[Szasza szemszöge - szilveszter előtt egy nappal]
A sport miatt nem nagyon gyújtok rá csak úgy napközben, bulikban oké, de alapvetően nem kéne ráfüggenem, úgyhogy most is csak azért szívtam el egyet, mert rohadtul felbasztam magam, ahogy Emmától jöttem el, leraktam a kocsit otthon és átsétáltam Márkékhoz, ma másodszorra.
Nem szeretem, amikor azt érzem magammal kapcsolatban, hogy értelmetlen dolgokkal baszom el az időmet és már azt se tudom, mit csinálok, márpedig most, hogy hatvanmilliomodik alkalommal összevesztem a barátnőmmel, egy olyan kapcsolatban, amit lassan már csinálni se akarok, csak nem csinálni sem akarom a körülmények miatt, és az utóbbi hetekben csak tagadok magamban mindent, rohadtul kezdem megközelíteni ezt az érzést.
- Megint összevesztetek? – kérdezte Márk, miközben megbontottunk egy-egy sört a szobájában.
- Ja, ne is mondd – döntöttem neki a fejem a kanapé háttámlájának, felrakva a lábam az asztalára.
- Azért ez már durva, tesó – jegyezte meg – Kábé kétnaponta veszekedtek, hallod, kezdjetek már magatokkal valamit.
Feszülten elnevettem magam és inkább csak beleittam a sörömbe.
Van, hogy valami már annyira el van baszva, hogy értelme sincs nekiállni megmenteni.
Nem akartam, hogy így gondoljak valaha az Emmával való kapcsolatomra, akármilyen értelemben, de én komolyan kezdem elengedni ezt, mert haldoklik az egész és kurvára belefáradtam abba, hogy megmentsem.
Néha még tagadom magamban, de alapvetően kezdem elfogadni, hogy én ezt már nem is akarom megmenteni, csak szakítani nem akarok. Nem azért, mert folytatni akarom azt, ami közöttünk van, csak abba nem akarok belekezdeni, ami azután kezdődne, ha szakítok vele, a volt egyik legjobb barátommal, aki az osztálytársam, tök jó haverunk volt mindig is és ezermillió közös élményünk van vele társaság-szinten. Szétbasznám az egészet.
Gondolnom kellett volna erre akkor, amikor elkezdtem én is többként nézni rá barátnál.
Alapvetően az is sokáig visszatartott attól, hogy feladjam ezt a kapcsolatot, hogy Emmát se akarom elveszíteni, az emberi kapcsolatunkat. Rohadtul szerettem, barátilag, de úgy tényleg, nagyon bírtam vele lenni, meg bírtam, hogy velünk van, jóban vagyok a családjával is, ő is az enyémmel, rohadt sok közös élményünk van, az összes gimnáziumi évem alatt a társaságunk része volt, szóval fontos nekem, még ha nem is úgy volt mindig, mint én neki – ahogy kibukott, hogy többet érez barátságnál, pont azért nem akartam kioffolni, mert esélyt akartam adni neki, hogy ne basszam el a viszonyunkat, mentek a táncpróbák, nekem is elkezdett bejönni, rendesen lányként kezdtem nézni rá, olyan szempontból, hogy amúgy szép, meg cuki, meg jól elvagyok vele, de nyilván elsősorban a barátságunk miatt mentem bele ebbe.
Egy darabig nem akartam megfogalmazni ezt, de most már kimondom, hogy visszacsinálnám, akkor is, ha tényleg tetszett az elején - ha visszamehetnék az időben, nem mennék ebbe bele megint, mert kurvára attól tartok, hogy ha minden így megy tovább, csak sokkal jobban el fog baszódni a viszonyunk így, hogy már voltunk együtt, mint ha már az elején kioffoltam volna, és rohadtul úgy fogom érezni, hogy én basztam el, mert én basztam el.
Sokat tagadtam magamban, sokat győzködtem magam, hogy lesz ez jobb, működni fogunk, de most már lassan nincs mit tagadni ezen, mert kurvára nem működik, hiába adtam esélyt neki.
Sokáig nem akartam kimondani magamnak, de most már kezdem belátni, hogy ezt elbasztam és nem kellett volna.
Ja. Bárcsak rohadtul visszacsinálhatnám ezt az egészet.
És nem azt mondom, eleinte úgy veszekedett velem arról, hogy nem kell nekem a kapcsolatunk, mással akarok lenni, meg nem mozdítok meg minden követ miatta, jobban érzem magam mással és másra gondolok néha helyette, hogy nem volt igaza. Komolyan.
Az egészet kurvára nem úgy akartam és kurvára nem úgy képzeltem el, hogy a végére igaza legyen, és ebben az az ironikus, hogy azért lett igaza, azért támasztottam végül alá mindent, amit annyit elleneztem neki, mert előtte annyit nyomta ezt és annyira haldokolni kezdett a kapcsolatunk a veszekedésektől, hogy ebbe fordult át.
Nem volt igaza, amikor az elején ezeket képzelte a dolgokba, aztán vágta őket a fejemhez, mert nekem tényleg fontos volt, tényleg akartam ezt, komolyat akartam, és amikor elkezdtünk többek lenni barátokból, tényleg csak ő volt és tényleg tenni akartam érte, az egész onnan indult egyáltalán, hogy az emberi kapcsolatunkat akartam megmenteni.
Ő is ezt akarta, én is ezt akartam, és rohadtul az ellentétjét értük el vele.
Biztos én is elbasztam dolgokat, biztos megérzett valamit egy idő után, de az is biztos, hogy a legtöbb kísérletétől a kapcsolatunk megmentésére csak távolabb kerültem tőle, hiába tudom, hogy csak nem akar elveszíteni.
Én se akartam elveszíteni.
Mindent akartam, csak azt nem, hogy a végére úgy alakuljon, hogy a fenti pár dologban igaza legyen attól, hogy nem működik a kapcsolatunk, rohadt sokat veszekedünk a semmin, és ezzel minden alkalommal egy kicsit jobban meghaljon az, ami közöttünk van.
És nem azért lett igaza abban, hogy tudok valaki másra úgy gondolni néha, hogy jobban megtalálom benne azt, amit keresek, mert ne akartam volna Emmától azt, amit ő is tőlem, és mert tudatosan másban akartam volna keresni akármit, hanem mert annyira haldoklik ez az egész, hogy sok tagadás után már én is kezdem elengedni és elveszíteni a motivációt arra, hogy megmentsem azt, vagy próbáljam felépíteni azt, amit már nem is akarok, mert semmi sem úgy van, ahogy két hónapja még akartam, amikor még azt hittem, hogy tudom, hogy mit akarok.
Kurvára nem így akartam.
Esküszöm, hogy én csak az egyik legjobb barátomat nem akartam elveszíteni.
- Min vesztetek össze egyáltalán? – kérdezte Márk.
Nem mentem bele, csak megvontam a vállam.
Röviden, rohadjak meg, hogy beszélgetni mertem egy másik lánnyal, aki történetesen a húgom barátnője és tizenhat éves.
Kicsit hosszabban, rohadjak meg, mert Regi ült mellettem a moziban és beszéltünk pár szót, amíg Emma mosdóban volt, sőt, Márk szobájában is, amikor Emma valami szar filmet nézett a húgommal, amire senki nem kényszerítette egyébként, meg persze a főbűnöm, hogy hogyan merészeltem tudni Regiről azt, hogy pszichológus akar lenni.
