Sokféle vallás létezik a világon, és bár én nem olyan életbe születtem, ami szorosan érintkezne bármelyikkel is, egyvalamiben biztos vagyok - a legtöbb vallás reményt ad, hitet a követőinek azzal kapcsolatban, hogy valamilyen módon később jobb lesz, érdemes kitartani, érdemes végigcsinálni, mert valami jobb vár rájuk, amiben jó hinni.
Legtöbbször, amikor ezen gondolkodom, azt remélem, hogy valamelyik vallásnak igaza van, és tényleg így lesz - csak mert sokszor, amikor az van a fejemben, hogy vajon jobbra fordulnak-e valaha a dolgok, én személy szerint nem mindig tudok hinni ebben.
Persze ennek is vannak fokozatai, hullámvölgyei, egyszer jobban hiszek benne, egyszer kevésbé, vagy ördögi körei, amikben néha elhiszem, hogy már most sokkal jobb minden, néha pedig úgy érzem, hogy soha nem éreztem még rosszabbnak semmit az előző jóhoz képest.

Voltak időszakok, amikor vallás híján nem tudtam hinni a boldogságomban, szabotáltam a gondolatot is, hogy ne bántson az, hogy boldogtalan vagyok - az utóbbi időben viszont minden megváltozott. Minden megfordult, amiben korábban hinni akartam a saját védelmem érdekében.
Nem hittem a boldogságomban, hogy szerelmes tudok lenni mégegyszer, hogy meg fogok tudni bízni bárkiben újra, hogy úgy fogom érezni, hogy gyógyulnak a korábbi sebeim, hogy visszazökkenek egyszer az élet kerékvágásába, hogy tartozni fogok valahová, hogy visszatérek dolgokhoz, amiket otthagytam - néha még most is hihetetlen egy kicsit, hogy elég volt egy embert megismernem ahhoz, hogy mindez megforduljon, és ez ennyire jó érzés legyen.
Amióta együtt vagyok Szaszával, minden szempontból felfelé ívelek. Persze, nem teljesen egyenesen felfelé, néha kicsit visszaesek még, de összességében, ha grafikonon ábrázolnánk, mindenképpen felfelé törekvő irányt mutatnék, amihez képest eltörpülnek a pici visszaugrások, amik akkor történnek, amikor pánikrohamom van valami régi emlék miatt, amikor eszembe jut Apa, amikor hiányzik pár korábbi dolog, elszomorodom valamire gondolva, a tükör előtt állva a derekamon lévő heget nézem, vagy csak belátom, hogy még nem vagyok mindenen túl teljesen. De felfelé haladok, megy tovább az élet, és ez reménnyel tölt el.
Még nem igazán mondtam ki magamnak, de az, hogy most minden javulni látszik, néha félelmet kelt bennem, mert túl sokszor tapasztaltam már, hogy milyen érzés fentről lezuhanni. Néha kicsit ijesztő boldognak lenni. Ijesztő belátni, hogy mennyi mindenem megvan, mennyi mindenért hálás vagyok és mennyi mindent szeretek. Néha akaratlanul eltölt az aggodalom, akaratlanul belegondolok, hogy mi lenne velem, ha mindezt most hirtelen elveszíteném, ami félelemmel tölt el, majd végül megnyugtatom magam a gondolattal, hogy "látod, Regi? most pont azért jó minden, mert ezen csak gondolkodni tudsz", és igyekszem csak a hálát megőrizni magamban.
Talán mindezt csak a rossz múlt ültette belém.
Tudatosítanom kellene, hogy az már csak a múlt. Hogy lehetne az is a jelen, ha a múltban soha nem volt még ennyi esélyem a boldogságra, mint most?
Ilyenkor pedig, amikor erre gondolok, két kézzel ölelek mindent magamhoz a fejemben, amit nem akarok elveszíteni, és belátom, hogy ez most olyan jó.
Minden jó.

Szaszával megálltunk a rakparton, ott lerakta a kocsit, mi pedig egymás kezét fogva csak elindultunk gyalog, hogy sétáljunk egy kicsit, aztán majd ha meguntuk, visszamegyünk a kocsihoz.
Szeretem a kapcsolatunkban, hogy semmire nincs szükségünk egymáson kívül, hogy tökéletes időt tudjunk tölteni együtt.
- Erik még mindig nem került ki a kórházból? - érdeklődtem Szaszától.
A Szabadság-hídon voltunk, már szürkület volt, mi pedig a híd kellős közepén álltunk a járdán, a híd korlátján könyökölve egymás mellett, a Duna vizén megcsillanó naplementével szembenézve. Olyan idilli volt.
Jó érzés volt fizikailag is elhatárolódni az élettől, Buda és Pest között állni egy hídon, valahol a két városrész között, a Duna vize felett, háttal annak a néhány másik embernek is, akik arrafelé jártak. Tényleg ketten éreztem magam vele, és ez tökéletes érzés volt.
- Nem - válaszolta Szasza a hajába túrva - De elvileg hétvégén kiengedik. Legkésőbb hétfőn. Helyre fog jönni, csak remélhetőleg minél hamarabb.
- Minden rendben lesz - nyugtattam meg kedvesen rámosolyogva, miközben megsimítottam a kezét.
Szasza felém fordította a fejét, majd ahogy egymás szemébe néztünk, halványan elmosolyodott, a hajamhoz nyúlt, eltűrte az egyik hajtincsemet és hozzám hajolva megcsókolt.
Ezzel a csókjával szokta azt mondani, hogy szeret - én pedig úgy csókoltam vissza őt, hogy érezze, hogy én is szeretem.
Ahogy elhajoltunk egymástól, Szasza megsimította a derekam hátulról, majd visszakönyökölt a korlátra, maga elé nézve.
- Hétvégén meglátogatod a kórházban? - kérdeztem tőle.
- Mindenképp - mondta őszintén.
Fürkésztem az arcát, majd megszólaltam.
- Mi az?
- Mármint mi? - nézett rám, elszakítva a tekintetét a víztől.
- Csak kicsit... felkavarodottnak tűnsz.
Szasza újra beletúrt a hajába.
- Ja, nem - mondta a fejét elfordítva - Semmi, csak azon gondolkodtam, hogy melyik nap menjek be hozzá. Alap, hogy bemegyek, nem azért - forgatott a kezei között valami kavicsot, amit a korláton talált - Csak utálom a kórházakat.
- Milyen értelemben?
- Ott lenni. Látogatni.
- Nyomasztó - értettem egyet, belegondolva.
- Az - mondta, miközben maga elé nézett, a kezei közt tartott kavicson tartva a tekintetét, és éreztem, ahogy cikáznak a fejében a gondolatai - Régen sokat voltam kórházban, és nem szívesen emlékszem vissza rá.
- Mikor?
- Amikor a nagypapám haldoklott. Vagy fél évig.
- Jézusom.
Szasza nem mondott semmit, csak a gondolatai jártak a fejében, így én törtem meg a csendet legközelebb.
