[Szasza szemszöge - két évvel ezelőtt, 16 évesen]
Mindig ugyanaz van.
Rohadtul soha többet nem akarom látni.
Nem akarom látni, mert szeretni fogom, mert érezni fogom, hogy szeret engem; nem akarom látni, mert meg fogom állapítani magamban, hogy rohadt szép, hogy nem akarom bántani, ezért inkább magamat bántom, nem akarom látni, mert így nem tudom meggyőzni magam arról, hogy utálom és nem akarok vele lenni, nem akarom látni, mert visszahúz valami olyanba, amiből képtelen vagyok kitörni; és nem akarom látni, mert akkor szükségem lesz rá.
Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.
És azt se akarom, hogy neki is szüksége legyen rám, mert így méginkább nem tudom otthagyni.
Soha nem kellett volna belemennem ebbe.

Nagypapám temetésén annyit éreztem csak, hogy túl gyorsan megy minden, amiről én rohadtul lemaradtam és már követni se tudom – túl gyorsan történt, hogy miután olyan sok időn át mindent megtettünk, hogy ez ne most történjen meg, apám felhívott, hogy meghalt, túl gyorsan történt, hogy Anya teljesen összeomlott tőle, ezért nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy engem is megrázott, mert így is szar volt így látni őt, túl gyorsan történt, hogy minden megfordult és mindenhol ugyanazok az érzések kezdtek kísérteni.
A nagypapám halálával indult, amitől minden összeomlott otthon, a családban, a családtagjaimban, még a levegőben is - összeomlott Anya, a húgom, meg nagyjából mindenki, csak ők ketten vannak közel, és miattuk én komolyan megpróbáltam úgy csinálni, mint ha engem nem rázott volna meg, már önmagában az is, hogy így látom őket; mindent elfojtottam, mindent félretettem, vigasztaltam az összeroppant húgomat úgy, hogy egyébként nekem is kurvára minden bajom volt és én se voltam rendben, mindenki támaszkodhatott rám, mindenkit meghallgattam, és csak akkor adtam magamnak időt megélni azt, hogy rohadt szarul vagyok én is a gyásztól, a nagypapám haláláig vezető folyamattól, ami alatt végig tudtam valahol, hogy ez lesz, csak tartottam a lelket másokban, a pillanattól, amikor meghalt és Apa felhívott, én meg Lili mellett voltam és én adtam át neki a hírt, meg mindentől, ami azóta van, amikor egyedül voltam és senki miatt nem kellett elfojtanom őket - én tényleg megpróbáltam ezt végigvinni, de őszintén, kurvára belefáradtam.
Sok volt ez így egyszerre. Nem ment tovább.
Egyszerűen csak elbuktam benne, akármennyire is gyűlölöm kimondani.
Elbuktam bátyként, a gyászoló anyám fiaként, unokatesóként, unokaként, vagy bárki bárkijeként, aki továbbra is ugyanúgy számítani akart rám, elbuktam akként, aminek lennem kellett volna - lehet önzőnek mondani azért, mert egy pont után már inkább csak kiszakadtam a családomból, kerülve az egészet, amennyire csak tudom, hogy valahol máshol, valahogy máshogy megéljem én is a saját szarjaimat, a saját traumáimat, a saját gyászomat, a saját bajaimat, valahol, ahol nem fojtom el folyamatosan, legalábbis nem úgy, mint eddig, mert talán önzőség is, de én esküszöm, hogy megpróbáltam.
Csak nem voltam eléggé egyben hozzá.

A temetés után egy nappal egy pesti kocsma teraszán voltam, egy patkán ültem részegen, és utolsó biztosítékként szívtam azokat a slukkokat a cigimből, mint ha bármit segítene – mint ha haza tudna vinni, mindenkitől távol, mint ha megválaszolná azt a kérdést, hogy melyik helyet tudnám úgy hívni, hogy „haza".
Otthon volt a legrosszabb. Mindenhol szarul voltam, de ott a leginkább, mert ott minden sokkal jobban érződött, és mert nem akartam, hogy Anya vagy a húgom ezt lássák rajtam, mert ők már így is elég szarul voltak. Nem véletlen kerültem.
Ahogy kábán egy újat szívtam a cigimből, a szememet lehunyva egy pár pillanatra, miközben a fejemet a mögöttem lévő falnak döntöttem, kisóhajtva magamból a füstöt, a piától elnehezülten, kinyílt a kocsma ajtaja, de nem foglalkoztam vele.
Mindent megtettem, hogy annyira bebasszak, hogy elvegye kicsit tőlem ezt a sok szart, de rá kellett jönnöm, hogy nem volt elég.
- Szia Szasza – hallottam meg egy lány hangját, mire arra néztem, akkor is, ha a részegségtől épphogy csak eljutott hozzám a hangja.
