahol a volt barátom nézett meg, amikor felléptem és csak egy kertes ház emlékei fognak eszembe jutni, ahonnan elköltöztem nyolc hónappal ezelőtt.
Csak egy hely, amit az emlékeim töltenek meg ilyen érzelmekkel.
Csak egy hely.

A helyszínen Anya leparkolt, és már láttuk is Lili apukájának a kocsiját, amikor megérkeztünk, úgyhogy vettem egy újabb mély levegőt, felkészítve magam a másik, kicsit sem mellékes információra a mai eseménnyel kapcsolatban.
Találkozni fogunk.
Lili mondta, hogy ekkor már valószínűleg mind bent lesznek, úgyhogy Anyával bementünk az épületbe, és leadtuk a kabátjainkat a ruhatárba.
- Szerintem a nézőtéren lesznek, megkeressük őket? - kérdezte Anya rámnézve.
- Megkeresed őket? Én még elszaladok mosdóba - mutattam a folyosó másik irányába.
- Persze, akkor ott megvárlak. A jegyed nálad van? Csak azzal engednek be majd.
- Igen, itt van a táskámban.
Bevallom őszintén, a mosdóban igazából csak a tükörhöz mentem, hogy biztosítsam magam arról, hogy nem csúszott-e el a ruhám vagy a sminkem, esetleg, hogy jó-e még a hajam. Illetve egyedül is akartam lenni, nem tudom, miért, talán megérzés volt, de úgy éreztem, hogy szükségem van erre.
Izgultam. Őszintén izgultam, az egész délutántól, mert akkor éppen úgy voltam vele, hogy semmire nem állok készen.

Amikor kijöttem onnan, épp a nézőtérre vezető folyosón sétáltam végig, a kistáskámmal a vállamon, kisestélyiben, magassarkúval kopogva - nem is tudom, mi történt előbb, hogy kezdett el verni a szívem a megérzéstől is kétszer olyan erővel, vagy hogy egyáltalán megpillantottam Őt a folyosó másik felén, az ellenkező irányból tartva ugyanoda, amerre én, mindenesetre megtörtént és nagyobb hatással volt rám, mint arra számítottam.
Nem tudom, honnan érezhettem meg mindezt.
A telefonja a kezében volt, talán most telefonált valakivel, és pontosan ugyanolyan feketében volt, mint én. Fekete farmer és fekete ing volt rajta, az ujjánál feltűrve, a nyakánál természetesen hagyva, így látszódott az alkarján és a nyaka oldalán is a tetoválása, illetve a gyűrűje a kézfején. A haja szokás szerint enyhén kuszán állt, a homlokára lógva, pont úgy, ahogy jól áll neki.
A tekintete szinte egyből összetalálkozott az enyémmel, ahogy a folyosó másik feléről észrevett az emberek között - ahogy azokba a gyönyörű, kék szemeibe néztem, éreztem, ahogy egyből megjelennek bennem azok a pillangók.
Nem is emlékeztem, hogy ennyire bámulatba ejtően csodásak a szemei - olyat éreztet vele, amire nem lehet csak úgy, pontosan emlékezni, mert érezni kell.
Hihetetlen, hogy egy egyébként is gyönyörű szempárt hogyan tehet még lenyűgözőbbé egy olyan tekintet, ami akkor suhant át rajta, ahogy egymás szemébe néztünk a folyosó két feléről.
Van, amikor az ember nem biztos magában és megkérdezi magától valakit illetően, hogy biztosan szerelem-e ez. Na, ez nem olyan.
Talán a szerelem onnantól kezdődik, hogy nem kérdezed meg magadtól, hogy az-e, vagy hogy miért érzed, mert minden megválaszolja magát abban a pillanatban, ahogy a közeledbe kerül.
Mivel észrevettük egymást, már egyikőnk se a nézőtér bejárata felé vette egyenesen az irányt, hanem egymáshoz, kikerülve néhány embert.
Én voltam közelebb a bejárathoz, úgyhogy egy picivel hamarabb megálltam, mint ő, és a hajamat megigazítva bevártam ott.
- Szia - köszöntem halkan, akaratlanul elmosolyodva, ahogy odaért hozzám.
- Szia.
A hangjára, az illatára, vagy talán csak a közelségünk tudatára végigjárt belül az a kellemes melegség, ami már kimondhatatlanul hiányzott.