- Mennyit voltál bent nála akkor? - érdeklődtem.
- A családommal heti egyszer mentünk együtt - válaszolta - Szombatonként. Az volt a legrosszabb, mert úgy mentünk oda, hogy mindenki full szomorú volt, mert soha nem lehetett tudni, hogy mennyi ideig mehetünk még látogatni, aztán amíg ott voltunk, játszottuk a boldogat, a jókedvűt, meg a szép családot, hogy feldobjuk vele a nagypapámat. Tudod, így dumáltunk vele mindenről családilag, meséltük a dolgainkat, hogy most mi van velünk, kérdezgettük, hogy milyen kaját kapott ma a kórházban, ilyenek. Elég nagy kamu volt, mindannyian tudtuk, csak ha már ott voltunk, nem akartuk elrontani a nagypapám kedvét azzal, hogy azt látja rajtunk, hogy szomorúak vagyunk miatta, vágod - mesélte, miközben ugyanúgy a kezein tartotta a tekintetét - De mondjuk ettől az egésztől csak szarabb volt, főleg, hogy minden alkalommal azt éreztem, hogy lehet, hogy utoljára vagyunk bent látogatáson, és nem őszinte alkalom volt, mert tagadtuk az egészet. De Anya így akarta, és amúgy érthető, hogy miért. Csak ettől még a szombatokra mindig olyan szar volt gondolni, nyilván, valahol jó is, mert találkoztunk nagypapámmal, de mindig tudtam előre, hogy nehéz lesz. És az is volt. Sokat kivett mindannyiónkból.
Ránéztem, ahogy beszélt, és itt megállt egy pár másodpercre, majd végül folytatta.
- Jó kapcsolatom volt vele, szóval egyedül is bementem hozzá egy csomószor. Anyáéknak általában nem mondtam, hogy meglátogattam - mesélte őszintén - Csak tudod, amikor úgy éreztem magam valamelyik nap, hogy történt velem valami olyan, amit elmondanék neki, vagy szimplán csak feljött bennem az az érzés, hogy ki akarom használni a maradék időt, mindig bementem hozzá, ha tehettem. Azt akartam, hogy mindent tudjon rólam, és semmi olyanom ne lehessen, amit megbánhatok, hogy nem mondtam el, mert nem volt időm rá. Minden reakcióját látni akartam, és minden egyes mondatát hallani. És minden ilyet meg is őriztem magamban. Durva, hogy persze mindig közeli kapcsolatunk volt, mert a nagyszüleim közül Anya szülei éltek közelebb hozzánk mindig is, szóval velük voltam a legtöbbet, a nagypapámmal meg tényleg valahogy különösen jól kijöttem mindig, akkor kerültem hozzá a legközelebb, amikor haldoklott. Nagyon közel. Azóta meg mindig csak egyre inkább.
Nem nagyon beszélt még erről korábban, és annyira őszinte volt, hogy belül teljesen elérzékenyültem tőle.
Érződött rajta, hogy nem azért mondja ezeket, mert annyira bele akar mélyedni, csak úgy feljött a téma, és természetesen tudott nekem beszélni róla, ami nagyon jól esett.
Egyértelmű volt a szavain keresztül, hogy nagyon szerette, hogy még ma is hiányozhat neki, és innentől kezdve annyival jobban megértettem, hogy miért rázta meg ennyire a nagypapája halála két évvel ezelőtt, vagy hogy hogyan tudott olyan folyamatokban kikötni utána, mint amikben végül kikötött.
Most annyival jobban megértettem őt.
Hogy ezt ki is fejezzem számára, nekidöntöttem a fejem a vállának, mire Szasza belepuszilt a hajamba.
- Én még nem igazán találkoztam a halállal - mondtam őszintén - Mármint, senkim nem halt még meg úgy, hogy emlékezzek rá. Úgy értve senkim, hogy senki olyanom, aki ilyen közel állt volna hozzám. De el tudom képzelni az érzéseidet.
- Maradjon is ez így.
Átvettem a kezéből a kis kavicsot, és én is megforgattam az ujjaim között.
- Tudom, hogy nem egy vidám téma... - hoztam fel - De milyen érzés?
Visszaadtam a kezeibe a kavicsot. Szasza egy pár másodperc után egyszerűen csak bedobta azt a folyóba, ami hangos csobbanással érkezett a vízbe, egy madár pedig felröppent a közelből.
- Szar. Így tudom a legpontosabban körülírni.
A tekintetemmel végigkövettem az elrepülő madarat, ami végül egy folyószéli kövön helyezkedett el.
- Ráébreszt, hogy mennyire szerettél valakit, és mennyire az életed része volt - folytatta aztán, maga elé nézve - Csak az benne a szar, hogy ezzel egyszerre rájössz, hogy most már későn esik le. Elkezdesz azon gondolkodni, hogy mennyi pillanat volt, amit jobban eltölthettél volna vele, vagy amit rááldozhattál volna valami olyan helyett, ami akkor többet számított, utólag viszont idegesítően jelentéktelen. Rájössz, hogy nem mindenben van második esély és nem mindent tudsz visszacsinálni. Van olyan, ami elmegy, tényleg soha többet nem tér vissza és onnantól már csak egy emlék lesz. Csak olyan pillanatok maradnak vele, csak olyanokra tudsz gondolni vele kapcsolatban, amik már megtörténtek, mert nem lesz olyan, ami még nem történt meg, mert nincs többet. Ezt nehéz felfogni az elején. Aztán szép lassan realizálod, szembekerülsz a ténnyel, és nagyon szar, nagyon hiányozni fog és nem tudod, hogy mit fogsz kezdeni így. Ez aztán mindent magával húz, egészen addig, amíg olyan mélyre nem kerültél, hogy már nem tudsz szomorúbb lenni, és később rá nem jössz, hogy persze még ugyanúgy hiányzik, de talán egy kicsit már jobb. Onnantól kezdve meg, hogy egyszer megérezted, hogy jobb, már felgyorsul, hogy jobb legyen. Tökéletes soha nem lesz, mert van, ami visszahozhatatlan, de jobbnak van esélye. Nagyjából így foglalnám össze röviden.
Figyelmesen hallgattam, emésztve a szavait.
Annyira őszintén beszélt az érzéseiről, amiken keresztülment.
- Bocsánat, hogy ezt hoztam fel - szabadkoztam, megérezve rajta azt, hogy tényleg érzékeny témát súroltam nála, mire rámnézett.
- Ezért miért kérsz bocsánatot?
- Mert nem valami felhőtlen téma. Nehéz lehet beszélni róla. Meg a hangulatot se akartam lehúzni.
- Nem kell mindig jó dolgokról beszélnünk. Mi nem abban a fázisban vagyunk, amikor vidám témákkal tagadjuk a haldoklásunkat.
- Ez kicsit durván hangzik.