Nem akartam beszélgetni, ezért jöttem ki. Nem akartam mégegy beszélgetést végigcsinálni, amiben úgy teszek, mint ha minden kurvára rendben lenne.
- Helló – köszöntem vissza, és őszintén azt akartam, hogy menjen tovább, akárki is az.
Még csak meg se néztem, hogy kivel beszélgetek, mert nem akartam tudomást venni arról, hogy létezek, meg hogy megy az élet, és nem csak a belső gondolataim léteznek.
Leült mellém, mire aztán odanéztem. Kíra volt, Máté haverjának a volt nője, még nyáron dumáltunk utoljára, meg ősz elején valamennyit, amíg nem szakított a barátjával.
Kellett pár pillanat, amíg felismertem, részben azért, mert ekkor leesett, hogy tényleg be vagyok baszva – sötétbarna, már majdnem fekete, hosszú haja volt, világos bőre, telt ajkai, combközépig érő szűk, fekete ruhája és baszott jó segge, ahogy leült hozzám, ennyit láttam belőle akkor, így elsőre, mindenesetre legalább felismertem.
- Minden oké? Láttam, hogy kijöttél egy ideje – nézett rám.
A kérdésére kínosan elröhögtem magam, majd inkább nem válaszoltam, csak beleszívtam a cigimbe.
- Te se voltál valami sokat a haverjaiddal – jegyeztem meg, ha már ő is felhozott engem.
- Nem igazán akartam társaságban lenni.
Akkor minek jött ide beszélgetni?
- Nem passzolok a többiek energiájához most – vett elő egy doboz cigit, majd rágyújtott, mire ránéztem – Sok ez most.
- Mert?
- A szüleim most válnak. Nem vagyok bulizós kedvemben.
- Az szar.
- Az. Otthon leginkább. Azt hittem, ha eljövök a barátaimmal bulizni, jobb lesz, de nem az.
Egy pár másodpercig nem válaszoltam, majd szívtam egy újat és végül megszólaltam.
- Másfél hete halt meg a nagypapám. Vágom, miről beszélsz.
- Sajnálom. Melyik nagypapád volt?
- Anyám apukája. Ő van kiborulva az egész családból a legjobban.
- Részvétem nektek.
- Kösz.
Kíra kihozott magával egy üveg piát, és kettőnk közé rakta le, úgyhogy beleittam, majd ő is.
- Zavarlak? – nézett rám aztán.
- Nem, maradj.
- Szar dolgokról beszélgessünk, vagy tereljük el egymás figyelmét?
- Beszélj magadról. Anyukáddal maradsz? – néztem rá, ha már a szülei válásáról volt szó.
- Nem, apukámmal – válaszolta az üveget lerakva – Vele jobb a viszonyom. Anya csalta meg Apát a főnökével. Többször is.
- Kiderült vagy elmondta?
- Kiderült. Úgyhogy anyukám most felbasz – mondta őszintén, majd beleszívott a cigijébe – Olyan kiábrándító ez az egész. Apa is egy idióta, de ő legalább nem feküdt le senkivel a munkahelyéről. Tudtommal. Úgyhogy vele leszek.
- Egyke vagy, nem? – kérdeztem, mert valamiért ez rémlett.
- Igen – felelte kellemetlenül – Szívás. Jobb lenne, ha nem csak egyedül lennék most gyerekként. Neked van egy húgod, ha jól emlékszem.
- Aha.
- Azért ez segít, nem?
Kellemetlenül megvontam a szemöldököm, majd végül válaszoltam.
- Nem akarom, hogy szarabbul legyen attól, ha azt látja, hogy én is szarul vagyok.
- És akkor inkább elfojtod az érzéseidet otthon?
- Így is mondhatjuk. De ez van - vontam vállat, miközben lepergettem a hamut a cigim végéről.
- De ez nem tesz jót neked.
- Ez van - ismételtem meg magam őszintén, mégis kifejezéstelenül.
Beletörődtem.
- Biztos jó báty vagy.
- Annak kéne lennem – emeltem a számhoz a cigimet, majd szívtam belőle egyet, hogy aztán a piától megszédülten fújjam ki.
És még sok minden másnak is kéne lennem, amitől most kurvára messze vagyok.
Mindentől nagyon messze vagyok.

Ahogy ott voltam, állt az idő, leszartam, hogy mióta vagyok ott, az egészet leszartam, jöttek-mentek az emberek, minden csak állt, mint ha végtelen lenne ez az egész pillanat.