Szasza egy apró mosollyal az arcán, alig észrevehetően végigpillantott rajtam, majd a szemembe nézett.
- Kiöltöztél - jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán, tekintve, hogy a mellettünk elmenő szülők kisestélyiig azért nyilván nem mentek el, akkor is, ha mindenki igyekezett elegánsabban öltözni.
- Ha már nagy eséllyel meg fog késelni pár régi ismerősöm erről a helyről, legalább szép ruhában történjen - nevettem el magam őszintén, mire derűsen elmosolyodott.
- A húgom egyik színjátszós társa, akivel váltani szokták egymást a főszerepben, és amúgy nem bírják egymást, azt hitte, hogy mára ő van beosztva, és ide is jött a helyszínre. Nem téged fognak ma megkéselni először, nyugi.
Őszintén nevettem egyet.
A közelében voltam, és már is nevettem, akkor is, ha izgultam, stresszeltem, és mindent az élet kihívásának érzékeltem magam körül.
- Talán - mosolyogtam.
Szaszával egy pár pillanatig egymás szemébe néztünk, majd végül én törtem meg a csendet előbb.
- Mikor kezdődik az előadás? - kérdeztem - Mármint, mennyi idő múlva?
Szasza megnézte az időt a telefonján.
- Húsz perc minimum. Csak korábbra hívják az embereket, hogy ne az utolsó, meg az utolsó utáni percben essen be mindenki.
- Ez érthető - láttam be.
Szasza elrakta a telefonját, majd odébblépett, hogy ne mások útjában legyünk, csak mert konkrétan a bejárat előtt voltunk, és nem befele ment, hanem a világ természetességével elindult a folyosón, mert tudta, hogy úgy is vele jövök.
Pár lépéssel odébb volt egy pad, kicsit odébb a csoportosuló rokonoktól és nézőktől, ahová spontán ötlettől vezérve leült, vele egyszerre pedig én is mellé.
Ketten voltunk és nem akartunk minden rohangáló ember útjában lenni, a nézőtéren meg gyakorlatilag nagyobb volt a zsivaj és a pörgés, mint egy óvoda udvarán, úgyhogy adta magát, hogy kicsit itt maradjunk nyugodtan.
A táskámat az ölemben tartottam, Szasza pedig mellettem ülve beletúrt a hajába és elsőként megszólalt, beszélgetést kezdve.
- Hogy vagy amúgy? - kérdezte rámnézve.
Tudtam, miért kérdezi, és megmelengette a szívem, hogy megkérdezte.
Nem csinált úgy, mint ha annyira ne lenne közünk egymáshoz, hogy olyanokról beszélgessünk, hogy sokan vannak itt, hogy milyen lesz a darab, hogy végre egyre jobb az idő, vagy az ilyen felszínes témák, amikkel elüthettük volna az időt - és jól esett, hogy nem így tett, hanem ott folytatta a beszélgetésünket, ahol legutóbb abbahagytuk.
Egy pár pillanatig igyekeztem a gondolataimat összegyűjteni ezzel kapcsolatban, amiket szavakba önthetnék, majd végül az arcomat gyengéden megdörzsölve megszólaltam.
- Fogalmam sincs - vallottam be őszintén, a földön tartva a tekintetem - De tényleg.
Nem azzal az emberrel beszélgettem, akivel kapcsolatban azt éreztem volna, hogy azt várja, hogy kegyes hazugságokkal őrizzem meg a felhőtlen hangulatot.
Szasza rajtam tartotta a tekintetét, én pedig hozzátettem.
- Nyilván, talán egyre jobban sikerül kezelni a dolgokat, de... - folytattam zavartan - Szóval nem biztos, hogy ehhez elég leszek egyedül. Úgyhogy gondolkodtam pszichológuson. Majd kérek tőle tippeket a továbbtanulásomhoz - hagyta el egy halk, kellemetlen nevetés a számat.
Szasza erre azon, hogy most komolyan elvicceltem ezt, halványan elmosolyodott, de nem volt kifejezetten jókedvű mosoly, mint ahogy az én nevetésem se volt az.
- Tudtál meg valamit apukádról? - pillantott rám.
- Nem igazán - láttam be.
Szasza elkapta a tekintetét, néhány gondolatot végigfuttatva magában.