- Nem csak szó szerint értem. Szerintem azok az emberi kapcsolatok haldokolnak, amiket az tart egyben, hogy mindig csak jó dolgokról van szó és jó a hangulat. Ez egy idő után mindenképpen felszínes lesz - mondta őszintén - Nekem nem az az igényem, hogy mindig felhőtlen témákról beszéljünk, arról beszélünk, amiről beszélni akarunk. Elég őszinte veled a kapcsolatom ehhez, Regi. Baj lenne, ha nem tudnánk komoly dolgokról beszélni anélkül, hogy elromolna a hangulat.
- Igaz - mosolyodtam el egy picit, majd ránéztem - Jó benned, hogy tudsz komoly dolgokról beszélni. Vagy hogy van igényed rá.
- Akinek nincs, az valamit vagy nagyon nem rendezett le magával, vagy egy ideálvilágban él, ahol minden jó, és élvezi saját magát átvágni vele.
- Akkor biztos nem húztam le a hangulatot, ugye?
Szasza halványan elmosolyodva felém fordította a fejét.
- Nem. De most te jössz, hozz fel valami komolyat magadról, hogy ne érezd magad szarul.
Erre halkan elnevettem magam, majd egy pár másodpercig a Duna vizét nézve gondolkodtam.
Végül én is bedobtam egy kavicsot a folyóba, majd megszólaltam.
- A pszichológusommal visszafejtettük, hogy miért vannak a pánikrohamaim - meséltem - Persze, a nagy részére már magamtól is gondoltam, de azért jó volt közösen visszanyúlni a gyökereihez.
- Ne kímélj.
- Alapvetően, amik a legtöbbször előhozzák, azok az éles, hirtelen hangok, mint az üvegtörés, egy hangos ajtócsapódás, esetleg, ha valami tényleg nagy puffanással leesik a földre. Az agyam összeköti ezeket azokkal az élményekkel, amikor régen Apa részeg volt, és nem voltam biztonságban, se Anya, se én. Ettől pedig bepánikolok, mert ezek mindig óriási stresszhelyzetek voltak, és veszélyben éreztem magam benne, akkor is, ha akkoriban megtanultam nagyjából kezelni. Attól se érzem magam biztonságban tudatalatt, ha csak a hangulat olyan, mint ami emlékeztethet erre, például, ha körülöttem nagyon idegesek, vagy kiszámíthatatlanok mások, nyilván, helyzettől függ, hogy mennyire intenzív a hatása, de alapból ezt is összekapcsolom a régi tapasztalatokkal fejben. Azt kellene tudatosítanom magamban, hogy ez már a múlt, és biztonságban érezhetem magam, de ez egyelőre még nem olyan könnyű.
- Ja, ezt értem - biccentett Szasza belátva.
- Jól éreztem, hogy szándékosan fogtad vissza magad Dáviddal?
Szasza a hajába túrva biccentett.
Felismertem rajta akkor, hogy mennyire ideges, mégis kontroll alatt tartotta magát, nem Dávid miatt, nem az esetleges következmények miatt, a sulim miatt, vagy akármim miatt, hanem miattam, pont az ekkor témában lévő jelenségeim miatt, ami nagyon jól esett.
- Elég volt egyszer bepánikoltatnom téged - mondta őszintén, még a márciusi, sportcsarnok mögötti eseményekre visszautalva - Alapból nekem simán ért volna ez annyit, hogy durvább legyek vele, megérdemelte volna, meg fel is baszott, de úgy már nem, hogy tudom, hogy neked sem, mert rádijeszthetek. Ebből meg már szintén elég volt abban az utcában.
Ezzel pedig azt a pillanatot hozta fel, amikor januárban a suli előtti veszekedésünk során ösztönösen védekeztem ellene, mert Apa akkor volt nálunk és ez belém kódolta azt, hogy rá is azt higgyem, hogy bántani akar.
- Köszönöm - néztem rá kedvesen.
- Ez full alap, Regi.
- Tudom, de akkor is.
Szasza megsimította a derekam, én pedig mosolyogva egy puszit nyomtam a nyakára, az állkapcsa alá.
- Az igen - mosolyodott el Szasza, a gödröcskéivel az arcán rámnézve.
Azt hiszem, elértem a puszimmal a kívánt hatást.
Halkan, megilletődve nevettem egyet, majd visszakönyököltem a korlátra, a kezembe véve a felém eső kézfejét, amin hagyta, hogy játékosan csavargassam egy kicsit a karkötőjét.
- Tudod... - törtem meg a csendet, miközben a kézfején tartottam a tekintetem, és mivel az egész helyzet olyan volt, nagyon őszintének terveztem lenni - Néha kicsit... sajnálom, hogy így kaptál meg.
Szasza erre rámnézett, hogy ezt hogy értem.
- Mármint... - magyarázkodtam zavartan nevetve egyet - Tök jó lenne, ha olyan barátnőd tudnék lenni, akivel kapcsolatban nem kellene figyelned ilyenekre. Nem kellene félretenned a saját szükségleteidet vagy érdekeidet azért, hogy engem óvj, vagy velem törődj, akár most, akár januárban, miután apukám elment, vagy igazából akármikor. Megélhetnéd azt, hogy dühös vagy, vagy ideges vagy, anélkül, hogy megint rám terelődne a fókusz, kiélvezhetnél egy bulit a barátaiddal anélkül, hogy közben pánikrohamot kapnék egy kocsmai mosdó előtt és ki kellene jönnöd hozzám, hogy engem nyugtatgass... szóval, ha valamiért, már ezért is szeretnék mindent megtenni azért, hogy fokozatosan rendbejöjjek. A pszichológussal kapcsolatban is elég nagy motiváció voltál - vallottam be, a tekintetét kerülve, és éreztem, hogy meg tudna cáfolni, nem ért egyet velem és hajszál híján már vette a levegőt, hogy megszólaljon és belekössön, de hagyta, hogy végigmondjam - Előtted is gondolkodtam rajta persze, de nem véletlenül akkor tudtam rávenni magam, miután februárban összefutottunk Lili előadásán, anyukád szülinapján, beszélgettünk, jól éreztem magam veled, meg nagyon jó volt, és azt mondtad, hogy érted, amiért szükségem volt az időre, hogy tudod, miért nem ment nekem a kapcsolat, nem akarsz visszahúzni, de feladni se, és azt akarod, hogy rendbejöjjek. Onnantól kezdve nekem is lett plusz egy okom, hogy miért akarjam, hogy rendbejöjjek, mert én se akartalak feladni, vagy elengedni, és veled akartam lenni, egy olyan kapcsolatban, amit nem szed szét az, hogy szét vagyok csúszva lelkileg. Szóval nem csak magam miatt vettem rá magam a pszichológusra, vagyis, bizonyos szemszögből nyilván, de... érted. És egyáltalán nem bántam meg.
Szasza a Duna vizén tartva a tekintetét, végighallgatott, majd megszólalt.