És ez csak az első öt perc volt, ahonnan indult az egész.
Nem azért, de őszintén jobb volt Regivel dumálni azt a pár percet Márk szobájában, mint egy órát végigvitatkozni Emmával.
Vajon miért?
- Lehet, beadok egy újévi szakítást, vagy nem tudom – jegyeztem meg kellemetlenül, és már előre elegem volt az egészből.
Márk kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Komolyan?
- Nem tudom, tesó, én nem akarok egy olyan kapcsolatban lenni, ami arról szól, hogy veszekedünk folyamatosan, mert minden baja van, és ha rosszul veszem a levegőt, már megy a féltékenykedés. Kibaszott fárasztó egy idő után, hidd el.
- De baszki... - túrt a hajába kínosan – Ez nagyon szar így.
- Vágom, én se akarok szakítani, mert Emma, meg a haverunk volt, meg nektek még mindig, osztálytárs, meg minden faszom, de... - dörzsöltem meg a szemem idegesen – Kurvára nem működik, nagyon halott. Nincs is jó hatással rám, nem is érzem magam jól ettől az egésztől. Most maradhatnék mellette, mert hátha minden jobb lesz és hirtelen olyan lesz, amit keresek egy kapcsolatban, vagy ő is olyan lesz, akit keresek, de nem lesz, ez már egyértelműen kiderült.
- Három hete vagytok együtt, tesó.
- És ennyi idő alatt kiderült, hogy nem működik, szerintem ez pont elég – röhögtem el magam feszülten.
- Csak veszekedésből nyilván nem fog kijönni, hogy működik-e.
- Szerintem eléggé kijön, hogy nem, abból, hogy csak veszekedünk. Ja, nem, nem csak veszekedünk, néha elsírja magát, megsajnálom és nem ellenkezek, hogy hagyjuk már ezt a szar vitatkozást – tettem hozzá ironikusan – Neki se jó ez. Nekem meg pláne nem. Az egész már csak egy szenvedés az idegrendszerünknek, meg a lelki egészségünknek.
- De semmi jó pillanatotok nincsen, vagy mi?
- De, nyilván, valamennyi van, csak sokkal kevesebb, mint kéne. Mondjuk ezeknek a pillanatoknak is, ha épp valamelyikőnknél vagyunk ketten, a felében csak baszunk békülésből. Ezért aztán kurvára megérte eldobni a barátságunkat, tényleg – ittam bele a sörömbe.
Márkban azt bírom, hogy konkrétan nincs olyan téma, amiről ne tudnánk beszélni, meg soha nem felszínesek a beszélgetéseink, mert kábé mindent tudunk a másikról, ha már együtt nőttünk fel, szóval vele tényleg minden téma bedobható.
- Amúgy én eskü azt hittem, hogy a barátság miatt várni fogtok valameddig a szexszel.
- Áh – röhögtem el magam kellemetlenül – Alapból úgy jöttünk össze, hogy nála voltam, összevesztünk azon, hogy kiborult, hogy nem vagyunk együtt, biztos játszom vele, meg minek beszélgettem Regivel, rohadt sokat veszekedtünk, lezártuk azzal, hogy megbeszéltük, hogy oké, együtt vagyunk, nyugi legyen, elkezdtünk smárolni, aztán... ja.
- Te kezdeményezted amúgy ezt, vagy ő? Mármint, azt, hogy lefeküdjetek.
- Hát... - gondoltam bele feszülten elnevetve magam – Egyszerre, nem tudom. Oké, elvileg én, mármint úgy konkrétan, de azért, mert ő meg olyanná tette az egész helyzetet, hogy olyan lett a hangulat, érted, vannak ezek a jelek, meg mozdulatok, amikből egyértelműen lejön, hogy mit akar, szóval összességében egyszerre volt. Magamtól nem hajtottam volna rá így egyből. Az ágyra én vittem le, de nyilván nem csak úgy a semmiből, azért eléggé olyan volt a hangulat, hogy akarta ezt, szóval... érted. Aztán meg magától leszopott kapásból, gondoltam magamban, baszki, nem vagy valami ráérős, konkrétan tíz perce mondtuk ki, hogy együtt vagyunk és a hároméves barátságunkat szakítjuk meg.
- Azért ez kemény amúgy. Elkapkodtátok ezt szerintem.
- Ne nekem mondd, én akkor már azért mondtam ki vele a kapcsolatunkat, mert azon veszekedett velem kurva sokat, hogy miért nem mondtuk ki eddig. Nem azért, más csajoknál én se húznám ezeket ilyen sokáig, de Emma rohadtul más volt azért. Nem terveztem kapásból megbaszni, hidd el.
- Akkor ő kapkodta el. Gondolom, már nagyon akarta veled ezt az egészet, meg biztosra is akart menni, és azért. Mióta bejössz már neki.
- Én ezt értem, de ez nem így működik – közöltem a hajamba túrva – Az egész nem így működik, és épp ezért nem működik. Értem, hogy ő kitalált valamit, hogy hogy szeretné, meg hogy legyen, mint valami bakancslista, amit így pipálgathat, hogy jó, randiztam Szaszával, akkor egy hét múlva már járunk is, soha többet nem beszélget más lányokkal, meg mit tudom én. Azért, ha nem baj, kapcsolatban nem feltétlenül azt keresem, hogy egy előre megírt bakancslista legyek. Annyira irreális problémái vannak, hogy azt te nem hiszed el, valami nem úgy megy, ahogy ő azt szeretné, vagy ami neki bejön, és már hisztizik, meg zsarol érzelmileg, amin én felbaszom magam és veszekedünk. Ha nem Emma lenne, hanem valaki más csajjal lenne ugyanez, már rég szakítottam volna, de úgy a harmadik ilyen után egyből.
- És akkor Emmát is dobni akarod, vagy hogy?
- Nem tudom, nem akarok szakítani vele, de azért csinálni ezt, mert volt legjobb barát, osztálytárs, meg haveri társaság, ez egy kibaszás magammal, és rohadt toxikus kapcsolat lenne belőle, ami senkinek nem hiányzik. Neki se. Nem véletlen vitatkozik ennyit, ő se érzi jól magát ebben a kapcsolatban, mert rohadtul mások az elképzeléseink, ami nyilván addig nem jött ki közöttünk, amíg barátok voltunk. Kíra után meg szerintem nekem rohadtul elég volt a toxic kapcsolatokból, meg a veszekedésekből.
- Ja, mondjuk – látta be – De nem próbáltátok megbeszélni ezt az egészet? Mármint... érted. Hátha.
- Kicsit nehéz úgy, ha konkrétan a fejébe vesz ilyen dolgokat, kitalál hozzá teóriákat, meggyőzi magát vele és onnantól kezdve akármit mondok, az jön, hogy kamuzok, meg letagadom. Olyat szólt legutóbb, hogy én biztos Regivel basztam karácsonykor, amíg ő Egerben volt, Regiék meg nálunk. Most erre mit mondasz, de komolyan? – kérdeztem őszintén – És nem csak az, hogy vádolgat, meg ilyeneket teorizál, azért kurva szar, hogy baszki, az egyik legjobb barátom volt, kilencedik óta jóban vagyunk, azért jövök vele össze, hogy ne baszódjon el a barátságunk, és ennyi bizalom nincsen, meg mondok valamit és nem hiszi el, csak feltételezget minden ilyet. Rohadt szar.