- És, tízes skálán mennyire szar itt lenni? - nézett körbe, úgy egész Szentendrét beleértve.
- Ezt inkább azután állapítom majd meg, ha hazaértem. Egyelőre csak frusztrálóan nosztalgikus minden, amire csak ránézek - pillantottam körbe én is - Mindez valószínűleg jó típusú nosztalgia lenne, ha nem nyolc hónapja hagytam volna itt mindezt önként.
- Most vagy először itt azóta, hogy elköltöztetek?
- Egészen konkrétan - túrtam a hajamba óvatosan, hogy azért ne rontsam el teljesen.
Szasza biccentett egyet, én pedig nem sokkal később megszólaltam újra.
- Te hogy vagy? - néztem rá.
- Asszem nem nálam relevánsabb a kérdés.
Ezzel lezárta a témát, majd pár pillanattal később váltott is.
- Hallom, visszamentél táncolni.
- Igen, Lili rávett - igazítottam meg a hajam halkan elnevetve magam - A héten volt az első edzésem.
- Milyen volt?
- Valójában igyekeztem elhallgatni, de Lili nem engedte, hogy szerénykedjek, és leadta a drótot az edzőnek, hogy versenyszerűen csináltam korábban. Egyébként a legtöbb fellépés pont itt volt - jegyeztem meg, csak úgy körbepillantva - Valahol, valamelyik falon van rólam egy kép is. Na mindegy, szóval ez kiderült, az edző és a többiek számára is, szóval jobban a figyelem központjában voltam, mint akartam. Meg kapásból az első feladat bemelegítésen kívül egy improvizáció volt egy olyan zenére, amit soha nem hallottam ezelőtt, ráadásul Lili fel is vette videóra, szóval egyből bedobtak a mélyvízbe.
- Ja, tudom - mondta egy apró mosollyal az arcán.
Nem mertem visszakérdezni, mert attól tartottam, hogy ezt azért mondja, mert látta a videót, legalábbis hirtelen belegondolva el tudtam volna képzelni, de szerettem volna meggyőzni magam azzal, hogy túlgondolom, így inkább nem kérdeztem rá.
- Egyébként Lilivel már is csináltak belőlünk egy páros formációt - meséltem a karkötőmet igazgatva - Szóval valamikor fellépünk ketten.
Szasza maga elé nézve, de rám figyelve hallgatott, majd ahogy mindezt elmeséltem, őszintén megszólalt.
- Félretéve a húgomat, a csapatot, meg az ilyen random egyéb tényezőket, amúgy szar? - kérdezte egyszerűen, és nem kellett jobban kifejtenie a kérdését, mert értettem, hogy mire gondol.
- Visszamenni táncolni? - kérdeztem rá, majd átgondoltam, hogy őszintén tudjak válaszolni - Fura. Eleinte nagyon feszélyező volt, mert... nem is tudom - válaszoltam őszintén - Csak tudod, mindennek olyan régi érzése volt, az egész hangulat az volt, erre meg még rájött, hogy azért elég nagy kihagyás után vágtam neki újra, olyan emberek között, akiknek egy részét mondjuk nem kedvelem annyira, és bocsánat, de konkrétan rám vannak kattanva. Mindenre, amit ezeken az edzéseken csinálok.
- Túl jó vagy, mondd ki nyugodtan - nézett rám a szórakozott gödröcskéivel az arcán, mire elnevettem magam.
- Nem vagyok túl jó, csak táncoltam, szóval néhány dologban tapasztaltabb vagyok.
- Szerénységből ötös - biccentett halványan mosolyogva.
Halkan nevettem egyet, majd visszatértem a témára.
- Szóval eleinte fura volt, meg még most is az, de talán egy idő után már nem lesz. Olyan szempontból jó, hogy kicsit leköt - mondtam - Eddig azért tartottam újra nekivágni, mert úgy éreztem, hogy visszahozom vele a régi dolgokat, ami meg is történt, de lassan már mindegy, mert az utóbbi másfél hónapban folyamatosan csak a régi dolgok ismétlik magukat, akaratomon kívül, szóval lényegében már nem oszt, nem szoroz.
- Volt még valami? - kérdezte rámpillantva, ha már így többesszámban beszéltem a régi dolgokról.