- Én csak azt tudom, Regi, hogy te nem tudod, hogy milyen rohadtul veled akartam lenni januárban is, amikor a legmélyebben voltál apukád miatt. Minden nap szar volt, hogy pontosan jól tudtam, hogy magad alatt vagy, én meg nem voltam ott, mert amúgy meg nyilván, vágom, ha valaki, én vágom, hogy mennyire szarul jöhet ki, ha úgy mész bele egy kapcsolatba, hogy nem állsz készen rá és nem vagy rendben lelkileg, minden alkalommal arra emlékeztettem magam, hogy ez most azért van, mert kurvára nem kívánom neked, pláne nem akarom azt okozni neked, amiben én kötöttem ki korábban, meg az volt a döntésed, hogy inkább elengeded ezt, mert nem állsz készen rá, nyilván tiszteletben tartom, de attól még szar volt. Szóval nem nagyon értem, hogy miért mániád úgy kezelni magad, mint ha teher lennél nekem, mert amúgy nem, nehogy már nekem legyen teher, hogy neked van bajod. Baszki - röhögte el magát őszintén, még a gondolattól is - Miért lenne teher, hogy valakinek, akit szeretek, minimális segítség tudjak lenni abban, hogy rendbe jöjjön? Mármint, érted, én ezt így élem meg, mindennel kapcsolatban, amit felhoztál, hogy nem ezt érdemlem, meg ilyenek. Még mindig azt akarom, hogy jobban legyél, Regi, és az, hogy a barátnőm vagy, plusz teret ad arra, hogy ebben a folyamatban részt tudjak venni és egyébként sokkal közelebbről lássam is, hogy mész felfelé, ami meg rohadt jó érzés, komolyan. Az meg már csak a másik, hogy valamennyire minden ember el van baszva egy kicsit, mindenkinek van valami baja. Még elméletben se tudnék összejönni senki olyannal, akinek nincs problémája, de ez nem baj, mert alapvetően erről szól egy kapcsolat, hogy tudunk támaszkodni a másikra ezekben. Szóval ne sajnálj semmit.
- Szerintem meg se érdemellek - mosolyodtam el hangosan dobogó szívvel a szavaitól.
- Szerintem meg ez a minimum, amit megérdemelsz. Elég nagy baj, hogy ezt valamiért előttem senkinek nem sikerült megütnie.
Elmosolyodtam.
- Azt mondtad, hogy mindenkivel van valami - idéztem vissza őt, újra rápillantva - Te mit érzel a kihívásodnak?
Egymás szemébe néztünk, és viszonylag közel voltunk egymáshoz.
Szasza a gödröcskéivel az arcán megszólalt.
- Hogy ne kapjalak le most azonnal.
Erre felnevettem, amit szórakozottan mosolyogva konstatált, majd válaszolt normálisan is.
- Talán meg kéne tanulnom veszteni.
Érdeklődve néztem rá, mert ezt így még sose mondta, és kíváncsi voltam, hogy hogyan érti.
- Rohadt sok mindent irányít bennem az, hogy nem akarok kudarcot - mondta őszintén, a hajába túrva - Meg hogy nem akarok csalódni magamban. És néha már rohadt fárasztó, meg sokat kivesz belőlem ez az egész.
- Szerinted miért alakult ki ez benned?
Szasza újra felszántotta a barna, puha tincseit az ujjaival, miközben a ragyogó, kék tekintetét az előttünk lévő budapesti kilátáson tartotta, a naplemente irányában.
- Az egész életem egy nagy elvárás, amiket mindig felül akartam múlni, és szarul éreztem magam, ha nem jött össze. Lehet, hogy mások szemében ezek nem akkora dolgok, meg senkit nem zavarna, de engem nagyon fel tud baszni, ha nem sikerül megütnöm azt a szintet, amit elvárok magamtól. Kívülről indult, aztán belső dolog lett belőle, meg hozzá is szoktam, szóval már magamnak állítom fel ezeket az elvárásokat.
- Milyen elvárásokra gondolsz? - kérdeztem tőle.
- Ne gondolj nagy dolgokra, meg a többsége egyáltalán nem rossz szándékú, csak úgy... lett, kiskoromtól kezdve. Van egy húgod, vigyázz rá, legyél olyan, akire fel tud nézni, vagy akire tud támaszkodni. Van egy öcséd, jó, oké, alapból Márk nem az öcsém, de gyakorlatilag olyan, neki is legyél azért példakép-szerű, igazgasd el, ha valami nem megy neki. Te vagy a legidősebb gyerek, kezeld te a felnőttesebb szituációkat, oldd meg a problémákat, vigasztald a húgodat, mert ő kevésbé képes magát kezelni, mint te, mert fiatalabb, meg más is. Apádra ütöttél, legyél már te is olyan, menj versenysportolónak, menj zenésznek, menj közgazdásznak, érd el ugyanazt, mint ő. Tehetséges vagy, kamatoztasd és emelkedj is ki mindenki közül. Több van benned, mint a többiekben, legyél mindenben te az első, a legjobb. Érted, ilyen alap dolgok, csak valahogy kimondva vagy kimondatlanul mindig ott voltak, meg éreztem is, ami soha nem zavart, mármint, azért nem, mert hozzászoktam, és szarul is érezném magam, ha nem tölteném be ezt a szerepet, túldramatizálni se akarom, de tény, hogy ez egy szerep, ami hozzájárult ahhoz, hogy rohadtul fel tudom baszni magam azon, ha valaminek nem sikerül megfelelnem, vagy azt kihoznom magamból, amit terveztem. Most is, ha érettségi után nem vesznek fel oda, ahova akarom, megölöm magam, de tényleg - közölte egyszerűen - Olyan szakra meg, ahova nem is akarok menni, csak beírtam random, hogy be legyen írva, be nem teszem a lábam, még ha felvesznek se. Úgy is otthagynám az első két hónap után, mert minden csak emlékeztetne arra, hogy most ott vagyok, pedig nem ott akartam lenni, csak az nem jött össze. Akkor már inkább letolok egy életet egyetem nélkül, baszki.
- Elmész festőnek - mosolyogtam - Vagy gitárművésznek.
- Konkrétan.
- De ez nem is igazából az, hogy nem tudsz veszteni, csak nem szereted a kompromisszumokat.
- Azért nem szeretem a kompromisszumokat, mert nem bírom elviselni a tudatot, hogy nem jött össze az, amit eredetileg akartam és be kell érnem ezzel.
- Jó, ez igaz - láttam be - Akkor neked ez a mumusod.
- Ja, részben talán.
Elzsibbadt a kezem abban a pozícióban, ahogy tartottam a korláton, úgyhogy testtartást változtattam.
- Menjünk tovább? - nézett rám Szasza a mozdulatsorom miatt.
- Igazából csak elzsibbadt a kezem - szabadkoztam - Kár, hogy megy már le a Nap, olyan szép volt a naplemente - néztem az égre.
