Alíz apukája viszonylag befolyásos ember, jó kapcsolatai vannak, sok ismerőse, beosztottja, kollégája, ráadásul most, hogy Alízról kibuktak a lelki problémái, történt ez az ájulás-dolog, kiderült az önbántalmazása, hogy szorong ebben az iskolában és el akar jönni innen, mindez lehetőséget és okot adott arra, hogy Alízt ennyire gyorsan átvegyék egy másik gimnáziumba.
Igen.
Alízt átvették, és hamarosan át is fog menni, történetesen a Savoyai gimnáziumba, ahová Karina is felvételizett, szóval a félhúgomon keresztül talán kicsit szorosabb kapcsolatban tudunk maradni.
Őszintén, vegyes érzéseim vannak mindezzel kapcsolatban, meg is értem, de szomorú is a szívem tőle, mindenesetre Alízzal nem beszéltünk minderről a suliban, ezen az utolsó pár napon, amíg még itt van, mert ő kérte, hogy maradjon mindez titokban, nem akar felhajtást abból, hogy elmegy a suliból, vagy hogy bárki bármit kérdezni kezdjen tőle.
Minden szívfájdalmam ellenére tényleg meg tudom érteni, hogy miért döntött így, és mivel én azt szeretném neki, hogy jobban legyen, ha úgy érzi, hogy ez segít neki majd, akkor nem akarom megkérdőjelezni a döntését, és szeretném minél inkább támogatni azon az úton, amit ő választott.
Talán ez a dolgom a barátnőjeként.

[Hét hónappal ezelőtt]
- Mielőtt bármibe belekezdenénk, mint azt már észrevehettétek, érkezett egy új osztálytársatok – jelentette be Szeleiné, az új osztályfőnököm ebben az új suliban az új osztálytársaimnak, majd rámmosolygott – Regina, kijönnél esetleg, hogy mondj magadról egy pár bemutatkozó szót? – invitált ki kedvesen, mire mondanom sem kell, szinte mindenki rámnézett, én pedig zavartan megigazítottam a hajam és remegő kézzel felálltam a székemről, hogy kimenjek a tábla elé.
Még mindig belém áll a görcs, ha az osztályom elé kell állnom, pedig ez már nem is az az osztály.
Őszintén, nekem az is tökéletes lett volna, ha senkinek nem tűnik fel, hogy itt vagyok – azért jöttem ide, ebbe az új iskolába, hogy az előzővel ellentétben itt senki ne ismerjen és ne tudjon rólam semmit.
Ez a hely egy tiszta lap, és nem akarok kockáztatni.
A szentendrei suliban minden egyes nap kísértett, hogy ki mit tud, mond vagy terjeszt rólam, itt viszont mindenkinek ismeretlen vagyok, és nekem is mindenki ismeretlen, az osztálytársaim, a tanáraim, még a hely is. Ismeretlenek a buszok, az utcák, a villamosok, a játszóterek, a kávézók – ettől valahogy furán biztonságban érzem magam.
Nem akarom, hogy mégegyszer bárki megismerjen.
Feszengve kiálltam a tábla elé, majd mivel nem tudtam, hogy hova rakjam a kezem, és még hosszúujjú pulcsi se volt rajtam az időjárás miatt, amit szorongathattam volna, magam előtt lelógatva kulcsoltam össze őket.
- Sziasztok – szólaltam meg, mire a többiek elcsendesedtek és mindenki engem nézett, a tanárnővel együtt, minden egyes mozzanatomból következtetéseket levonva rólam, amivel tisztában voltam és nem kicsit stresszelt – Igazából nem tudom, mit kell tudni rólam – nevettem el magam zavartan, a hajamat megigazítva, amivel időt nyertem, majd összeszedtem magam és felsoroltam magamról pár információt – Sziráki Regina vagyok, januárban leszek tizenhét éves és szeretek írni. Nagyjából ennyi – húztam egy mosolyra a számat, de nagyon kellemetlenül éreztem magam.
Ennyi maradt belőlem. Ez a három információ.
Minden mást hátrahagytam és nincs többet.
- Ti most költöztetek ide, ugye? – érdeklődött az osztályfőnököm kedvesen.
- Igen, igen – bólogattam megilletődve – Az... anyukám munkája miatt. Szóval teljesen új vagyok itt.
- Honnan jöttetek? – kérdezte egy lány az osztályterem elejéről.
- Szentendréről.
- Az jó hely – szólt közbe egy srác a hátsó padból, akit viszonylag hangosabbnak ítéltem meg.
- Jó, ha Reginek hívunk? – szólalt meg egy másik lány.
- Persze – bólintottam egyből.
Egy pár másodpercig még kint kellett állnom a tábla előtt, hátha valakinek van még kérdése, de nem volt, ami alatt elég kínosan éreztem magam, mindenesetre ezután végre visszaülhettem a helyemre, és őszintén, megkönnyebbülésnek éreztem.