Egy pár pillanatig a földön tartva a tekintetem, nehéz szívvel próbáltam megfogalmazni erre a válaszomat.
- Bence - válaszoltam meg röviden.
- Oké, úgy is ideje volt felbaszni magam, mondd - dörzsölte meg az arcát előre kiégve.
- Igazából... szóval összehaverkodott az osztályom kis menő társaságából a három sráccal. Akikkel egyébként korábban összevesztem egyszer Alíz miatt, és az egyikőjük Lili volt barátja - vázoltam fel, mire biccentett egyet, hogy tudja, kikről van szó, emlékszik - Egyik este teljesen random, mind a négyen egyszerre bekövettek Instán, utólag kiderült, azért, mert négyen voltak egy helyen, mármint Bence és a három srác, és szóba kerültem.
Szasza engem hallgatva rámnézett, mert nem sok kellett ahhoz, hogy leessen neki, miért zavar ez ennyire.
Mert ugyanezt már eljátszották velem korábban, és annak a következményeként itt kötöttem ki.
- Tegnapelőtt suli után Bence elém jött a semmiből - meséltem tovább, megfontoltan folytatva - És akkor mondta, hogy összehaverkodott velük, meg hogy témába kerültem. Valószínűleg az összes méltóságomat elástam azzal, hogy komolyan megkértem, hogy ne csinálja meg velem ugyanazt, mint legutóbb. Szó szerint könyörögtem, úgyhogy az önbecsülésemnek ezzel nagyjából annyi is - nevettem el magam kínosan, a karkötőmet birizgálva.
- Mit mondott nekik rólad? - kérdezte Szasza, egyértelműen lereagálva, hogy ha nem apukám dolgait teregette ki a volt barátom, ami miatt még aggódok, akkor valami más volt az.
- A kapcsolatunkról beszélt leginkább. Az még a jobbik része, hogy nyilván az elején letisztázta Bálintéknak, hogy jártam vele egy évet, meg ilyenek, viszont ami tényleg megalázó, hogy szóba került, hogy... szóval hogy lefeküdtem vele, oké, nyilván, amikor együtt voltunk, lényeg, hogy ezt feltétlenül szükséges volt a mostani osztálytársaimmal megtárgyalni - hagytam kifakadni magamból, ezt szó szerint először elmesélve bárkinek - Egyszerűen csak kellemetlen, és valahol tárgyiasítva is érzem magam. Nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy a volt barátom kiteregesse a mostani osztálytársaimnak, hogy mi volt köztünk a kapcsolatunkban, ami egyébként tök privát dolog. Talán jobb is, hogy nem tudom, hogy miket mondott pontosan, mert akkor még feszélyezőbb lenne annak a társaságnak a közelében lenni, mint eddig. Már bocsánat, hogy erről beszélek neked, csak... - dörzsöltem meg az arcom - Jelenleg ez most kiborít. Senkinek semmi köze nincs... ehhez, nekem, meg szerintem a legtöbb embernek privát dolog, hogy egy korábbi kapcsolatában mit csinált, ezzel visszaélni meg, hogy néhány haver előtt érdekesebb legyen, meg legyen miről beszélni, ráadásul mindezt úgy, hogy pontosan jól tudjak róla, kiakaszt, és megalázó érzés, annyira aljas húzás. Mint valami ribanc, akinek nyitott könyv a szexuális élete, hogy mikor, kivel, mit csinál. Nem tudom, mit vétettem, komolyan - tört ki belőlem nehéz szívvel.
Szasza feszülten rágózva hallgatott, majd erre egyszerűen, gondolkodás nélkül válaszolt.
- Itt vagyunk helyben, mondasz egy lakcímet és felkeresem - közölte tényként, a világ természetességével.
- Ha képes vagy amnéziát okozni neki, akkor meggondolom - nevettem el magam kínosan.
- Még egy ilyen sztori után már képes leszek.
Sóhajtva megdörzsöltem a halántékom, majd pár másodperc múlva megszólaltam.
- Na jó, tényleg bocsi, hogy ezt neked mondtam - engedtem el a témát, most, hogy már minden kijött belőlem.
- Mert? - pillantott rám értetlenül elmosolyodva.
- Mert amióta ez volt, most meséltem el bárkinek először, hogy a volt barátom azt sztorizgatja éppen, hogy mi volt köztünk, és nem akartalak ezzel letámadni - vallottam be folyamatosan átfogalmazva magamban, hogy hogyan mondjam.