- Ja, és itt hűvösebb lesz lassan a szél, azért kérdezem.
- Sétálhatunk tovább - mentem bele.
- Oké - lépett el Szasza is a korláttól - Buda vagy Pest? - kérdezett rá az irányra, hogy merre menjünk a hídon.
- Budáról jöttünk, szóval legyünk változatosak és Pest - gondoltam bele, mire biccentett egyet és már fordult a pesti irányba, amikor újra megszólaltam - Mondjuk Budát jobban szeretem.
- Akkor Buda?
- Nem tudom - bizonytalanodtam el, miközben mindketten nevettünk egyet rajtam.
- Akkor elúszunk Szentendrére - mosolygott.
- Nem tudok dönteni - láttam be nevetve - Túl sok a pro-kontra év.
- Oké, akkor ez lesz most az "érvesítjük az akaratunkat"-órád.
- Nincs akaratom.
- Jó, akkor vissza Budára - adta fel, hogy döntést hozok.
- Ne, pedig pont most döntöttem Pest mellett - nevettem fel.
- Akkor legyen Pest?
- Igen. A pesti rakpart mondjuk.
- Oké, öt, négy... - számolt vissza jókedvűen, hogy ennyi időm van még utoljára meggondolni magam - Három, kettő, egy. Megyünk Pestre.
- Menjünk - nevettem odalépve hozzá, majd mivel ő is lazán nyújtotta felém a kezét, már ösztönből, én is odanyújtottam az enyémet, ő pedig rákulcsolta az ujjait a kézfejemre és elindultunk a hídon.

Szép volt a rakparton, és az ahhoz közeli utcákban - sokadszorra is szépnek találtam, ahogy ilyenkor kivilágítják a nagy épületeket, a szemben lévő Budai Várat, a hidakat, idillik voltak az elsuhanó villamosok, az elúszó esti sétahajók vacsorázó utasokkal, az egyre ritkábban járó autók, a Duna lágy hullámzása, és minden apró mozzanat, ami azt sugallja, hogy ez az egész pillanat egyszerűen csak él.
- Arrafele álltunk meg, ugye? - mutattam a túloldalra, megtippelve a parkoló irányát, ahol a kocsit raktuk le.
- Inkább arra - mutatott odébb Szasza - Oda azért menni kell még egy darabig, úgyhogy úgy számoljunk időben. Nem tudom, mikorra akarsz hazaérni.
- Nem sietek - mosolyogtam rá.
Szóval nagyon szép volt, sokat beszélgettünk, csak egy idő után azért elkezdett hűvösödni az idő az egyre erősödő szélfúvások miatt.
Minimálisan még az eső is elkezdett szemerkélni, amitől nem áztunk meg nagyon, inkább csak jobban fáztam a nyirkos idő miatt.
- Szegény - nézett rám Szasza, sajnálva elnevetve magát, ahogy már láthatóan fagyoskodtam, mert megesett rajtam a szíve.
- Mindegy, már kibírom - húztam össze a kabátom magamon.
- Nincs már olyan vészesen messze a kocsi.
- Tudom, én is ezt mondogatom magamban.
Szasza nevetett egyet, miközben egy puszit nyomva a hajamba, átkarolta a vállam, sétálás közben magánál tartva, ami egyrészt melegített és kevésbé fáztam, másrészt pedig jobban éreztem az illatát és nagyon szeretem az ölelését.
Olyan jó volt a karjában.
Bárcsak örökké tartott volna.

Így sétáltunk a pesti utcákon, a híd irányába, hogy átmenjünk Budára, amikor kikanyarodtunk egy nagyobb útra, és egy másodpercnyi látványra kihagyott egy ütemet a szívem.
Először fel se tűnt, csak ahogy a fejemben megjelent pár pillanattal később.
Az nem lehet.
Már elhaladtunk mellette, amikor eljutott az agyamig, hogy mit, vagy inkább kit ismertem fel azalatt a fél pillanat alatt, így megtorpantam, és hátranéztem.
Rettenetes, hideg érzés töltött el, a gyomrom pedig egyből görcsbe ugrott.
Nem is tudom, mi ismertette fel velem, nem is láthattam a külsejét, se az arcát, egyszerűen csak volt valami abban a fél másodpercben az út másik felén, ami miatt felismertem. Talán az érzés volt, ami egyből a hatalmába kerített a közelében.
Lehetetlen.
Nem volt közel hozzánk, sőt, háttal volt, csak arra járt, és nem is értem, hogyan vettem észre, hogyan ismertem fel, fogalmam sincs.
Amikor hátranéztem, és a látvány egész testemben megdermesztett, Szasza szintén hátrafordult, hogy mit nézek.
Apa.
Ő volt az, megismertem egyből, a levegő megrezzenéséből, a szél fuvallatából, a fák mozgásából, a Duna veszélyt jelző csobogásából, a rivalkodó városi fényekből, a szürkületből, a késő villamosból, a menekülő hajókból, a varjúból, ami akkor röppent el egy háztetőről. Mindenből.
Apa háttal volt, csak sétált a budapesti utcákon - az a kabátja volt rajta, amit ezer közül is felismertem volna, ugyanaz a cipő, ugyanúgy járt, ugyanaz érződött rajta. Alig láttam, de azt éreztem, hogy őszebb a haja valamennyivel.
Hónapok óta nem láttam, és nem fogtam fel, hogy ez most megtörténik. Hirtelen minden annyival sötétebb, szürkébb és lassabb lett, mint ha a jelenlététől valami fojtogató, nehéz köd helyezkedett volna ránk.
Először el se akartam hinni, hogy ő az, és már kezdtem összezavarodni, hogy itt tartok, idegen férfiakra hiszem azt az utcán, hogy apukám - volt már ilyen egyszer-kétszer a buszon, amikor egy pillanatra rá emlékeztettek mások, de az nem ilyen érzés volt.
Tudtam, hogy nem tévedek, mert nem kellett látnom őt ahhoz, hogy tudjam, hogy ő az.
Még azt is tudtam, láttam, éreztem rajta sokméteres távolságból, hogy milyen hangulata lehet, hogy mikor és mennyire idegesíthette fel utoljára akárki, hogy valószínűleg honnan hova tarthatott, láttam azon, ahogy ment, hallottam abból, ahogy lépkedett az aszfalton, és mindenben éreztem. És ivott már. Ezt egyből tudtam, nem is tudom megmondani, hogy miért, csak aki sokat lát valakit részegen, valahogy sokkal korábban meg tudja mondani, mint mások, hogy ivott-e, és ha igen, mennyit. És ha valaki egy gyerekkoron át figyeli, elemzi és kezeli valakinek a viselkedését, minden egyes mozzanatát, hogy felkészülhessen a kiszámíthatatlanságra is, az egy életere elsajátítja vele szemben azt, hogy méterekkel odébbról, szinte észrevehetetlen apróságokból ilyen következtetéseket tudjon levonni.