- Megértem – sóhajtott Márk – Ez mondjuk tényleg szar.
Erre nem mondtam semmit, csak elfordítottam a fejem az ablak felé.
- Ennyire rágörcsölni egy kapcsolatra azért durva – gondolt bele - De amúgy ez főleg Regi? Mármint, amiket felhoz neked ilyenkor.
Beleittam a sörömbe, amíg átgondoltam, hogy erre mit mondjak anélkül, hogy félreértene, vagy szarul hangzana.
- Ja, leginkább Regi – mondtam – Általában onnan indul, vagy ha nem, oda kötünk ki. A szalagavatós after után kapott rá, a következő napot, amikor volt Lili hb-je, végigveszekedte velem, élőben, írásban, hívásban, mindenhogy, főleg, hogy Regi ott volt a hb-n, ő meg nem, aztán utána lévő nap mentem át hozzá és jöttünk össze. Azt hittem, ezzel akkor így leáll, de nyilván nem – emeltem a számhoz a sörömet újra.
- Gondoltam, hogy féltékeny lesz rá amúgy.
- Rohadt rossz a stratégiája egyébként. Nem lenne oka rá, ha nem haldokolna már a kapcsolatunk lassan a veszekedéseitől.
- Mert, amúgy így van oka?
Beletúrtam a hajamba.
Voltak olyan elveim korábban, hogy a húgom barátnőitől nem akarok semmit, mert egyrészt kockáztatom vele Lili barátságait, másrészt meg valahogy nem tudnék úgy nézni rájuk, nem is szoktak bejönni.
Volt egy olyan elvem is, hogy tapasztalat alapján nem tagadom magam előtt, hogy mi van bennem, mit érzek vagy mit akarok – ettől függetlenül egy darabig azért rendesen tagadtam magamban, nagyjából párhuzamosan azzal, hogy Emmával kezdett elbaszódni a kapcsolatom, hogy nem csak mint a húgom barátnőjeként nézek rá, rohadtul megjelenik a fejemben, amikor beszélünk, hogy kibaszott szép, rohadt okos, rohadt cuki, bírom, amikor beszélgetünk, mert érdekes csaj, a meglátásai, ahogy gondolkodik, a stílusa, rohadtul eszembe jut teljesen random, egyre többször, például tegnap este tizenegykor a kettes villamoson egyedül, újra és újra, és konkrétan a megtestesítője annak, amikor azt mondom valakire, hogy az esetem, mindezt úgy, hogy korábban meg se fogalmaztam ezt így, ennyire pontosan.
Egyszer tudatosítottam magamban azt, hogy akaratlanul megjelent a fejemben, és azóta minden tagadásom és önmagam győzködése ellenére sem tudtam kirakni a gondolataim közül, mármint úgy rendesen, hogy ne jusson eszembe többet így.
Baszki.
Nem akartam tőle semmit, meg ez az egész csak úgy megtörtént, hogy dumáltunk párszor, dumáltunk még párszor, dumáltunk a medencénknél, a kocsimban, összefutottunk anyám kiállításán, rohadt jó volt hallgatni, dumáltunk karácsonykor, feljött pár mélyebb téma, vagy csak jól elvoltunk egymással, mert úgy alakult, hogy egy helyen vagyunk, rákérdezett egyszer, hogy a húgom barátnői elvből offosak-e nekem, és mostanában realizáltam, hogy neki nem. Sőt.
Egyre kevésbé.
Nem tudnék őszintén nemet mondani rá.
- Nem volt közöttünk semmi Regivel.
Ennyi elég is volt Márknak ahhoz, hogy értse, hogy mi van.
Nem volt semmi, de lehetett volna, ha nincs Emma, szóval ezért nem volt.
Tudom, hogy lehetett volna, én se vagyok hülye, én is éreztem, és tudom, hogy ő is.
Nem csak nekem nehéz letagadni.
Márk biccentett egyet, majd beleivott a sörébe és félig témát váltott.
- Mit szólsz ahhoz, hogy találkozott az exével? – nézett rám, Regi témájában maradva.
- Azt miért nem mondtad amúgy, ha már láttad? – kérdeztem vissza értetlenül elröhögve magam.
- Akartam, csak vágod, nem tudtam, hogy Emma mikor látja a telód, meg ilyenek, aztán inkább élőben akartam, nehogy kiakadjon, vagy valami.
- Kész vicc – forgattam meg a szemem, hogy most kajak ehhez kell Márknak is tartania magát.
- Amúgy fix egy gyökér a csávó – mondta Márk.
- Ja, gondoltam, az alapján, amiket Regi mondott eddig.
- A gyerek szerintem jó, ha mostanában lett tizenhat amúgy – röhögte el magát Márk – Ilyen deákos, egoista skinny boy-nak néz ki.
Ezen röhögtem egyet, Márk meg derűsen folytatta.
- Annyira nem lehetett jó randi egyébként, tuti vitatkoztak közben valamin – mesélte a lábait felrakva – Regi megölelt a csávó előtt, amikor odajöttem, meg olyan szívesen beszélgetett velem, hogy gondoltam is magamban, lehet, ki kéne mentenem, vagy valami. Szerintem tiszta ideg lehetett előtte, csak ahogy odajöttem, kicsit feldobódott, hogy kizökkent a beszélgetésükből. A csávó meg se szólalt, amíg ott voltam, kezet se fogtunk, be se mutatkoztunk, semmi, ott ült és nyomkodott.
- Gondoltam, hogy egy nyomorék amúgy. Mondtam már Reginek, hogy életkorban lehet, felfelé kéne nyitnia, hogy minél inkább kikerülje ezt a fuckboy-réteget – néztem Márkra röhögve.
- Meg bekerülne egy másik rétegbe... - vigyorodott el Márk.
- Ja, jöhetne – emeltem a számhoz a sörömet magamban mosolyogva, majd beleittam.
Márk derűsen nézett rám, majd ő is beleivott a sörébe.
- Amúgy te akarsz tőle valamit? – kérdezte Márk természetesen, ahogy leraktuk a söreinket.
- Alapból nem akartam tőle semmit, nem csak Emma miatt, ott van Lili, meg Regi most még baszakodik az exével, de ettől még... - túrtam a hajamba, mert amúgy jogos a kérdés, de inkább meg se válaszoltam rendesen, mert nem is tudtam volna hogyan - Regi ott lesz holnap nálunk szilveszterre, szóval inkább éjfél előtt ugrok be oda, hogy ne igyak annyit addig, amíg ott vagyok. Jobb az, ha nem akkor leszek full bebaszva – közöltem őszintén elröhögve magam.
Márk jókedvűen nézett rám.
- Amúgy azt tudod, hogy bejössz neki.
- Tudom. Ezért nem kéne bebasznom.
Ha nem vágtam volna már le, hogy nem vagyok semleges neki, abból, amilyen a közelemben, ahogy néz rám, ahogy nevet a poénjaimon, meg amilyen a levegő is köztünk, amikor beszélünk, nem is gondolkodnék olyanokban, hogy nem kéne bebasznom, mert akkor nem biztos, hogy visszafogom magam attól, hogy leszarjam az egészet és rámozduljak.