- Kábé semmi újat nem tudtam meg, Regi, azonkívül, hogy mégjobban elásta magát az exed a szemeben, szóval nem támadtál le - jegyezte meg egy apró, megjelenő mosollyal az arcán, majd ha már itt tartottunk, elmondta az ő meglátását a dologról - Azon égek ki rohadtul, hogy a gyerek komolyan semmin nem tudott már felkapaszkodni a haverjai előtt, csak hogy az osztályukból a jó csaj vele járt korábban, meg hogy lefeküdtél vele, geci - röhögte el magát az arcát megdörzsölve - Bocs, de jó régen baszhatott utoljára, amiért nem tud leszállni a témáról, csak mert decemberben ugyanezt hozta fel, csak akkor éppen neked.
Nem vettem számításba, hogy nem azzal a sráccal beszélgetek, akinél bármilyen téma tabu lenne, vagy megbotránkoztatná.
- Nem értem, miért érdekes ez velem kapcsolatban bárkinek - vallottam be.
Szasza erre akaratlanul, őszintén elröhögte magát, majd megszólalt, bármiféle ferdítés nélkül.
- Nézz a tükörbe és lehet egy tipped - válaszolta teljesen egyszerűen.
Megilletődve ránéztem, a meglepettségemet látva pedig a világ természetességével hozzátette.
- Alapból voltak már rólad sztorik, hogy velem vagy, meg Márkkal vagy, meg mindkettőnkkel vagy, mert te vagy az új lány, akit azért annyira nem ismernek, mert nem nagyon hagyod magad kiismerni és nem teregeted ki magad a világ elé. Pont annyi jön le rólad kívülről, mint amennyit én is láttam eleinte, amikor megismertelek, szóval nem sokkol le nagyon az érdeklődés, pláne, hogy most az eddigiek után random előkerült az exed, aki elkezdett pofázni rólad, és abból szerezni figyelmet, hogy jártál vele. Asszem nem kellene sokat keresgélni a sulidban olyanok után, akik lennének a helyében.
Nem volt zavarban, csak teljesen lazán, tényekként közölve szorozta fel az önbizalmamat tizenöttel.
- Ettől még bassza meg nyilván - tette hozzá Szasza a volt barátomra utalva - Csak önmagában az nem lep meg, hogy nem tudnak leszállni a témádról.
- Bár tudnám, miért jó érzés neki, hogy most azon aggódok, hogy ő mivel él vissza, meg mivel nem, az alapján, hogy milyen kedve van - mondtam őszintén.
- Aggódsz?
- Egyszer már mentem el suliból csak miatta. És ott konkrétan azok az emberek szálltak be hozzá, akikkel jóban voltam évek óta, ez most egy suli, ahol már most mindenki azon rágódik, hogy most akkor kivel vagyok együtt, miért jöttem ide random tizedikben, vagy hogy mi volt köztem és a volt barátom között. Alíz egy szilveszteri bulin picit többet ivott a kelleténél, meg smárolt valami sráccal és két hétig annyira rákattantak erre, hogy be se akart járni a suliba, Bencének meg sikerült pont azokkal a srácokkal összehaverkodnia, akik az összes ilyen hülye lehetőséget kihasználják, hogy elszórakozhassanak azon, hogy valakinek szar és megalázó - foglaltam össze őszintén.
- Olyan nyugodtan fogom kinyírni az exedet, ha elköp rólad bármit, hogy utána ahhoz is simán meglesz a lendület, hogy elintézzem, hogy kuss legyen a sulidban rólad, nyugi.
Mondjuk Szasza és Lili pont az a két ember, akiknek azért elég nagy szava van abban a suliban, lássuk be.
Elhittem neki.
Szasza megállíthatatlan, és nem az a típus, aki nem éri el azt, amit el akar érni.
Hevesen dobogó szívvel, rajtam végigfutó libabőrrel néztem rá, ahogy ezt mondta.
Tudna vajon olyan mondatot mondani egyszer, amit megkérdőjelezek egyáltalán?