Négyen voltunk, én és a problémáim, meg Kíra és a problémái, Kíra és én is úgy voltunk vele, hogy szar az egész, szar, hogy mások olyan rohadt jól elvannak, hazamennek majd, alszanak otthon, felkelnek, és továbbra is jó lesz nekik, mi meg itt vagyunk, két ember, akiknek ki van a fasza az egésszel, és a semmit élvezzük. Azt élvezzük, hogy nincs mit, nem kell mit élvezni, és senki nem várja el tőlünk, hogy élvezzünk bármit is.
Van, amikor az embernek egyszerűen csak kurvára nincs kedve jókedvűnek lenni.
Rohadt fárasztó tud lenni egy idő után.
Nem csináltunk úgy ketten, mint ha jól lennénk, nem erőltettük rá egymásra ezt a „minden fasza"-dolgot, csak dumáltunk, bármiféle felszínesség nélkül, ittunk, cigiztünk, mint ha nem lenne holnap és vége se lenne ennek az éjszakának, majd aztán később odébb is mentünk egy utcával, ahol már tényleg senki nem volt, csak valamennyi elhallatszódott a kiszűrődő zenékből.
Be voltunk baszva, és olyan volt az egész, mint ha csak ketten lennénk az egész világon, meg a szarjaink, csak egymásra voltunk rákapcsolódva, minden más megszűnt létezni; egy pesti utca patkáján ültünk az éjszaka közepén, amiből jobbára csak pillanatképeket tudok felidézni, a hajamat, meg az arcomat simogatta, a lábai az ölemben, a kezem a lábán, amivel az alkoholtól kontrollálatlanul folyamatosan cirógattam a combját, a ruhája alatt a belső combjára szökve néha, azt se tudom, miért, nagyon fel volt fűtve az egész szexuálisan is, de tényleg csak dumáltunk, rohadt sokat.
Csak egymásra voltunk ráfókuszálva, és egyetlen élvezetként érinteni akartuk egymást, ami a sok szar között jól esik legalább, a végefelé, mindentől megrészegülve, kontrollt veszítve úgy smárolni, amitől levegőhöz alig hagytuk jutni a másikat és jobb is, hogy nem látta senki, aztán csak azért nem mentünk tovább, mert taxit hívtak neki, hogy menjen haza.
Azt se tudom, hogy értem haza ezután, vagy hogy más hangulatom volt-e ahhoz képest, mint amikor elindultam otthonról, mindenesetre minden itt kezdődött.
Rossz emberek, rossz időben.

Legközelebb egy hét múlva ugyanilyenkor találkoztunk, este kiültünk egy parkba, és kapásból ugyanebbe vágtunk bele, piáltunk, füveztünk, beállva dumáltunk mindenről is, amúgy rohadt jó volt, akkor is, ha elég visszataszítónak hangozhat, majd végül nála aludtam az anyja lakásán, mert az anyja akkor épp nem otthon volt. Egyébként tényleg csak aludtunk, olyan szempontból, hogy konkrétan nem szexeltünk, ruha nem került le, csak smároltunk, meg fogdostuk egymást nyilván, ha már egy ágyban aludtunk.
Következő nap, amikor felkeltünk, és szembesültünk mindennel, ami történt közöttünk az utóbbi órákban, mivel nem volt vele problémánk, megbeszéltünk egy következő alkalmat, ami pár nap múlva volt – valamelyik délután egy közeli hotelbe ugrottunk be, ott aludtunk, mindent ott folytattunk, ahol legutóbb abbahagytuk, és ott már szexig is bőven elmentünk, a későbbi alkalmakon meg már szinte semmilyen határ nem volt közöttünk.
Ja, nem a legszebb szerelmi történet, így is mondhatjuk.
De valamiért rohadt jó volt, hogy nem törekedtünk arra, hogy szép vagy idilli legyen az együtt töltött időnk, mindkettőnk élete egy szar, és azért vagyunk egymással, hogy ne érződjön annyira annak – épp eléggé kiábrándultak voltunk az életből és a jó dolgokból, meg a világ elvárásaiból ahhoz, hogy ne rózsaszín elképzeléseket kergessünk vagy mindent mesébe illően csináljunk.

Hónapok óta a barátnőm.
Amióta együtt vagyunk, gyakorlatilag többet vagyunk egymással, mint otthon, egymás menekülőjévé és támaszává váltunk a sok szar között - amennyire észvesztő volt ez az egész eleinte, most ugyanannyira az, csak rossz értelemben, mert minden megfordult, egyikünk sincs az eszénél, rég elvesztettük azt a kontrollt, ami soha meg se volt. Rohadtul nincs rendben, semmi sincs rendben, mert soha nem volt rendben, és ez most törik ki, ráadásul ennyire hányás formában.
Ilyen, amikor eltűnik a rózsaszín köd és felfedi azt, hogy mennyire egészségtelen szart csinálunk hónapok óta - és nem csak a kapcsolatunk nem egészséges, mi is egyre jobban el vagyunk baszódva, egyre távolabb kerülve attól az önmagunktól, akik hónapokkal ezelőtt még lenni akartunk. Velem is ugyanez.