Az egész olyan fura.
Amennyire biztonságban érzem magam attól, hogy nem ismernek, és emiatt senki nem tud bántani, annyira érzem magam kilógónak innen.
Én nem is ide tartozom.
Mit kell tenni olyankor, ha kitaszítanak onnan, ahová tartozol? Tartozhatsz még máshova, vagy onnantól kezdve csak lógsz a levegőben, mint én most? Mert az egészen biztos, hogy én soha nem fogok tudni annyira ide tartozni, mint akik ide járnak, itt laktak mindig is, valakik általánosban is osztálytársak voltak már, megszokták az itteni légkört, a szokásokat, itt sportolnak, zenélnek, színjátszó-körbe járnak vagy éppen aktívan lázadnak az összes iskolai tevékenység ellen már jó sok ideje – itt vannak a barátaik, a régi barátaik, akikkel azóta nem beszélnek már, itt élték meg az első szerelmet vagy éppen itt ábrándultak ki belőle, itt váltak gyerekből tinédzserré, tinédzserből fiatal felnőtté, innen vannak a történeteik, ez a hely jelenik meg a szemük előtt, amikor valaki azt mondja, hogy „iskola", vagy „osztály"...
Én is megéltem mindezt, csak nem itt.
Én tényleg oda tartoztam.
Biztonságos, hogy nem ismernek, de hiányzik az, hogy olyan helyen legyek, ahová köt bármi – nem ironikus, hogy mégis önszántamból hagytam ott azt a helyet, ahová annyi minden kötött?
Tényleg a levegőben lógok, mindezt egy budai társasház egyik lakásában élve, apukám nélkül.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha itt fogok kikötni, és ettől a gondolattól általában elszorul a torkom.
Néha még mindig nem fogom fel, hogy hogyan tudott minden ennyire darabjaira hullani.
Bárcsak ne történt volna mindez.
Bárcsak ne dobott volna ki minden magából, amihez kötődtem, egy olyan helyre, aminek nem vagyok a része, csak éppen most ott vagyok.
És valószínűleg soha nem is leszek a része.
Soha többet nem akarok szerelmes lenni.