- Amúgy meg miről beszélünk, konkrétan az egyik srác a háromból a húgom exe, akit dobott két hét után, pont nem ő fog tudni bármit csinálni ellened, és ehhez még a húgom is elég - röhögte el magát őszintén - Hagyjuk már. Nyilván, azt értem, ha szar, hogy beszélt rólad, meg hogy tudnak rólad dolgokat, amiket nem akartál, hogy tudjanak, de senki nem fog szórakozni rajta. Ettől függetlenül kiütök belőle mindent, ha összefutunk. Ez mondjuk pont ideális hely - látta be körbepillantva.
- Anyukád szülinapján mindenféleképpen.
- Még ő is szülinapi ajándéknak számítaná be szerintem.
Ezen akaratlanul elmosolyodtam, majd mivel ezzel lezárult a téma, pár másodperc múlva újra megszólaltam, kitérve egy kicsit.
- Örülök, hogy beszélgetünk - mondtam őszintén, hangosan dobogó szívvel ránézve.
Ezt egyszerűen csak ki akartam mondani.
Szasza felém pillantott, én pedig hozzátettem.
- Bár ironikus, hogy pont itt - láttam be elnevetve magam.
- Kiöltözve - pillantott rám egy halvány mosollyal az arcán, miközben a nyakláncomhoz nyúlt, ami látványosan elfordulhatott, mert a világ természetességével visszafordította.
- Te is elegáns vagy egyébként - mosolyogtam rá - Még nem láttalak fekete ingben.
És nem is akármilyen látványról maradtam le eddig.
- Kettőnket nézve most ha nem tudnám, hogy a húgom előadására jöttünk, azt hinném, hogy temetni fogunk valakit - jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán.
- Halott-alanyötletem végülis lenne.
- Az nekem is - értett egyet, majd körbenézett - Hol van a kép rólad? - állt fel mellőlem, ha már megemlítettem korábban.
- A lépcsőház fordulójában - álltam fel én is, majd mivel ösztönözve éreztem magam, elindultam arra, hogy megmutassam.
Szaszával végigmentünk a folyosón egymás mellett, én a kistáskámmal a vállamon, a fekete ruhámban, magassarkúban kopogva mellette, amivel együtt is nagyjából a válláig értem, mindenesetre önmagában a tudattól, hogy vele megyek bárhová, pillangók ébredtek a gyomromban.
A folyosó végén elkanyarodtunk, ahol volt egy lépcső fel és lefelé is, ami különböző emeletekre vezet, azonbelül is jobbára különféle ülőhelyek felé, ahová minden előadáskor külön jegy szól.
- Megyünk eladni a szerveimet - néztem rá mosolyogva a lépcsőforduló hangulatát tekintve.
- Ja, a titkos laborodba - biccentett derűsen, mire felnevettem.
Nem, egyébként teljesen barátságos lépcsőforduló volt, csak nem kapcsolt fel az automatikus világítás.
- Őszintén, nem tudom, hogy melyik fordulóban van a régi képgyűjtemény - vallottam be, úgyhogy találomra elindultam lefelé.
Ahogy lefelé mentünk a szőnyeggel borított lépcsőkön, nekem pedig gyakorlatilag minden végtagom megremegett néha a közelségétől, az egyik fordulóban a korlátot elengedve a magassarkúm egyik sarka picit beleakadt az utolsó lépcsőfokról lelépve a szőnyegbe, vagy fogalmam sincs mibe, mindenesetre egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom, és valószínűleg esek is egyet, vagy minimum kimegy a bokám, ha Szasza nem kap el ösztönösen, először a kezemnél utánam kapva, majd a derekamnál fogva megtartva.
A mozdulatsor utáni pillanatban először összetalálkozott a tekintetem a kéklő szemeivel - csak egy pillantás volt, de olyannak érződött, akár egy lassított jelenet, mint ha abban a pillanatban minden megállt volna.
A szívembe ért a tekintete.
Szasza a derekamnál fogva visszahúzott állóhelyzetbe, így vészesen közel kerültem hozzá, annyira, hogy ösztönösen a vállainál támaszkodtam meg, és annyira, hogy egyikőnk se érezte vészesnek a közelségünket, sőt.
Egymás szemeibe néztünk.
A lehető legtávolabbról sem az a típusú összenézés volt, mint amilyet azok szoktak, akik között nincsen semmi.
Az automatikus lámpa hamarosan mozgás érzékelésének híján lekapcsolódott a környéken, csak egy kevés, gyér fény maradt, mire egyszerre oldalra pillantottunk, majd vissza egymásra.