Csak hogy egy példát mondjak, nem tudom azt mondani, hogy többet voltam vele színjózanon és színtisztán, mint az ellenkező esetben.
Kibaszott sokat veszekedünk – azt mondanám a kapcsolatunkra, hogy végletes és minden ezerszeresen felfokozott. Felfokozott, amikor megőrülünk egymásért, átmegyek hozzá, letépem a bugyiját és egész éjszaka olyat baszunk, hogy az eszünket eldobjuk tőle, és felfokozott, amikor úgy összeveszünk, hogy egymás létezését is elfelejtenénk, szakítunk pár napra, és mondjuk múlt héten egy nap különbséggel ő ráhajtott Márkra, én meg az egyik legjobb barátnőjére, hogy felbasszuk egymást.
Nem tudom, meddig fogom tudni csinálni ezt a szart, de most tényleg nem akarom látni, soha többet, és nem akarom, hogy szükségem legyen rá.
Jobbnak kellene lennem ennél.
Azt akarom, hogy tényleg úgy tudjak szakítani vele, és kilépni az életéből, hogy nem akarok a következő percben visszacsinálni mindent, amikor meglátom.
Az egészben az az ironikus, hogy mindezen akkor gondolkoztam, amikor éppen hozzá tartottam a villamoson, magam se tudom, miért.
Talán csak régen voltam jobb ennél, amíg nem rántott magával.
Nagypapám halála után egy dolgot akartam, hogy ne legyek szarul, belesodródtam ebbe, és most minden ezerszer rosszabb, mert kibaszott komplikált az egész, és sok ideje megy is – az idő nagy részében meg fel se tűnt, hogy csak lefelé megyek.
És felbasz néha, hogy ellenérv bennem a szakítással kapcsolatban az, hogy ő ugyanezen ment keresztül, egymást basztuk el, tehát ugyanannyira vagyok hibás, mint ő.
Az pedig méginkább felbaszott, hogy fogalmam se volt, miért ülök villamoson, hogy hozzá menjek, amikor megcsalt a saját unokatesómmal.
Márkra nem haragszom, neki van meg minden oka kiakadva lenni rám és nem is az ő hibája ez, hanem Kíráé, akiről ő már rohadt régóta mondja, hogy szakítsak vele, és nem azt mondom, azok alapján, amiket ő lát, igaza van, csak nem ilyen egyszerű ez.
Felbasz, hogy kötődöm hozzá annyira, hogy nem tudom elhagyni.
Néha a világ legnagyobb kurvájának tartom, néha teljes szívemből utálom azt is, hogy valaha megismertem, de néha meg szükségem van rá és eldobom az agyam tőle.
Nem emlékszem, milyen érzés tudni azt, hogy mit csinálsz, a kezedben tartani a kontrollt és nem az érzéseid rabjaként vészelni át a napokat – a lehető legmesszebb állok most attól a valakitől, ami lenni akartam, és aminek lennem kéne, néha úgy csinálok, mint ha nem zavarna ez a tény, de egyébként felbasz és ennek a hatására minden csak jobban emlékeztet arra, hogy ennek nagyon nem így kéne lennie.
Közöm sincs azokhoz a dolgokhoz, amiket régen el akartam érni.
Lehet azt mondani, hogy szar ember mellett vagyok, de ennyi erővel annak is fennállhat az esélye, hogy én vagyok a szar ember.
Néha azt se tudom, ki vagyok, de néha úgy vagyok vele, hogy nem is akarom tudni.
Soha többet nem akarom látni, mégis éppen hozzá tartok.
Nagyjából itt vagyok most.

- Szakítsunk.
- Szakítsunk.
Ebben egyetértettünk, amikor már nála voltam, és a levegő is megfagyott, ahogy egy helyen voltunk, ketten abban a lakásban, ahol túl sok minden történt már.
- Mondjuk együtt se vagyunk – jegyeztem meg rágózva, ha már pár napja szintén kimondtuk, hogy szakítunk.
- Akkor legalább nem megcsaltalak, csak továbbléptem rajtad – vágta a fejemhez, miközben kiengedte a hosszú, fekete haját.
Végignéztem, ahogy a dús hajzuhataga a hátára omlik, elfedve a derekát, ami a haspólója és a szürke melegítője között látszott ki.
- Megpróbáltál továbblépni rajtam.
Kíra felém pördült, én pedig nekitámaszkodtam a mögöttem lévő asztalnak, majd miután körbepillantottam, ránéztem.
- Ankától jövök. Ott aludtam.
- Én meg Márktól – vágta rá.