[Hét hónappal később/most]
- Neked mennyire volt nehéz a beilleszkedés? – kérdezte Alíz halkan, amikor ma a hosszú szünetben ketten ücsörögtünk az udvar egyik padján és büfében vásárolt muffint ettünk.
A jövő héten kezdődő tavaszi szünet után már az új suliban fog kezdeni, ami azt jelenti, hogy a mai nap kivételével már csak három napot fog ide járni, így igyekeztem minél több időt tölteni vele.
Meglepett, hogy ezt kérdezte, mert ő mondta, hogy ne beszélgessünk a suliváltásról, de válaszoltam neki.
Talán azért hozta fel, mert tart tőle.
- Nem volt célom, hogy beilleszkedjek – válaszoltam őszintén – Épp azért jöttem ide, hogy ne illeszkedjek be, és ne ismerjenek. Aztán egyszer csak elindult egy folyamat, aminek az eredményeképpen most itt vagyok, te a barátnőm vagy, Lili is, rajta keresztül Márk, Szasza a barátom, a tánccsapatban vagyok... és nagyon örülök mindennek, akármennyire is elleneztem pár hónapja. Az élet jobban tudta, hogy mire van szükségem, mint én akkor. Könnyű lesz, ne görcsölj rá. Minden alakul majd magától. Nem ígérem, hogy egyből, de... - fogalmaztam meg a gondolataimat – De végül minden úgy fog alakulni, hogy lennie kell. Elrendeződnek ezek a dolgok.
- Hiszek neked – birizgálta Alíz a karkötőjét – Ugye sokat fogunk beszélni így is majd?
- Persze – mosolyogtam rá fájó szívvel, amit igyekeztem nem kimutatni neki – Barátnők vagyunk. És bármikor felhívhatsz majd, ha úgy érzed. Meg csinálhatunk közös programokat is. Egyébként a félhúgom abba a suliba fog járni, mint te is.
- Tényleg? – mosolyodott el ő is.
- Igen, meg Szaszáék sulija egy utcával van a Savoyai felett, szóval nagy az esélye, hogy véletlenül is összefutunk majd.
- Az jó – mosolygott maga elé vegyes érzelmekkel az arcán.
Egy pár másodpercig csend volt közöttünk, mert ő habozott, hogy folytassa-e, én pedig ezt éreztem rajta és vártam egy kicsit, hogy tudja mondani, ha akarja.
- Bocsánat, hogy elmegyek, Regi.
Meglepetten néztem rá.
- Ezért miért kérsz bocsánatot? – csodálkoztam.
- Mert... - túrt a hajába Alíz – Azért téged is szekáltak itt, volt az a képes dolog, meg egyébként is barátnők vagyunk... és te tökre kiálltál mellettem végig, én meg elmegyek.
- Dehogy is, ezért ne kérj bocsánatot – mondtam őszintén – Én azt szeretném, hogy jobban legyél, és ha segít, ha kiszakadsz innen, teljesen megértem. Nem változtat azon, hogy barátnők vagyunk, az, hogy hova jársz.
- Köszi, Regi – nézett rám Alíz kedvesen, egy kicsit elérzékenyült tekintettel – Tudom, hogy neked Lili a legjobb barátnőd, meg vele több dolog is összeköt, de... szóval nekem te vagy. Meg az egyetlen barátnőm is. Szóval köszi, hogy barátnők vagyunk. Meg hogy elviseled a hülyeségeimet, meg mindent.
A szavaira őszintén elmosolyodtam, majd a muffinomat lerakva szorosan megöleltem.
- Én is nagyon hálás vagyok miattad, Alíz.
Nélküle talán soha nem illeszkedtem volna be ide.

[Hét hónappal ezelőtt]
„Ősz-illat. Ugyanezt az évszakot
Idén is a hulló levelek hozzák
Hulló levél vagyok én is, fakó, mióta
Elvarratlan szálak kötnek hozzád

Hagytál leesni, sárba, pocsolyába
Hagytál megtiporni, rongyosra taposni
Míg egy nem lettem az őszi földdel
A fényemet ellopva tanultál meg ragyogni

Ő eltávozott, a sáros lábnyomába
Koszos víz gyűlt, abban úszom én
Elázva, szétszaggatva már nem is emlékszem
Hogyan ragyogtam egyszer a fa tetején

Kitaszítva, a szél szárnyán süvítve
Repültem messze, egészen idáig
Le kellett szakítanod arról a fáról
Még mindig sebeznek az elvarratlan szálaid"