Túl tiszta előttem a kép, hogy mit tudnék csinálni, ha megengedném magamnak.
Csak mert akármennyire is tagadtam magamban egy darabig, van, amit nem lehet, és erre nagyjából akkor kezdtem rájönni, amikor Emma sokadszorra felhozta, hogy biztos bejön nekem, és egy idő után már kicsit máshogy ütött azt mondani, hogy nem, vagy felhozta azt, hogy mi lehet Regi és köztem, és egy pillanatra annyira nem is hangzott rosszul.
Nem tudom azt mondani, hogy nem jön be, hogy bejövök neki, vagy hogy minden gondolatomat vállalni tudnám az utóbbi időben.
Mindent elmondott, hogy felbasztam magam azon, hogy találkozott az exével, ő pedig egyből a rámnézett, a reakciómat figyelve, ahogy meghallhattam.
Nem mindig érzem helyesnek amúgy, részben a húgom miatt is.
Nem tudom, hova tagadjak még bármit, de jó lenne még, hátha elmúlik addig.
Tényleg csak úgy megtörtént az egész, hogy az utóbbi napokban kezdem feladni azt, hogy tagadjam magamban, hogy megfogott, mert ez történt, ez van, most már csak az a kérdés, hogy mi lesz ebből egyáltalán.
- Oké, vágom – biccentett Márk mosolyogva.
- A végén még felfognám potenciálnak.
Márk beletúrt a hajába.
- Ez így egyben elég komplikált Emmával, tesó.
- Nekem mondod? Most jövök tőle, miután csak veszekedtünk, semmi más. Holnap délelőtt még beugrok hozzá, hogy szilveszter előtt kicsit béküljünk már ki, hogy normálisan mehessen az este utána.
Márk egy pár másodperc múlva megkérdezett.
- Amúgy dobnád miatta?
És feltette a kérdést, amit eddig magamnak se akartam nagyon, mert pont az ellentétje mindennek, amit valaha akartam.
- Emmát Regi miatt?
- Aha.
Nem válaszoltam egyből, csak kinyitottam egy vodkát, amit behoztunk, majd mielőtt beleittam volna, inkább át se gondoltam, hogy hogyan fog hangozni, csak őszintén megszólaltam.
- Szarul hangzik, de igen.
Márk meglepetten nézett rám, majd miután elemeltem a számtól az üveget, átadtam neki.
- Nem konkrétan Regi miatt – mondtam őszintén – Csak azért az jelent valamit, ha egy csaj, akit néhány hete ismersz, ilyen gyorsan ráébreszt arra, hogy kurvára nem olyan kapcsolatban vagy, amit keresel. Innentől kezdve meg nincs miről beszélnünk. Csak Regi miatt nem szakítanék, mert ha tényleg csak Regi lenne a probléma a kapcsolatunkban, akkor fel se jönne egyáltalán ez az egész, és nem is lehetne probléma. De alapvetően még nem akarom kimondani, hogy szakítok.
- Hát, figyelj. Tudod, hogy én szurkolok, tesó.
- Kösz.

Szükségem is van rá.

[Emma szemszöge - most]
Van, amikor a szív annyira félreüt, hogy úgy érzed, mint ha soha többet nem tudna ugyanúgy visszaállni.
Három és fél hónapja szakított, azóta alig beszél velem, ma délelőtt viszont megrezzent a telefonom, jelezve, hogy valaki hív, és én se akartam elhinni, hogy az ő nevét látom a telefonom képernyőjén.
Szasza.
Nem hittem volna, hogy valaha keresni fog még, vagy hogy bármi eszébe juttat engem a rózsaszín boldogsága közben.
Először fel se akartam venni a telefont, majd végül engedélyeztem a hívást, de nem szóltam bele, csak vártam, hogy ő szólaljon meg.
- Szia – hallottam meg a hangját, mire éreztem, ahogy valami elszorítja a torkom.
- Szia – köszöntem vissza erőtlen hangon.
Egy élethosszúságnak tűnt, mire újra megszólalt, mindenesetre észre se vettem, hogy a kezeim remegni kezdtek ettől a váratlan helyzettől.
- Itt vagyok az utcátokban, be tudok most menni hozzátok?
A kérdésére elkerekedtek a szemeim, és a szavam is elakadt először.
- Persze – jött ki belőlem az egyetlen válasz, amit ki tudtam nyögni – Beengedlek majd.
Fogalmam se volt, mit akar, vagy ha bármit is akar, miért akarja, de ahogy leraktuk a telefont, jelen se voltam fejben, csak vitt a lábam a bejárati ajtóig, hogy beengedjem.
Tudtam, hogy nem azért van itt, nem azokat fogja mondani, amiket szívem mélyén hallani szeretnék, mert az túl hihetetlen lett volna.
De sok mindent elárul, hogy egy fél pillanat erejére megjelent bennem a remény.
Azt mondják, az exek egy idő után visszajönnek, de nehezen tud visszajönni hozzám valaki, aki itt se járt soha igazából.

Ugyanitt láttam be régen először, hogy beleestem, itt sikítoztam az első csókunk után, itt jöttünk össze, itt feküdtünk le először és ugyanitt is szakított velem, itt, ebben a szobában.
Őszintén, gondolkodtam már, hogy hogyan tálaljam Anyának, hogy szobát szeretnék cserélni valakivel a házban.
Most viszont ugyanebben a szobában voltunk ketten, mert azt mondta, hogy beszélni akar, és bejöttünk ide, mert a szüleim itthon voltak, ezen a vasárnap délelőtt.
Egymással szemben álltunk a szoba közepén, csukott ajtónál, minimum két lépés távolságra egymástól.
Egy kicsit se azért volt itt.
Hihetetlen, hogy még mindig felvillant bennem ez a gondolat, és csalódással töltött el az azt követő pillanat.
- Regi tudja, hogy itt vagy? – kérdeztem elsőként, Szasza szemeibe nézve.
Néha a pokolba tudnám kívánni azt, hogy ennyire átkozottan gyönyörűek a szemei.
Valahogy így nézhet ki a mennyország.
- Igen.
Ez valamiért ezredszerre is összetört bennem valamit.
Talán a remény utolsó darabja lehetett.
- Ő kért meg, hogy gyere?
- Nem, és nem is sok köze van most ehhez – válaszolta egyszerűen – Maximum Márknak. De ő se megkért, mielőtt azt hinnéd.
A mondatára kellemetlenül nevettem egyet, elfordítva a fejem.
- Komolyan? – néztem rá törött szívvel – Gyakorlatilag a barátnődtől jössz hozzám, hogy közöld velem, hogy zavar, hogy Márkkal vagyok? Ne zavarjon, Szasza, kérlek tedd meg ezt nekem.
- Nem az zavar, hogy Márkkal vagy, vagy hogy akárkivel vagy, nincs is közöm a kapcsolatotokhoz, csak az zavar, amit Márkon látok, vagy rajta keresztül.
- Csak mondd ki, Szasza, hogy mi zavar, nem kell szépítgetned.
Szasza rágózva biccentett egyet, majd ennek hatására, ha már témában voltunk, egyenesen belekérdezett.
- Minek hívod el, meg kezdeményezel, amikor még a randitokon is rólam beszélsz neki?
Erre feszülten elnevetve magam, elfordítottam a fejem, ő pedig egy második kérdéssel folytatta.