- Azt nehezen, mert Márk tegnap nálunk volt. Ha csak nem érted el a húgomnál, hogy ne utáljon és te is nálunk aludtál.
Hazudunk. Rohadt sokat hazudunk.
Kíra bosszúsan elfordította a fejét.
Pár másodperc múlva rámnézett és kiborulva megkérdezte:
- Komolyan, Anka? – kérdezte dühösen – Ankával csalsz meg?
- Nem is vagyunk együtt, baszki – mutattam felé feszülten elröhögve magam – Húsz másodperce mondtad.
- Attól még... - hitetlenkedett.
- Nem én basztam egy random csávóval, miután az unokatesóddal smároltam.
- Mondja az, aki a barátnőmmel kavart! – emelte meg a hangját.
- Mert ráhajtottál Márkra, akinek még barátnője is van!
- Neked is van barátnőd! Én!
- Ja, hogy most már hirtelen együtt vagyunk – kerekedtek ki a szemeim – Amikor meg téged baszott valaki, akkor valahogy mégsem tartottad magad a barátnőmnek!
- Nem basztam senkivel!
- Aha – biccentettem idegesen röhögve egyet – Akkor biztos valami eltitkolt ikertesód hívott fel részegen, hogy lefeküdtél egy sráccal a buliból.
- Sehogy nem tudod bizonyítani rólam.
- Te magad mondtad.
- Mert részeg voltam!
- Oké, nem kell bizonygatnom, kurvára elég az is, hogy van egy csajom, akiről minden második srác tudna mit mesélni, ha megkérdezném! – mutattam felé felbaszva magam.
- Mint ha te annyira tökéletes barát lennél!
- Bocs, hogy felbasz, hogy azt hallottam vissza Márktól, hogy ráhajtottál!
- Oké, akkor szakítsunk!
- Végre, baszki!
Ellöktem magam az asztaltól, hogy már el is induljak, és konkrétan kettő lépést tettem meg, mire Kíra utánam szólt.
- Nem fogsz még egy ilyet találni, mint én!
- Könyörgöm, ne találjak még egy ilyet, baszki! – néztem vissza rá idegesen.
- Ja, hogy nem vagyok elég neked, sajnálom! – ironizált.
- Nem erről van szó, csak egy ribanccal járok jelenleg – mondtam a szemébe feszülten röhögve egyet.
- Te most komolyan leribancoztál? – dühödött fel.
- Miért, te hogy hívnád magad, miután ráhajtottál az unokatesómra, aztán már vagy lassan a harmadik csávóról beszélünk, akivel megbaszattad magad, miközben velem jártál, csak azért, hogy felidegesíts?
- Semmivel nem vagy jobb nálam, Szasza! Kurvára nem, úgyhogy ne ossz ki engem!
- Nem mondtam, hogy jobb vagyok, csak lehet, nem itt tartanék én se, meg az életem se, ha nem veled vitatkoznék, baszki, ezredszerre is!
- Ne rám kend a saját faszságaidat!
- Ez a szar közöttünk az én faszságom!
- Akkor hagyj el! Hajrá! – borult ki – Szakíts velem, Szasza!
- Oké – biccentettem a kezeimet felrakva, majd elindultam megint az ajtó irányába, már vagy harmadszorra.
Pár lépést tettem meg, de még nem is nyúltam az ajtóhoz, mert tudtam, hogy úgy se lesz így vége, szóval meg se lepett, amikor nem bírt magával végül és megint utánam szólt.
- Mit vétettem neked? – tárta szét a karjait – Konkrétan a padlóról húztalak fel téged!
- Te engem? – akadtam ki, felé fordulva – A gyászoló anyámat tettem le, mert betépve a világodat nem tudtad, és egy lépést nem tudtál volna megtenni egyedül, baszdmeg!
- Beszélgessünk arról, hogy ki kit választott, ki helyett ezért a kapcsolatért?
- Oké, beszélgessünk, ne kímélj – biccentettem.
- Zsolti elhívott randizni.
- Ha azt nézzük, hogy hányszor szakítottunk, felőlem aztán kurvára elmehettél volna.
- Miattad nem mentem el!
- Te most csak viccelsz? – kerekedtek ki a szemeim akaratlanul röhögve egyet, mert ez valami kibaszott ironikus, tekintve, hogy szarrá csaltuk már egymást.
- Én meg akartam menteni a kapcsolatunkat!
- Hát, ehhez rohadt rossz módszer egy héten belül két különböző emberrel megcsalni, amiből az egyik Márk.
- Hagyjuk már ezt a Márk-dolgot! - csattant fel.
- Az unokatesóm, baszdmeg! - emlékeztettem hitetlenül elröhögve magam - Sőt, konkrétan olyan, mint ha a tesóm lenne, meg még a legjobb haverom is, bocs, hogy felbasz, hogy ráhajtottál, tényleg!