Régen mindig az alapján állapítottam meg elsőként, hogy milyen hangulatban fog hazaérni esténként, hogy hogyan csörren meg a kulcs a zárban, milyen a lépteinek a hangja, hogyan rakja le a cuccait, hogyan csukja be az ajtót és mennyi ideig veszi le a cipőjét, pusztán hangok alapján, és ez gyakorlatilag tudatalatt alakult ki bennem.
Ezért is nem bizonytalanodtam el abban, hogy ő az, és ezért ismertem fel egy fél pillantásból is a szürkületben, hátulról, messziről. A régi érzéseim megijesztenek.
Nem bizonytalan voltam, csak sokkos és felkavart.
Lefagytam, és nem értettem, hogy mi történik.
Késszúrásként ért a szívembe a látványa, hogy itt volt, fel se fogtam, hogy látom, és nem tudtam volna megmondani, hogy milyen érzés.
Félelemkeltő? Ijesztő? Nyugtalanító? Sokkoló? Dühítő?
Apa jelenléte egy teljesen külön érzés. Nem tudnám ilyen tiszta fogalmakkal körülírni.
Egyszerre gyökerezett a földbe a lábam és bámultam volna utána még, és egyszerre akartam volna elfutni olyan messze, hogy soha többet ne láthassam.
Egyszerre örültem, és egyszerre fájt, hogy nem láthatott engem.
Szasza követte a tekintetemet, és egyből észrevette, hogy kit nézek, talán össze is rakta a képet.
Nem tudom, mert innentől kezdve méginkább lelassultak a századmásodpercek, épphogy csak gördült az egyik a másik után, miközben annyi minden történt egyszerre - annyit fogtam csak fel mindenből először, ami az érzékszerveimet érte, hogy Szasza ösztönösen a nevemet szólítja, mint ha figyelmeztetni akarna, elkapta a karomat és maga mögé rántott, mielőtt végignézhettem volna mindent, ami akkor történt.
Amikor utoljára láttam őt, Apa a járdán témbolygott, lassan és határozatlanul az alkoholtól, majd lelépett az úttestről, egy utcába tervezbe bekanyarodni, ahonnan pont akkor hajtott ki sebesen egy nagy autó.
Szasza már elém lépett, amikor az a rémisztő, szörnyű csattanás betöltötte és kirázta hideggel az egész környéket, hiába mintegy felordított a fékcsikorgás a sötétben, én pedig ösztönösen az arcomhoz kapva elsikítottam magam.
Szasza végignézte, amíg előlem eltakarta, hogy legalább ne lássam.
Apukámat elgázolták.
Annyira hirtelen történt, és annyira nem számítottam rá.
Nem tudom, hogy miért kellett itt lennünk ekkor, de itt voltunk, és olyan hideg és durva érzés volt, amitől először teljes testemben lefagytam.
Fel se fogtam, hogy mi történt, egy pár pillanatig csak megdermedtem, Szaszával összenézve, majd ahogy az első információk eljutottak az agyamig, remegő végtagokkal, ijesztően hevesen verő szívvel kiléptem mögüle és odafutottam, ahol mindez történt.
Csak futottam odáig, azt se tudtam volna még megmondani, hogy mi történt, csak valami irányított belülről, és futottam, nem tudom, miért, de futottam, mert futnom kellett, miközben a hideg, durva esti szél szemben kapott belém.
Amint odaértem, éreztem, hogy képes lennék elsírni magam, de akkora sokk alatt voltam, hogy még arra is képtelen lettem volna.
Minden olyan hirtelen történt.
Szörnyű látvány volt, amire nem álltam készen, és éreztem, ahogy a szívem ideiglenesen bezáródik, hogy ne most fájjon, ebben a stresszhelyzetben, átadva a helyet az eszemnek és az ösztönös cselekedeteimnek.
Ekkorra az autó sofőrje is kipattant már, és tárcsázta a mentőket, én pedig leguggoltam Apához.
- Jézusom! - tört ki belőlem kétségbeesetten, és felnéztem Szaszára, aki egyből jött utánam és be is ért.
Apára néztem, aki eszméletlenül feküdt a hideg, nyirkos aszfalton, és éreztem, ahogy minden szervem, végtagom remeg, és a levegő is a torkomon akad.
Az egész világ megszűnt körülöttem létezni, az idő lelassult számomra, csak a gondolataimra tudtam fókuszálni és arra, amit láttam - ahogyan láttam.
A sofőr telefonált, Szasza pedig azt hiszem, szólt hozzám, de el se jutott az agyamig, mert teljesen le voltam sokkolva, annyira, mint még soha életemben.
A szemem előtt ütötték el.
Nem kellett volna itt lennem, nem kellett volna végignéznem.
Hogyan történhetett ez?
- Nem tudom, véletlen volt, még nem néztem meg... - magyarázta a sofőr a telefonba teljesen bepánikolva.
- Na jó, adja ide azt a szart - állt fel mellőlem Szasza a sofőrhöz szólva, aki össze-vissza hebegett a telefonba.
Szasza megőrizte a lélekjelenlétét, én viszont azt éreztem, hogy minden kicsúszik a kezeim közül és nem vagyok magamnál.
Szasza kihangosította a telefont és inkább ő válaszolgatott a mentősnek, miközben én a sírógörccsel küzködve néztem Apát, a sofőr pedig idegeskedve járkált fel-alá.
- Nem, eszméletlen - válaszolta Szasza a mentős kérdésére - Vérzik a fülénél, meg az orránál.
- A gerince sérült?
Apa nyakához nyúltam hátul, megtapogatva, hogy van-e bármi szokatlan.
- Szerintem nem - mondta Szaszának hebegve - Én nem érzek semmit.
- Elvileg nem - adta át Szasza a mentősnek.
A mentős feltett még pár kérdést, majd mondta, hogy felvázol néhány instrukciót, amit próbáljunk meg véghez vinni, amíg ki nem érnek.
- Hagyj vegyem át - nyúltam a telefonért remegő kézzel - Kérlek.
Szasza rámnézett.
- Nem, Regi, te most biztos, hogy nem - mondta, miközben lerakta az aszfaltra a telefont, hogy megcsinálja azt, amit a mentős mond neki.
Így utólag teljes mértékben értem, hogy miért mondta ezt - szét voltam csúszva, fel se fogtam még azt, ami történt, láthatóan remegtem, a hangom gyenge volt, sírógörcs fojtogatta a torkomat, csak lefagyva voltam lerogyva az aszfaltra, teljesen egyértelmű volt, hogy nem tudok most jó elsősegélyt nyújtani. De talán még akkor is ezt mondta volna, ha nincs rám mindez ilyen hatással, mert Apa eszméletlen volt, vérzett, Szasza pedig Szasza, nem ingott meg, megtartotta a lélekjelenlétét, az az ember, aki megoldja a problémát, akire támaszkodni lehet vészhelyzetben is, aki biztosan meg tud menteni egy életet egy baleset után, mert ott van fejben, kiegyensúlyozott, kontrollálja az érzéseit, racionális és nem pánikol be.