- Minek mondogatod azt neki, hogy csak tőle akarsz bármit, semmi közöm semmihez és túlvagy rajtam, amikor közben arra használod, hogy meghallgassa a sérelmeidet a szakításunkkal és az új barátnőmmel kapcsolatban? – kérdezte a hangján emelve, és érződött rajta, hogy feszült, nagyon.
- Semmibe nem látsz bele velem kapcsolatban, Szasza! – jött ki belőlem elsőre.
- Akkor avass bele, nekem mondd, vágd az én fejemhez, szidj most, hogy itt vagyok, ne Márknak kelljen hallgatnia tőled, akinek semmi köze az egészhez, és elvileg randizol vele! – tárta szét a karjait – És nem azért vagyok itt, hogy megint összevesszünk, hanem hogy megbeszéljük és lezárjuk végre ezt a szart, mert most már olyanok is belesérülnek ebbe, akiknek semmi köze hozzá a világon.
- Mit akarsz hallani tőlem? – borultam ki.
- Őszintén? – kérdezett vissza idegesen, majd pár másodperc múlva kendőzetlenül megkérdezte – Szeretsz még, Emma?
A kérdése, és ahogy feltette, késszúrásként ért a szívembe, amiben egyből megjelent a válaszom, és ez csak azt tette lehetővé, hogy még mélyebben fúródjon belém a hideg penge.
- Hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? – néztem rá elhomályosult tekintettel.
Szasza engem nézett, magában tartva az érzéseit, majd pár másodperc csend múlva újra kérdezett tőlem.
- Köt még hozzám bármi? Bánt még, zavar még, hogy szakítottunk, meg hogy új barátnőm van? Kelt benned még bármi olyan érzést az, hogy most itt vagyok? Őszintén.
Nyílegyenesen, mélyen a szemembe fúrva a tekintetét, kérdezte ezeket tőlem, amikkel csak méginkább megforgatta bennem a kést, vérző nyomot hagyva maga után.
- Tudod, hogy igen! – fakadt ki belőlem könnyes szemekkel.
- Akkor meg mit keresel mellette? – hitetlenkedett.
Bárcsak abban az életben lennék, amiben nem így reagál arra, hogy igennel válaszoltam azokra, amikre rákérdezett.
- Te ezt nem érted, Szasza! – töröltem meg a szemem.
- Melyik részét nem? A „nem vagyok túl a szakításomon, ezért kapcsolatba menekülök" -részt? – fogalmazta át a helyzetet – Hidd el, hogy értem. Te szoktál elítélni miatta.
- Én nem csalnám meg Márkot.
- Csak kihasználod, sokkal jobb – röhögte el magát feszülten.
- Nem használom ki!
- De, azt, hogy a barátod ő is kilencedik óta, ezért nem akar otthagyni, nem akar visszautasítani, vagy dobni, és meghallgat még akkor is, ha már randiztok, te meg a volt barátodról beszélsz neki, aki amúgy az unokatesója, miután Balatonon már konkrétan ráhajtottál egyszer azért, hogy engem idegesíts! Rohadtul kihasználod jelenleg, Emma, és én nem akarom elviselni azt, hogy ez azért történik, mert mi ketten nem bírunk három és fél hónapja egy olyan beszélgetést összehozni kettőnk kapcsolatáról, ami nem úgy végződik, hogy összeveszünk, ahelyett, hogy lezárnánk ezt az egészet, mint két normális ember!
- És ez gondolom, az én hibám, semmiképp sem a tied!
- Sőt, amúgy nem is három és fél hónapja, kábé azóta, hogy összejöttünk! – javította ki magát utólag - Nem tudunk normálisan kommunikálni, Emma, hónapok óta egy háromhetes kapcsolatot nem tudunk lezárni, vagy értelmezhetően beszélni róla!
- Talán neked ez egy háromhetes kapcsolat volt csak, de nekem sokkal több!
- Nem tudom, honnan veszed azt, hogy nekem nem.
- Te hagytál el engem!
Hitetlenül széttárta a karjait, a fejét elfordítva, afféle "nem hiszem el, hogy már megint ennél a mondatnál tartunk"-stílusban.
Feldühített, hogy ezt láttam rajta, úgyhogy ezt hagytam ki is törni magamból.
- Tudod, mi veled a baj, Szasza? - kérdeztem kiakadva - Nem tudod belátni a saját hibáidat, vagy belátni azt, amikor valamit igenis te csináltál rosszul! Nálad valahogy soha nem opció az, hogy valamiben nem neked van igazad!
- Tisztában vagyok vele, hogy mit basztam el és mit nem, hidd el. Rohadtul tisztában vagyok vele - közölte megerősítésképpen, kellemetlenül elröhögve magát, miközben végig a szemembe nézett.
Valószínűleg én is a hibák egyike vagyok a szemében.
- Akkor legyél tisztában azzal is, hogy talán te is hozzájárultál ahhoz, hogy ez még nincs lezárva közöttünk.
- Oké - mondta egyszerűen, rágózva - Ezért vagyok itt. Konkrétan azért jöttem, hogy most megpróbáljuk lerendezni ezt végre kettőnk között.
Vegyes érzelmekkel magamban, elfordítottam a fejem, ő pedig folytatta.
- És tudod mit, nem baszom fel most magam, ha nem muszáj, és nem leszek lekezelő, ha már ezt így megtudtam Márktól, hogy elvileg ugye ilyen is vagyok, de akkor tedd meg te is, hogy megpróbálunk egy olyan beszélgetést összehozni, ami nem úgy végződik, hogy mindketten basszuk meg, mert ahhoz nekem semmi kedvem.
- Ha csak azért akarsz beszélni kettőnkről, mert Márkkal nem vagyok korrekt, akkor ne pazarold az idődet, értem, nem fogok rólad beszélni neki. Nem gondoltam, hogy ez akkora bűn, de ha az, akkor nem fogok. Ne fussunk felesleges köröket - néztem az ablak irányába, a tekintetét kerülve.
- Nem csak Márk miatt vagyok itt. Nekem is számít ez, meg szerintem mindkettőnknek szüksége lenne arra, sőt, nagyjából mindenkinek szüksége lenne arra, hogy így három és fél hónap után tudjunk erről normálisan beszélni. Nyilván értem, ha te igen, de én nem akarok haragban lenni veled, Emma.
A számat összeszorítva összekulcsoltam magam előtt a karjaimat, a szobám szőnyegére nézve.
Pár másodpercig csend volt közöttünk, ő rajtam tartotta a tekintetét, de nekem csak jártak a gondolataim, és képtelen voltam ránézni.
Még mindig képtelen vagyok.
Nem tudtam ellenkezni, vagy azt mondani neki, hogy ne próbáljuk meg ezt, úgyhogy ezután megadva magam, megszólaltam.
- Akkor, leüljünk? – kérdeztem tőle halkan aztán, kerülve a tekintetét.
- Csak utánad.
Valószínűleg egyikőnk se állt nagy reményekkel ehhez a beszélgetéshez, de legalább megpróbáltuk.
A hajamat megigazítva az ágyamhoz léptem, leülve oda, mire aztán ő is leült mellém.
Ebben az ágyban aludni is más azóta.
Talán még az ágyneműhuzat is ugyanez volt, mint most.