- Akkor persze mindez nem volt ennyire fontos, amikor az exével smároltál, mert ki voltál akadva rám, ugye? - vágta a fejemhez, mire idegesen elnevetve magam, elfordítottam a fejem, és mivel erre nem mondtam semmit, rákapott a témára és folytatta - Ha jól tudom, most azért annyira nem vagytok jóban!
- És ez felment az alól, hogy vele akartál megcsalni? - kérdeztem vissza - Mert szerintem kurvára nem. Hagyj legyek már kiakadva ezen, baszki. Szóval miattam aztán ne próbálkozz megmenteni ezt a szart.
- Miattad akartam megmenteni.
- Na jó, mi lenne, ha ezt a rohadt nagy kamut abbahagynád? – sóhajtottam fel fáradtan.
- Én nem akarok szakítani veled, és megcsalni se akarlak!
- Mert, fegyvert fogott a fejedhez valaki, hogy hajts rá valakire, vagy mi a szar?
- Azért volt, mert dühös voltam rád!
- Mert? – hitetlenkedtem.
- Mert az exem barátnőjével flörtöltél, nyilván kiakasztott!
- Mikor?
- A buliban Mátééknál!
- Tegyünk már különbséget aközött, amikor rám nyomul valami, meg amikor én flörtölök valakivel!
- Tehettél volna ellene!
- Amúgy meg mi lenne, hogy ha valami problémád van, és úgy érzed, hogy nem vagyok veled korrekt, megbeszélnéd velem és nem kapásból visszavágni akarnál valaki mással?
- Megbeszéltem volna veled, ha nem az cseszne fel, hogy lehet, hogy most is valaki mással vagy éppen!
- Faszomért kell neked mindig vádaskodni!
- Mert okot adsz rá, képzeld el! - vágta rá - Nem csak rólam tudnának mesélni sokan!
- Nem fogok ezredszerre is ugyanezen vitatkozni, Kíra – közöltem – Rohadtul belefáradtam ebbe.
- Leszarod a kapcsolatunkat, Szasza. Engem is leszarsz! – mutatott magára hisztérikusan kifakadva.
- Persze, tényleg azért vagyok itt, mert leszarlak! Tényleg azért vagyok itt hónapok óta, de nyugi, most már nem leszek, örülj neki! – vágtam a fejéhez.
- Szóval a végén még te dobsz engem? - hitetlenkedett.
- Figyelj, lehet, smárolni meg baszni tudsz mással is, de a szakításhoz kivételesen én kellek.
A szarkazmusomra Kíra idegesen elmosolyodva elfordította a fejét egy pár másodpercre, majd hamarosan visszanézett rám.
- Tudom, hogy azért dobsz, hogy neked ne legyen bűntudatod mással!
- Eddig se volt azok után, hogy lassan minden harmadik fiú ismerősömmel pofázni tudnék arról, hogy milyen veled a szex.
- Ha ekkora kurvának tartasz, mit keresel mellettem egyáltalán??? – borult ki.
Őszintén? Fasz tudja.
Talán mert néha még amellett a csaj mellett akarok lenni, akim akkor volt, amikor még nem tartottam kurvának, csak az egyetlen menekülőmnek.
- Amit te is mellettem, Kíra.
Kíra a fejét elfordítva nem válaszolt, én pedig őt néztem.
Rohadt szépnek tartottam, amikor megismertem, és most is.
Végigpillantottam rajta, az alakján, a vékony derekán, a széles csípőjén, minden egyes porcikáján, amit kívülről-belülről ismerek, az arcán, a telt ajkain, amiket szarrá csókoltam már, majd még mielőtt beláttam volna magamban azt, amit már annyiszor, inkább én is elkaptam a tekintetemet.
Nehéz ellenállni neki.
Jó lett volna, ha még akkor ellenálltam volna, amikor összeomolva egymásra találtunk az előtt a kocsma előtt és elkezdett kialakulni köztünk ez a szar, akármi is legyen az, és rohadtul beleestem volna, belé is, és az érzésbe is, hogy van valaki, akivel ott vagyunk egymásnak ketten a szarjainkkal szemben - valaki, aki ugyanannyira el van baszva, mint én, ezért mindig, amikor együtt voltunk, olyan volt, mint ha nem is mi lennénk az elbaszottak, csak a világ, úgy, ahogy van.
Rohadt nagy hiba volt beleszeretnem, és ugyanez fordítva neki is.
Rohadt nagy hiba volt egymásba menekülnünk, mert ma már függünk egymástól, nagy hiba volt ennyi testiséget engedni kettőnk közé, mert rohadt sokszor ránt vissza minket egymáshoz, és nagy hiba volt minden alkalom, ami hozzátett ahhoz, hogy most, hónapok elteltével is itt tartsunk.