Ösztönösen a szájára tévedt a tekintetem, és bár nem láthattam, éreztem, hogy neki is az enyémre, egyszerűen csak megéreztem onnan, amennyire az ajkaim szinte könyörögtek azért, hogy az övéhez érhessenek, majd újra egymás szemeibe néztünk.
Egy hónapja voltunk ugyanígy - egyszerre érződött úgy, mint ha tegnap lett volna, és egyszerre, mint ha minimum egy éve.
- Bocsi - szabadkoztam a bénázásom miatt zavartan elnevetve magam, miközben elengedtük egymást.
Amikor elengedte a derekam, ösztönösen simítva tette ezt meg, ami minden egyes porcikámat egyenként járta végig.
Sok minden elmondható kettőnkről, csak az nem, hogy nincs közöttünk semmi.
- Na, hol vagy? - pillantott végig a falra kirakott képeken Szasza, és ahogy odébblépett a fal irányába, fel is kapcsolódott a felettünk lévő lámpa.
Végigfuttattam a tekintetem a képkeretekben lévő fotókon, amik különböző fellépéseken és versenyeken készültek, és ahogy most egyben láttam őket, ismerősek voltak - olyan emlékeket hozott vissza, amikre magamtól sosem emlékeztem volna, most viszont ezek hatására kirajzolódtak valahonnan mélyről.
- Itt - mutattam az egyik képre.
A legtöbb fotón csapatok voltak, vagy párosok, ezen a képen viszont jobbára egyedül voltam, háttérben a csapat többi tagjával, de rajtam volt a fókusz - a színpadon voltam, az egyik kedvenc táncruhámban, egy látványos pozícióban, aminek a kivitelezéséért akkor is és most is büszke voltam. Szép kép volt, és magamat is szépnek éreztem rajta - mosolyogtam rajta, szívből, büszkén, ragyogva a felemelő pillanattól, amit az a nap okozott, amikor ez készült. Egyébként nekem úgy tűnt, hogy feltűnően máshogy néztem ki akkor, mint most. Talán egy éve lehetett.
Ahogy a képet néztem, olyan érzésem volt, mint ha valamit a szívembe fúrtak volna, de furcsamód nem rossz érzés volt. Csak éppen beleállt a szívembe valami.
Szaszára pillantottam, aki egy halvány, megjelenő mosollyal az arcán nézte meg a rólam kirakott képet.
- Igazából azon gondolkodtam, hogy persze most visszamentem táncolni... - szólaltam meg halkan - De nem igazán hiszek benne, hogy ugyanolyan lesz - vallottam be őszintén, és magam se tudom, miért éreztem azt, hogy ezt el akarom mondani neki.
- És az miért baj? - kérdezett vissza egyszerűen, rámnézve.
Megfogott a kérdésével, úgyhogy csak elmosolyodtam, és beláttam, hogy jogos.
- Egyébként nem is emlékeztem a képre, csak arra, hogy létezik - néztem a fotómra újra - Szerintem most sokkal jobban tetszik, mint amikor először láttam.
- Tényleg jó amúgy - értett egyet egy apró mosollyal az arcán.
- El se küldték nekem - gondoltam bele, miközben odaléptem a kerethez és levettem a falról.
- Mit csinálsz? - röhögte el magát meglepetten.
Kinyitottam a keret tetejét, kiszedtem belőle a képemet, hogy lefotózva ne csillanjon meg rajta a fény, majd előszedtem a telefonom és megnyitottam a kamerát.
- Anyának megmutatom majd - fotóztam le a képet mosolyogva, majd ahogy ez megvolt, visszaraktam a képkeretbe, azt pedig a falra helyeztem az eredeti állapotába.
- Full biztos, hogy te fogsz romantikázni rajta - jegyezte meg derűsen, átlátva rajtam.
- Jó, talán - láttam be elnevetve magam - Ez volt az egyik kedvenc fellépésem.
Elraktam a telefonomat a táskámba, miközben megnéztem rajta az időt.
- Tíz perc múlva kezdődik a darab - mondtam ránézve.
- Akkor menjünk. De a te tempódban, hogy ne törd ki a bokád megint - tette hozzá rajtam szórakozva, mire felnevettem.

Ezt megérdemeltem.