- Kérlek, Szasza - kértem meg újra, a túlzott mennyiségű érzelmem miatt, amik egyszerre törtek ki a szavaimban, kétségbeesett és hisztérikushoz hasonló hangon.
- Nem te fogsz lekezelni egy embert, akit most gázoltak el - jelentette ki tényként, határozottan, miközben Apa mellé guggolt.
- Ő az apukám!
- Ez nem az a helyzet, Regi.
Rá is hatással volt ez a hirtelen helyzet, mint rám is - ő velem ellentétben sokkal határozottabb és keményebb lett, és még annál is racionálisabb, mint máskor. Vészhelyzet volt, aminek a megoldása teljes embert követelt, és ő kérdés nélkül a vállára vette ezt a szerepet.
- Hagyj csináljam én, Szasza. Kérlek! - könyörögtem neki könnyes szemekkel, miközben nem is gondolkodtam, hogy miket mondok, vagy miért, csak kifakadtak a szívemből a szavak, kétségbeesetten, remegő hangon - Az apukám. Én akarom csinálni.
- Emberéletről van szó! - emelte meg a hangját Szasza rámnézve.
- Tudom! Kérlek, könyörgöm! - kértem tovább, miközben a hangom is elcsuklott a sírógörcstől - Muszáj nekem csinálnom.
Őszintén, magam se tudtam, hogy miért.
Ezek az élethelyzetek olyan dolgokat hoznak ki az emberekből, amiket magunk se ismertünk igazán.
Szasza egy pillanatra lehunyta a szemét, mérlegelve ezt a dolgot, és tudom, hogy nem akarta átadni nekem, de azzal, hogy ennyire, szó szerint könyörögtem neki, odarakta mellém a telefont.
Azzal, hogy most enyém volt a felelősség, egyből átkapcsoltam valami olyan tudatállapotba, ami nagyon régen készülhetett elő bennem.
Régen sokszor kapcsoltam át így, hogy megmentsem, amit meg tudok, és persze attól a töménytelen mennyiségű adrenalintól és a tudatállapotomtól ekkora váltást még soha nem produkáltam, nem volt ezer százalékig idegen érzés, csak nagyon régi. Ezek alatt a pillanatok alatt a régi voltam, aki hasonló jellegű szituációkhoz szokott és ezekhez is alakította ki a személyiségét, a belső védelmezőjét.
Remegtek a kezeim, a gyomrom görcsben állt, és semmit nem tudtam volna felfogni, ami ezen kívül történik a világban, az érzéseimet a föld alá temettem, és mint egy robot, akit beprogramoztak, minden bizonytalanságomat és gátlásomat véka alá rejtve, csak a mentő szavait hallottam és a kezeim tudattalanul, szinte maguktól csinálták, amit kell, utasítások alapján.
Soha nem éreztem még magam ennyire ilyennek.
Nem érdekelt, hogy a hideg aszfalton ülök, hogy ázok az esőtől, hogy ennyi vért látok, hogy a kezem is olyan, a nadrágom, és hogy mindezt pont apukámmal teszem.
Nem éreztem érzéseket, csak kötelességet, amit teljesítenem kell.
Szasza levette a dzsekijét, berakva azt Apa feje alá, majd segített a pozícióján változtatni, mert egyedül túl nehéz lett volna.
- Mennyire vérzik? - kérdezte a mentős a vonal túloldaláról.
- Nagyon - válaszoltam remegő hangon, Szaszával egyszerre.
- Inkább az orrából vagy a füléből?
- A füléből.
Mindent megcsináltunk, amit a mentős mondott, majd hamarosan kiérkezett a mentőautó.
A mentősök egyből berakták a mentőautóba, hogy bevigyék a kórházba.
- Köszönjük a közreműködést - mondta az egyik mentőtiszt rámnézve - Az édesapja?
Teljesen szétcsúszva bólintottam, a mentőtiszt pedig őszintén válaszolt.
- Valószínűleg megmentette az életét.
Apa néhány cuccát, ami nála volt, elraktam inkább én, hogy ne kallódjanak el, majd végignéztük, ahogy kimegy a mentőautó az utcából.
Csak álltam lefagyva az út közepén, nézve a mentőautó után, fokozatosan visszasodródva a pár perccel korábbi tudatállapotomba, abba, amit az generált elő, hogy láttam elütni az apámat.
A mentőautó szirénázva, hangosan, fényesen tűnt el az utcában, de még akkor is hallottam a hangját, amikor már nem láthattam, mégis ugyanúgy állva néztem utána.
Ahogy visszaszivárogtak belém a mélyen elfojtott érzéseim, nem tudtam volna megmondani, hogy mi van bennem, mert még csak most nyílt terem arra, hogy egyáltalán eljusson minden az agyamig, ami az utóbbi pár percben, ennyire gyorsan megtörtént, és akkora sokk alatt voltam, hogy megmozdulni se tudtam.
- Ne állj itt, Regi - húzott odébb Szasza, az út kellős közepéről a járdára.
Azt se tudtam, mi történik, csak kóboroltam utána - le se tudtam venni a szemem arról a hosszú, sötét, végtelennek tűnő útról, ami előttünk nyúlt el, és amin az imént viharzott el a mentőautó apukámmal.
Megmentettem az életét.
Mi történik egyáltalán?
- Regi - hallottam meg Szasza hangját újra, ahogy már egymással szemben álltunk a járdán, és kívülről nézve is annyira nem voltam jelen, hogy megszólított.
A felkavarodott érzelemvilágomból egy pillanatra kizökkenve felé fordítottam a fejem.
És ennyi volt - ahogy a szemeibe néztem, és ezzel eljutott az agyamig, hogy mindez tényleg megtörtént, valóságos volt, és realizáltam, hogy mi zajlott az utóbbi percekben, megtört a jég, és szinte kidobott magából a sokkos tudatállapotom, amiben eddig voltam, ösztönös védelemként, hogy helyt tudjak állni, amíg helyt kellett.
Most viszont túlvoltunk rajta, egyszerre özönlöttek el az információk, és hirtelen váltottam át egyik tudatállapotból a másikba.
Csettintésre - mint ahogy eltörik egy üveg, hangos reccsenéssel, éles hangon, millió kis, éles szilánkra esve szét.
Pont így törtem meg én is.
Szasza szemeibe nézve, a szám elé kapva tört ki belőlem a zokogás, annyira erősen, szaggatóan és keservesen, hogy összerogytam volna tőle, ha Szasza nem kap el az utolsó pillanatban és tart meg.
Abba se tudtam hagyni, csak sírtam, végeláthatatlanul, szakadtak ki belőlem a könnyek, elgyengítve, szinte sikítva a fájdalomtól, amilyen hatással mindez volt rám, és amiket előhozott belőlem.
Minden sebet egyszerre tépett fel, marón belevájva.