Ahogy egymás mellett ültünk, éreztem, ahogy a levegő is vibrál a szobában – mindegy, hogy miért, de vibrált, mert tényleg nem zártunk le még mindent.
Soha nem gondoltam volna, amíg barátok voltunk, hogy egyszer így fogunk egymás mellett ülni, és fájt, de nem csak nekem, éreztem, hogy benne is pont ez jelent meg.
Ahhoz képest, amikor még egy baráti társaságban voltunk, házibulikban, az éjszaka közepén ülve a fonyódi vasútállomáson, benzinkúton, reptéren eltöltve fél napokat, egymáson aludva gyakorlatilag a többiekkel, közös nyaraláson a családjával, Ambrus nagybátyjának a kocsmájában biliárdozva, a gólyatáborban közösen sörözve a faházak mögött, osztálykiránduláson kiszökve a táborhelyről, a nyaralójuk erkélyén a napfelkeltét nézve a többiekkel beszélgetve órákig, majd hajnalban a Balatonban fürödve, közös vonatozásokon hangszórón zenét hallgatva, miközben a nyári hőségtől szinte belesültünk az ülésekbe, amikor Rómában poénból eljátszottuk, hogy együtt vagyunk, hogy egy helyi fotós lefotózzon minket, és csak nevettünk az egészen, tényleg legjobb barátokként, felhőtlenül, most eszméletlenül fájdalmas volt így ülni az ágyamon egymás mellett.
Még az is kihívás volt, hogy ilyen közelségben maradjunk – és neki is ugyanúgy szar volt.
Tudom, hogy az volt.
- Akkor, kezded te? – szólaltam meg halkan, erőtlen hangon, magam elé meredve, mint ha valahol máshol lenne igazából.
Szasza beletúrt a hajába.
- Oké – dörzsölte meg az arcát, majd őszintén belekezdett – Tudom, hogy elbasztam, Emma. Nem szándékosan nyilván, nem én intéztem úgy, hogy megismerjek valakit, miközben veled vagyok együtt, és azt kezdjek el érezni, amit, és gondolom, nem kell elmagyaráznom azt, hogy ez nem ellened szólt, meg nem én kerestem bármit valaki másban a kapcsolatunkon kívül, csak így alakult - szögezte le őszintén - Én akartam ezt az egészet veled, csak valahogy nem jött össze, és minden egyben úgy alakult, hogy amikor már túlvoltunk a szilveszteren, úgy voltam vele, hogy nem tartalak egy ilyen kapcsolatban, magam mellett úgy, hogy én tényleg nem tudtam az lenni, akinek lennem kellett volna veled, nem éreztem azt, hogy ez működik közöttünk és jó hatással van ránk, meg addigra már azt is beláttam magamnak, hogy akaratomon kívül más is érdekelni kezdett. Ennél szerintem te többet érdemelsz, nyilván szar volt, hogy ezt tudtam nyújtani akkor a barátodként, meg hogy előre tudtam, hogy ezzel meg foglak bántani, de úgy gondoltam, hogy őszinte leszek hozzád abban, hogy nekem nem ment tovább ez a kapcsolat. Alapvetően innen indult minden, ami azóta van, a konfliktusunk, meg az összes faszság, tisztában vagyok vele, nyilván utána megpróbáltam viszonylag korrekten lerendezni veled ezt az egészet, valószínűleg nem jött össze, vagy nem tudom, de tudom, hogy kibasztam veled, és értem, ha szarul érint, azt is értem, ha haragszol rám, mindent értek, hidd el. De ettől még semmit nem ellened akartam csinálni. Miért akartam volna.
Erre egy picit bólintottam, hogy értem, mit mond.
Nehéz volt minden reakciómat magamban tartani, de igyekeztem, mert azt éreztem rajta, hogy ő is erre törekszik.
- Nyilván sajnálom azt, hogy kibasztam veled, meg hogy megbántottalak, mert nem akartalak – folytatta, miközben ő is maga elé nézett, az ablakom irányába, így halványan megtört a szemén a tavaszi fény – És azt is sajnálom, rohadtul sajnálom, hogy ráment erre a barátságunk, Emma, mert nekem az amúgy kurvára számított. Nem úgy akartam elballagni másfél hónap múlva, hogy rosszban vagyok veled és egymásra nézni is nehezen tudunk, miután kilencedik óta az egyik legjobb barátom voltál. Vágom, hogy te tovább éreztél ennél többet, mint én, meg amúgy én is éreztem többet idén ősszel, amikor feljött, hogy legyen köztünk akármi, meg amikor elkezdtünk randizni, de nekem alapvetően az egyik legjobb barátom voltál és rohadt szar, hogy ez így elbaszódott, akkor is, ha alapból én basztam el, aztán minden csak jött utána. Nem akarok rosszban lenni veled, veszekedni is utálok veled, nem is akartam ellened csinálni semmit, csak oké, megismertem valakit, aki megtetszett, nyilván nem szándékosan, szándékosan nem is nagyon lehet ilyet, meg nem éreztem azt, hogy halad a kapcsolatunk előre bármit, ezért szakítottam. De semmi nem ellened volt, az érzéseim meg főleg nem, és nem is közvetlenül Regi miatt szakítottam veled, hanem a kapcsolatunk miatt. Nem tagadom le, hogy érdekelt már a kapcsolatunk végén, megismertem, megtetszett, ez van, de nem ez volt az egyetlen oka a szakításomnak, hanem az is, hogy egyszerűen nem éreztem jól magam abban a kapcsolatban, mert nem éreztem azt, hogy van értelme, tud fejlődni és nem csak az időnket húzza. Ez a kettő az én nagy bűnöm.
- Én ezért nem is hibáztatlak, Szasza.
Szasza rámnézett, én pedig az ujjaimat morzsolgatva, pár másodperc múlva újra megszólaltam.
- Ezt nem érted. Téged nem hibáztatlak – mondtam őszintén, nehéz szívvel – Megértelek. Magamat hibáztatom, és magamat eszméletlenül, hogy nem voltam elég neked.
- Nem elég nem voltál, csak az nem, aki mellett lennem kell, mint ahogy én se az vagyok neked. Nem én vagyok az, aki mellett boldog tudsz lenni, Emma. Nem én vagyok az a valaki, aki neked kell, ez abból is lejön, amennyit ideges voltál és aggódtál miattam, még akkor is, amikor én tudom, hogy nem volt okod rá. Randiztunk, jártunk, és ebből kiderült, hogy ez így van, szó sincs arról, hogy bárki ne lett volna elég. Van olyan, hogy két ember között egyszerűen csak nem működik.
Bárcsak ennyire könnyen tudnék én is erről így gondolkodni.
Talán ő ezt kívülről így látja, de nem tudja, hogy mennyire boldoggá tett akkor, amikor még minden jól ment közöttünk ősszel.
Ha egy kicsivel jobban szeret, tudom, hogy közöttünk működött volna.
- De ha mindenáron úgy akarsz fogalmazni, hogy valaki nem volt elég valakinek, akkor az a valaki én voltam, nem te – tette hozzá egyszerűen, megfordítva a dolgot.
- Te nem lettél volna elég nekem? – mondtam ki hangosan a gondolatait egy kínos nevetés kíséretében.
- Érdekelni kezdett valaki más a kapcsolatunk alatt. Nem érheted be ennyivel.
- Nem kellett volna, hogy érdekelni tudjon bárki a kapcsolatunk alatt – fordítottam meg a dolgot.