- Baszd meg!
Egymás szemébe néztünk, és nekem már nem volt mit mondanom, úgyhogy ő szólalt meg ezután újra.
- Engem elhagytak, Szasza. De hajrá, csináld te is ezt, dobj csak! – vágta a fejemhez Kíra dühösen bekönnyezett szemekkel.
A szemöldökömet megvonva elfordítottam a fejemet.
- Kurva szar hatással vagy rám, Kíra.
- Te is rám!
- Na, akkor erről ennyit.
- Kösz, hogy érdekelt egyébként, amit az előbb mondtam! – hozta vissza.
- Nem akarok kibékülni veled azért megint, mert a szüleid elváltak.
- Akkor haragudj rám, hajrá! Csináld!
- Miért vagy ennyire manipulatív, baszdmeg? – jött ki belőlem feszülten elröhögve magam.
- Én vagyok a manipulatív? – akadt ki, mint ha azt se tudná, honnan szedtem ezt.
- Ja, eléggé. Rohadt jó lenne, ha lassan eldöntenéd, hogy mit vársz tőlem.
- Hogy ne bánj velem ennyire szarul!
- Oké, szarul bánok veled, most szakítanék épp, akkor meg ne sírjál azért, hogy miért lépem meg ezt!
- Azt akartam, hogy hozd helyre ezt a szart! – nézett rám a hangján emelve.
"Szasza, hozd helyre."
"Szasza, vigasztald meg."
"Szasza, mentsd meg."
Azt hiszem ezeket a mondatokat épp elégszer hallottam vagy éreztem már életemben.
- Mit hozzak ezen helyre? Ezen már mit lehet helyrehozni egyáltalán?
- Semmit, akkor nyugodjunk bele abba, hogy te haragszol rám, én meg egy manipulatív kurva vagyok, oké, felőlem! – vágta a fejemhez cinikusan.
- Nem ez van? – tártam szét a karjaimat kellőképpen felbaszva - Feljövök hozzád és tíz perce azon megy a sírás, hogy rohadjak meg, de ne szakítsak veled, miközben a saját unokatesómmal is tudnék beszélgetni arról, hogy milyen smárolni veled! Gratulálok, Kíra, kurva jó vagy! - tapsoltam kettőt iróniából, és lassan már tényleg agyfaszt kaptam ettől a beszélgetéstől.
- Rohadj meg!
Feszülten elröhögtem magam, inkább nem is reagálva többet.
- Annyira idegesítő, hogy kioktatsz engem, miközben rohadtul arról is beszélhetnénk, hogy te mit csinálsz! - vágta a fejemhez.
- Mert attól te tényleg nagyobb szent vagy.
- Ugyanez fordítva! De tudod, mit, nem kell szakítanod, én fogok lassan!
- Szívességet tennél, baszdmeg!
Kíra ezen feldühödve elindult felém, és szorosan mellettem elhaladva viharzott el a szobája irányába, mire ezt végignézve biccentettem egyet és én is épp megindultam volna az előszoba felé, hogy lelépjek, amikor még egy pillanatra megállt.
- Tudod, mi a különbség közöttünk, Szasza? – pördült meg – Mindketten szar helyzetben vagyunk most. Lehet, hogy egy lecsúszott kurva vagyok, nyugodtan tarts annak! Csak éppen neked kurvára mindened meglenne alapból, nézd meg a családodat, a sulidat, a helyet, ahol laksz, a lehetőségeidet! Tele vagytok pénzzel, mindent megkaphatnál, a családod amúgy szeret téged, csak te szakadtál ki onnan önként, elit budai suliba jársz, Úristen, én még az ösztöndíjas dolgoknak se néztem utána, mert úgy se kapok! Az én szüleim elváltak, az apám egy link fasz, az anyám meg szintén, és csak basztatni tud, meg megcsalni apámat a főnökével, és egy szar lakótelepen lakok együtt vele! Még csak tesóm sincs! Egy szar suliba járok, a barátaim fele füves, és cigiket, füvet, meg minden szart adogatnak el, rohadtul nem tudom, mi lesz velem a jövőben, valószínűleg semmi! Neked mindig lesz egy utolsó lehetőséged kiugrani! Ha valaha azt gondolnád, hogy ugyanolyan szar neked is, mint nekem, vagy szarabb, tedd hozzá magadban, hogy lehet, te viszont sokkal magasabbról jutottál ide, mert neked alapból mindened megvan, mégis én voltam az, aki felhúzott téged a padlóról! Így kurvázz engem, Szasza!
Kínosan elröhögtem magam.
Csak azt felejtette ki az egészből, hogy nekem semmi közöm mindehhez, amit felsorolt, csak ahhoz, hogy elbasztam és most itt tartok.