A mellkasához húzott, aminek nekidőlve zokogtam ki magam, utolsó biztosítékként a közelségében - a szívem szinte kettészakadt, minden érzés egyszerre támadt le, ahogy kizökkentem a sokkból.
Sokat láttam már, de ehhez az egészhez nem voltam elég erős, mert leterített, felülkerekedett rajtam és kezelni se tudtam. Minden más annyira kivéreztetett korábban, hogy ez már egyenesen legyőzött engem.
Túl hirtelen múlt el a sokk, hirtelen lepett el minden, nem is tudom, miért sírtam, csak zokogtam, mindentől, ami egyszerre tört ki a szívemből - szorította a mellkasom, a gyomrom, a torkom, szinte szétesett a fejem, a végtagjaim remegtek, szinte összeestem volna.
Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének.
Megmentettem az életét.
Megmentettem az életét.
Megmentettem az életét.
Ez az egy mondat zsongott a fejemben szüntelenül.
Apa elhagyott engem, tönkretett engem, megsebzett, megsiratott, összetört, próbára tett, megerősített, hogy lassabban ölhessen meg, megalkotott, formált, megszerettette magát velem, hogy megfosszon magától és önmagamtól is.
És én gondolkodás nélkül mentettem meg az életét.
Rohantam érte.
Megmentettem őt, mert nem volt opció az, hogy nem teszem meg.
Semmit nem értettem, semmit nem tudtam volna megmagyarázni, egy szó se jött ki a torkomon, csak lefelé menő spirálként vesztem bele az érzéseimbe, a saját gondolataim poklába.
Még Szasza ölelését se éreztem, csak azt, hogy valami olyan helyen vagyok, ami erős, ami biztonságos, ahol lennem kell, és akkora kontraszt volt azzal szemben, ami bennem volt.
Üres voltam, mégis túltöltött, és eszméletlenül felkavart.
Nem létezik nála nagyobb méreg az életemben.
Szasza lerakta a járda szélére a dzsekijét, amit korábban Apa feje alá rakott, majd leült rá, engem is magával húzva, majd magára döntött, hogy átölelhessen, én pedig összekuporodva bújhassak hozzá.
Pontosan jól tudta, mit csinál.
Nem szólalt meg, amíg ennyire zokogtam, csak hagyta, hogy kitörjön belőlem minden, aminek ki kell törnie - nem új dolgok voltak.
Szó szerint minden kitört, amiket ez a pár perc hozott fel bennem.
Minden, ami apukám, és minden, ami most történt, miközben a mentőtisztnek ugyanaz az egy mondata visszhangzott a fejemben - "megmentette az életét".
Miért fájt ez ennyire?

- Szasza - szólaltam meg halkan, gyenge hangon, amikor pillantnyilag talán képesnek éreztem magam rá, miközben az arcomat könnyek áztatták, és remegtem, mire a barátom egyből rámnézett - Hallottad a mentőst?
- Melyik mentőst?
- Amelyik hozzám szólt, amíg berakták Apát a kocsiba.
Annyira hangosan harsogott bennem ugyanaz a gondolat, hogy muszáj volt kimondanom neki.
- Nem, mert én egy másikkal beszéltem. Aztán a sofőrrel.
Megtöröltem a szemem, mint ha nem könnyezném össze újra egyből.
- Mit mondott? - tűrte el az arcomból az egyik könnyektől nedves hajtincsemet.
A könnyeimet hagyva folyni, elhalt hangon, szinte suttogva szólaltam meg.
- Valószínűleg megmentettem Apa életét, Szasza.
Azzal, hogy kimondtam ezt, vált igazán valóságossá, és késként szúrt a vérző szívembe.
- Nem is tartom az apámnak, mert ő csak tönkretette az enyémet - fakadt ki belőlem, miközben újra elsírtam magam, de próbáltam befejezni neki a gondolatot, aminek nekikezdtem - Ő nem tette volna meg velem ugyanezt, mert nem is szeret engem - folytattam szaggatottan a sírástól - Szeretnie kellett volna. Minden egyes nap gondoltam rá. Futottam érte. Felismertem. Nem tudom, hogy miért - temettem a tenyereimbe az arcom zokogva, Szasza pedig engem nézve hallgatott, akármennyire is össze-vissza beszéltem.
Átölelte oldalról a vállam, visszahúzva magára, miközben sóhajtva, halkan megszólalt.
- Istenem, Kicsim.
Visszaöleltem, ahogy csak tudtam.
- Sa... sajnálom - erőltettem ki magamból, miközben levegőért kapkodva sírtam - Annyira... sajnálom.
Az indokolatlannak tűnő bocsánatkérésemet elengedte a füle mellett, mint ha meg sem történt volna, csak a fejemre támasztotta az állát, közelebb húzva magához.
Rövidujjúban volt, és tudom, hogy fázott, mert este volt, sötét, és hideg, de nem foglalkoztatta ez akkor.
Megpuszilta a homlokomat, többször is egymás után, nyugtatóan megsimítva a hajam a fejem hátulján.
- Ne haragudj, mindjárt lenyugszom - ígértem meg levegőért kapkodva.
- Nem, sírd ki magad, ha jól esik. Nyugodtan, Regi.
Érdekes volt, hogy azzal, hogy ezt mondta, enyhült a sírógörcsöm, szép lassan lassultak a könnyek, lassult a légzésem, és mély, nagy levegőket vettem.
- Annyira utálom őt ezért - suttogtam halkan, amikor legközelebb megint megszólaltam.
- Én is, hidd el.
- Köszönöm, hogy engedted, hogy csináljam.
- Most téged megnézve mondjuk lehet, nem kellett volna - mondta őszintén.
- Nem tudom, mit csináltam volna nélküled, Szasza.
- Leginkább nem lettél volna itt.
- Az a sofőr nem tudta volna megmenteni őt.
- Nem valószínű. A világát nem tudta a csávó.
- Nem tudom úgy utálni, hogy itt voltam, mint ahogy szeretném - vallottam be nehéz szívvel, nagy levegőket véve.
Szasza erre nem tudott válaszolni, csak megsimította a hátam.
Vagy talán csak nem akart, mert nem tudta volna azt mondani, amit hallanom kellett volna akkor.

Vannak emberek, akik tudnak még hinni abban, hogy valaha, valahol, valamikor várja őket valami jó, és nem örökké tartanak azok a küzdelmeik, amikkel nap mint nap fel kell venniük a harcot.
Annyira hinni szeretnék ebben, de most nem megy.
Megmentettem valaki olyannak az életét, aki semmit nem tett hozzá az enyémhez, csak tönkretette, mert egy olyan valaki iránti maradék szeretetem, kötődésem lobbant fel abban a pár percben, aki nem szeret engem.

Egyvalamiben tudok hinni csak igazán, és az az, hogy vannak dolgok, amiknek egyszerűen csak nincsen vége.

Nem tudok már mit tagadni ezen.