- Igen, egy olyan kapcsolatban tényleg nem, ami azért történik meg, mert működik. A mienk nem működött, nem volt meg a bizalom, a kommunikáció, az az összhang, ami kellett volna, és kár okokat, meg felelőst keresni ezért, azért nem működött, mert mi nem arra lettünk kitalálva, hogy legyünk ketten. Nem melletted van a helyem, nem velem kellett, hogy működjön a kapcsolatod.
- Nem tudtam még továbblépni ezen, Szasza. Túl régóta van ez bennem veled kapcsolatban – vallottam be őszintén, az ölembe ejtett kezeimen tartva a tekintetem.
Szasza erre nem válaszolt, csak ő is maga előtt tartotta a tekintetét.
Pedig biztosan fel tudta volna hozni Márkot megint.
Végül én szólaltam meg újra.
- És én se akarok rosszban lenni veled, hidd el – folytattam halkan – Talán sokáig többet éreztem, de engem is bánt, hogy tönkrement a barátságunk, a mienk is, meg a többiekkel is tönkrement, és én is utálok veszekedni veled, minden egyes alkalommal utáltam, nagyon kiborított és mindig összeroppantam tőle. Nem is haragszom rád – mondtam – Se rád, se a barátnődre. Nem akarok rosszat neked, neki se, senkinek nem akarok rosszat, nem olyan vagyok és fontos is vagy nekem annyira, hogy nem tudom szívből azt kívánni, hogy legyen rossz neked, vagy hogy ne legyél boldog, csak... sokszor eszméletlenül dühös vagyok magamra, csalódott vagyok magamban, meg mindenben, haragszom magamra, meg az egészre egyben, ráadásul most a szüleimmel se vagyok a legjobb viszonyban, miközben a legjobb barátaimat is elveszítettem valamilyen szinten, meg téged is, ami nyilván valahol az én hibám is, és én is azt érzem, hogy nem ilyennek kéne lennem, nagyon sok mindent megbánok, amit teszek, vagy amit mondok, de én most már kezdek mindenbe... belefáradni. És feladni. Minden eszméletlenül céltalan most – jött ki belőlem, miközben a tenyereimbe temettem az arcom, megdörzsölve, és éreztem, hogy figyel rám, még ha nem is engem néz.
Ez a beszélgetés most valamennyire visszaidézte azt, amikor még olyan kapcsolatban voltunk egymással, hogy bármikor megbeszélhettük az érzéseinket, a problémáinkat, egy buszúton, az éjszaka közepén egy kocsmában, vagy tulajdonképpen akármikor, és szívszorító volt, mert most ugyanazt csináltuk, csak sokkal jobban eltávolodva, mint ha mindez soha nem történt volna meg korábban.
- Szóval nem akarok rossz viszonyban lenni veled, vagy úgy elballagni, hogy így záródik a viszonyunk – folytattam tovább – És én is eszméletlenül sajnálom a barátságunkat. Nagyon hiányzik – vallottam be, miközben megtöröltem a szemem – Hiányzik az, hogy közel legyél hozzám. De éppen ezért nem hinném, hogy tudnék még ugyanúgy a barátod lenni, Szasza. Nem tudok úgy a közeledben lenni, hogy ne legyél semmim. A barátnőd már voltam, a barátod már nem tudok lenni, és abba is elfáradtam, hogy az ellenséged legyek, ezért nehéz a közeledben lenni. Most beszélgetni is, vagy amikor felhívtál, olyan volt, amitől azt érzem, hogy soha nem leszek ezen túl, mert ez nekem már túl régi dolog ahhoz, hogy csak továbblépjek rajta. És te is fontosabb vagy annál, hogy csak úgy tovább tudjak lépni rajtad. Ez az egész bánt, nagyon bánt, és ezért beszélek róla még mindig. Nagyon bánt, hogy elveszítettelek, de nem tudnék megint a közeledben lenni, mert minden alkalommal úgy esnék vissza, mint most.
- Ezt értem, hidd el.
- Sajnálom, Szasza. Abban, hogy most itt tartunk, meg a barátaink és a társaságunk is itt tart, a te bűnöd az, hogy beleszerettél valaki másba. Nekem meg az a bűnöm, hogy téged szeretlek. Túl régóta – jelent meg egy keserű mosoly az arcomon – Nem tudok máshogy nézni már rád, ezért el akarlak engedni. Talán nem is baj, hogy elballagunk másfél hónap múlva.
Szasza beletúrt a hajába, és éreztem rajta, hogy jelentek meg benne gondolatok, vagy érzések, de megtartotta őket magának.
- Ja.
Az ajkaimat összeszorítva bólintottam egy picit, hogy akkor ezt megbeszéltük.
Pár másodperc múlva Szasza szólalt meg először.
- Miért vagy Márkkal?
Egy kis csend után visszakérdeztem.
- Miért zavar Márk?
Szasza rámnézett.
- Mert nem akarom, hogy egy olyan lánnyal randizzon, aki nem lesz rá jó hatással és a volt barátjához kötik még érzések, mert még nem tette túl magát a legutóbbi kapcsolatán. Vagyis inkább nem kívánom neki, főleg, hogy az a volt barát én vagyok.
- Szeretem Márkot.
- Nem úgy szereted, Emma – nézett rám, és az utóbbi percekben először találkozott össze a tekintetünk.
- Szeretek vele lenni. Jobban érzem magam vele.
Szasza feszülten elmosolyodva, hitetlenül megrázta a fejét.
Néhány pillanat elteltével őszintén, kendőzetlenül megszólalt.
- Ez önző. Te is tudsz róla.
Mindig egyenes volt és ezt mindig szerettem benne.
- Önző azzal lenni, akit szeretek?
- Van különbség aközött, hogy valakit szeretsz, vagy szeretsz vele lenni, mert jobban érzed magad tőle.
- Ezt szeretem benne.
- Akkor igazából nem őt szereted. Márk viszont igen téged.
Zavartan elnevettem magam, és először azt se tudtam, hogy mit mondjak.
- Lehet egy kérdésem? – szólaltam meg aztán végül.
- Legyen.
- Mit éreztél Regi közelében, amit az enyémben nem?
Most Szasza száján szaladt ki egy zavart nevetés, miközben beletúrt a hajába, majd végül, mivel őszintén kérdeztem, őszintén is válaszolt.
- Azt, hogy vele kellene lennem.
- Mert jól érzed magad vele? Az elég nagy önzőség lenne.
- Az lenne, ha ezt mondtam volna. Vagy ha ő nem lenne látványosan boldogabb azóta, hogy velem van.
- Te boldogabb vagy, amióta vele vagy?
Azért kérdeztem meg, mert tudtam, hogy most is őszintén fog válaszolni, és tudtam is, hogy mit fog mondani, csak hallani akartam tőle, ezért meg se lepett a válasza.
- Igen.
A padlón tartva a tekintetem, a könnyeimet visszatartva kérdeztem tőle újra.
- Mi tesz boldoggá benne?
- Miért kérdezed ezeket? – nézett rám.
- Mert meg akarom érteni, hogy miért választottad őt.
Sokkal könnyebb lenne, ha egyet tudnék érteni azzal, hogy így döntött, és azt érezném, hogy én is ugyanezt tettem volna.