Kösz, Kíra, hogy emlékeztetsz, hogy azt az életcélomat is el fogom bukni, hogy mindezt én is megteremtsem majd.
- Most erre mit mondjak? – tártam szét a karjaimat hitetlenül.
- Semmit! Le akartál lépni, nem? – mutatott az ajtó irányába zaklatottan.
Beletúrtam a hajamba, és egy pár másodpercig azt se tudtam, hogy most mi legyen, rohadtul itt akartam hagyni, de képtelennek éreztem magam, hogy mégegy lépést megtegyek.
Kíra átment a szobájából a fürdő irányába, én pedig végigkövettem a tekintetemmel.
- Mentem fürdeni. Szia Szasza – nyitotta ki a fürdőajtót enyhe sértettséggel a hangjában, rám se nézve, majd miközben bement, az utolsó pillanatban, amikor hátulról még éppen láttam az ajtó becsukódása előtt, levette magáról a pólóját, mire inkább elkaptam a tekintetemet, hogy ne legyen akkora hatással rám.
Egy ideje bent volt már, én kint álltam a lakás közepén, ő bent, de a víz nem csobogott, pontosan jól tudtam, hogy arra vár, hogy mit fogok csinálni, utána megyek, vagy ki a lakásból az ajtót bevágva magam mögött, de úgy, hogy soha többet ne tegyem ide be a lábam, és őszintén, mindkettőre megjelent a fejemben.
Tudta, hogy itt vagyok még, egyhelyben állok, mint ő bent, és mindketten arra várunk, hogy tudjuk, hogy most mi a fasz lesz, mit fogok tenni.
Elvileg az én kezemben volt a döntés, gyakorlatilag már régesrégen nem.
Faszomat már.
Rohadt ideges voltam mindenre, rá, a helyzetre, magamra – soha többet nem akartam látni, ez jelent meg bennem abban a két másodpercben, amíg elindultam az ajtó felé, hogy itthagyjam.
Hogy hogyan kötöttem ki végül aztán a fürdő előtt?
Fasz tudja, inkább nem is akartam tudatosítani az után a mindent elsöprő harmadik másodperc után, mert akkor mégjobban utáltam volna magamat, mint eddig.
Mindkettőnket utáltam, az egészet, de nem tudtam eldönteni, melyikőnket jobban – ha otthagyom, őt utáltam volna jobban, azzal viszont, hogy a fürdő elé lépve kopogás nélkül rontottam be az ajtón, végül magamat.
Rohadtul nem tudom, miért magamat bántottam ezredszerre is ahelyett, hogy őt bántottam volna azzal, amit magam miatt kellene megtennem.
Ahogy a fürdő csempéjének dőlve hevesen a hajamba túrt, és pont olyan forró volt a szája, mint amit érezni akartam az utolsó pillanatban, mielőtt összeértek volna a nyelveink, végighúztam a kezemet a fedetlen, puha bőrén, amitől eldobtam az eszem, és ezért rohadtul utáltam ezt az érzést, de nem tudtam abbahagyni.
Kurvára tudom gyűlölni ilyenkor azt, aki vagyok most.
Nem tudom, mit keresek ennyire mélyen, és abban igaza volt, hogy tényleg rohadt magasról zuhantam le ide.
Nem akarok ennyire mélyen maradni, mert nem itt kéne lennem, de kurvára fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék jobbá válni ennél valaha, vagy hogy hogyan tudnék kilépni ebből a szarból.
Lehet, mégsem olyan vagyok, mint apám.
És biztos vagyok benne, hogy ameddig itt tartok, Kírától se fogok tudni elszakadni, amit egyszere gyűlölök, és egyszerre nehéz is gyűlölnöm.
Gyűlölöm, hogy beleszerettem és ekkora hatással van rám.
De legalább annyira távol vagyok önmagamtól, hogy néha már az se tud akkorát ütni, hogy mennyire távol vagyok attól is, akivé régen válni akartam.
Nincs bennem az az elvárás magam felé, hogy olyan akarjak lenni, mint apám, ha már olyan se vagyok, mint önmagam.
Elméletben legalábbis így kellene működnie.
Általában megpróbálok úgy gondolkodni erről, hogy már leszarom, elengedtem és már nem érdekel ez, de amúgy tudom, hogy valahol kurvára zavar.
Rohadtul nem itt kellene lennem, de mégis itt vagyok.
Hogy juthattam ide egyáltalán?
És ahogy letéptem róla a következő ruhadarabját, a földre dobva, miközben mindenemet átjárta, ahogy ő közben folyamatosan érintett, egymás csókjába veszve, kurvára utáltam, hogy erre gondolok, de mégis erre gondoltam.

Nem itt kellene tartanom.

Soha többet nem akarom látni.