Szasza egy pár pillanatig nem mondott semmit, majd hirtelen megtörte a csendet az utolsó mondatomra válaszolva.
- Mert nem kellett érveket felhoznom magamban ahhoz, hogy vele akarjak lenni. Minden. Csak úgy minden.
Egyszerűen fogalmazott, mégis mindent értettem belőle, és ő ezt tudta is.
Régóta nem láttam rajta, hogy így szeressen bárkit, ennyire tisztán, ennyire őszintén, és én ezt pontosan jól értettem.
Regi nem választás volt a részéről, csak nem hazudott tovább magának, hogy megtalálta azt a lányt, akit keresett – innentől kezdve pedig még csak más opció sem volt rajta kívül.
Sajnálom, hogy én ezt nem tudtam megadni neki.
Attól kezdve viszont, hogy ezt hallottam tőle és értettem, hogy mit akar mondani, képtelen voltam arra, hogy haraggal gondoljak arra, hogy most vele van, mert én is régóta nem szerettem senkit annyira őszintén, mint őt.
Akármennyire fáj is ezekre gondolni.
Talán annyira mégsem lehetek önző.
És ezen a ponton megértettem, hogy tudatalatt miért kerültem ezeket az érzéseket eddig - egyszerűbb volt haragudni rá, mert most, hogy kénytelen voltam belátni, hogy megértem őt, csak egy adagnyi feldolgozandó, pokolian nehéz érzelem szakadt a nyakamba és nehezített tovább a szívemen.
Vettem egy nagy levegőt, mielőtt újra megszólaltam volna.
- Szépen beszélsz róla – állapítottam meg halkan – Tényleg.
- Te kérdezted.
- Köszönöm, hogy válaszoltál.
Szasza biccentett egyet, én pedig hozzátettem:
- És így már értem.
Erre a mondatomra sóhajtva beletúrt a hajába, majd rámnézett.
- Továbbra se amiatt, mert te ne lettél volna elég, Emma.
- Persze – értettem egyet a fejemet elfordítva, és próbáltam ezt minél meggyőzőbben mondani.
Nem néztem rá, csak próbáltam elsimítani a felkavarodott érzéseimet legalább addig, amíg itt van, ő viszont rajtam tartotta a tekintetét, és már épp megszólalt volna, amikor egy pillanattal megelőztem.
- Megbántad?
Szasza visszakérdezett.
- Azt, hogy összejöttem veled?
Bólintottam egy kisebbet.
- Legyél velem őszinte, Szasza - kértem meg.
Szasza beletúrt a hajába, majd egy élethosszúságnak érződő csend után megszólalt.
- Ha újrakezdhetném, azért nem tenném meg megint, hogy ne csalódj. Jobban jártál volna azzal, ha ez sosem történik meg közöttünk, mint hogy reményeket fűztél egy kapcsolathoz, ami aztán elbaszódott sok minden mással együtt.
- Egyetértek - láttam be halkan - De valamiért én mégsem érzem hibának az életemben.
Szasza erre nem mondott semmit, úgyhogy következőre én szólaltam meg megint.
- Te haragszol rám?
Ránéztem, ő viszont az ölébe ejtett, összekulcsolt kezein tartotta a tekintetét, miközben az alkarjaival enyhén előre dőlve ülésben, a lábaira támaszkodott.
- Nem - szólalt meg aztán - Nem azt mondom, nem mindennel tudok azonosulni, amit csinálsz vagy csináltál, de személyesen rád nem haragszom, meg nem is haragudtam. Az egész egyben volt, hogy felbaszott, de valószínűleg téged is.
Mindig felnéztem rá abban, amennyire gond nélkül, egyenesen tud beszélni emberekkel, kimondva a véleményét úgy, ahogy van, ferdítés nélkül, ami néha fájdalmasan őszinte, de legalább tudom, hogy őszinte.
Bólintottam egyet.
- Regi tényleg tudja, hogy itt vagy most? - kérdeztem meg tőle újra aztán, mert valamiért ezt furcsa volt elképzelnem.
- Igen, még mindig.
- És belement, hogy menj át a volt barátnődhöz?
- Igen, mert egyetértett abban, amikor mondtam neki, hogy normálisan meg kellene veled beszélnem ezt az egészet.
- Bízik benned - láttam be egy szomorú mosollyal az arcomon.
Szasza biccentett egyet, és bár nem mondott semmit, tudtam, hogy mit tudna mondani, úgyhogy ennek fényében szólaltam meg pár másodperc múlva újra.
- Sajnálom, ha úgy érezted, hogy nem adok neked elég bizalmat, Szasza.
Szasza erre halkan, feszülten elnevette magát, beletúrva a hajába, amiből éreztem, hogy eltaláltam, hogy mi van a fejében.
- Nagyon zavart téged, ugye? - kérdeztem kellemetlenül, az ujjaimat birizgálva.
- Eléggé - válaszolta őszintén, nem tagadva.
- Féltem attól, hogy elveszítelek.
- Tudom.
Fájt a felismerés, hogy valószínűleg részben ezért veszíthettem el.
- Bocs, ha azt a benyomást keltettem, mint aki bármelyik percben lelépne mellőled - mondta az én részemre reakcióul - Mert amúgy nem tettem volna. Lehet, úgy tűnt, de akkor én tényleg akartam ezt veled, és nem szakítottam volna, ha úgy érzem, hogy van esélye még a kapcsolatunknak. Az első pillanatban szakítottam, amikor már nem láttam esélyét és úgy éreztem, hogy minden csak romlik.
Bólogattam.
- Van még egy kérdésem, és kérlek, erre is válaszolj őszintén - kértem meg - De tényleg. Most úgy is mindent letisztázunk, szóval ne szépíts, ne azt mondd, amit hallani akarok, nem fogok haragudni, csak könnyebb, ha tudom, nem kell gondolkodnom rajta többet és feldolgozhatom így utólag.
- Anélkül is így válaszoltam volna, hogy megkérsz. Mondd.
- Szerettél engem?
Szeretett engem és kiábrándult belőlem, vagy csak azt hitte, hogy szeret engem, és erre akkor jött rá, amikor megismerte Őt?
Ösztönösen rápillantottam, hogy lássam a reakcióját - Szasza a kérdésemre felemelte a tekintetét, a velünk szemben lévő ablakon keresztülnézve.
- És ne mondd azt, hogy szerettél az egyik legjobb barátodként, mert nem arra gondoltam - tettem hozzá, ezt megelőzve - És mert ezt tudom. De volt ez... több annál?
- Nem jövök veled össze, ha nem lett volna.
- Más szerelem volt, mint most Regivel, ugye?
Szasza rámnézett.
- Attól még nem volt kevésbé létező. De más volt, nyilván - válaszolta őszintén, a tekintetét elkapva.
Mindketten kimondtuk a kulcsszót. "Volt".
Talán csak abban volt más, hogy kettőnk esete közül csak most, a jelenlegi barátnője iránt érez igazi szerelmet.
Bárcsak őszintén azt tudnám kívánni, hogy ez ne így legyen.

És talán igaza lehet abban, hogy nem ő volt nekem szánva ebben az életben, akármennyire is ebben a hitben voltam három éven át.

De talán valahol nem akarom, hogy igaza legyen – máskülönben mégegyszer végig kellene csinálnom ugyanezt, és nem tudom, hogy lennék képes rá újra.