Szeretek olyan verseket írni a füzeteim hátuljába, amiket soha nem fogok elolvasni, akkor se olvasom vissza őket, amikor kitalálom, nem is igyekszek azon, hogy különösebben szép legyen, vagy hogy én legyek a következő Petőfi velük, csak kiírom magamból, ami bennem van és ha még rímel is, annak külön örülök.
Éppen az utolsó sorokat irkáltam, amikor lehuppant mellém egy lány.
Hosszú, enyhén rakoncátlan, világos haja volt, vékony, világos csuklóján kagylós karkötő, a rövid körmei pedig picit le voltak rágva; a ruhadarabjait nem válogatta össze annyira gondosan, mert kicsit bohém hatást keltettek együtt a színek, de egy picit azért mégiscsak tetszett, a szeplős arcát felém fordítva pedig kíváncsian fürkészett.
Barátságosnak tűnt.
- Szia! – köszönt nekem kedvesen, miközben lerakta a mellettem lévő padra az angolcuccát – Nem baj, ha ide ülök melléd? Eddig páratlanul voltunk az angolcsoportban és nem volt padtársam, annyira rossz volt.
- Persze, gyere nyugodtan – adtam neki helyet a cuccaimat odébbhúzva.
Azt hittem, hogy csak lepakol és megy vissza szünetre, de nem így volt, mert felém fordult a székén és a kerek, világos szemeivel kíváncsian fürkészve megszólalt.
- Te vagy Regi, ugye?
Erre érzékeltem, hogy most nem fogom folytatni a versírást, úgyhogy én is ránéztem, igyekezve a lehető legszociálisabbnak lenni.
- Igen, csak most jöttem ide.
- Tudom, tudom. Én Alíz vagyok – mutatkozott be – Mit írtál? Mondtad a bemutatkozásnál, hogy szeretsz írni.
- Csak egy... verset – legyintettem, és reméltem, hogy nem kérdez tovább erről.
- Juj, de menő! Te akkor olyan irodalmas-lány vagy, ugye?
- Szeretem, igen – válaszoltam zavartan.
- Azta! Én sajnos olyan hülye vagyok belőle. Tavaly a magyartanárunk beírt egy egyest, mert összekevertem Karinthyt Kazinczyval.
Egy mosolyra húztam a számat.
Őszintén, annyira máshol jártam agyban, hogy bár nagyon kedves volt, nem tudtam rákapcsolódni a beszélgetésünkre és az energiaszintjére, ahogy csapongott a témákban.
- Amúgy szerintem tök jó ez az angolcsoport, csak a másik csoportban sokkal többet filmeznek – mesélte Alíz a lábait felhúzva, miközben a világosbarna frufruja kicsit a szemébe lógott, úgyhogy eltűrte a kezeivel – A múltkor Enola Holmes-t néztek a többiek. Mennyivel menőbb már, mint a mi óráink? Egyébként te mióta tanulsz angolul?
- Csak ötödikben kezdtem el, előtte németes voltam.
- És neked megy?
- Igen, nagyjából.
- De jó neked! Nekem az a bajom, hogy a kiejtésben nem vagyok magabiztos. Meg egy csomószor egyszerűen csak nem jutnak eszembe a szavak, olyan ciki.
- Ne érezd úgy. Ez egy idegen nyelv, nem ciki, ha nem jut eszedbe egy szó.
- Jó, de mindenki olyan jó angolos! Pedig egy csomó sorit angolul nézek, és valahogy nem megy bele minden a fejembe.
- Előbb-utóbb be fog, ne aggódj.
- Egyébként neked van olyan nyelv, ami tetszik még?
Irigyeltem Alíz felpörgöttségét, de sajnos én nagyon nem azon a szinten voltam, úgyhogy igyekeztem legalább megközelíteni egy kicsit.
- Az olasz vagy a francia szerintem nagyon szép – válaszoltam.
- Úúú, szerintem is! Meg a spanyol is menő. De a francia a kedvencem, egyszer tök jó lenne megtanulni franciául. Egy picit már most is tudok, mert duolingo-ztam.
Egy mosolyra húztam a számat, ahogy hallgattam.
- Az angolra visszatérve... - hozta vissza a témát – A nővérem most jár egyetemre, anglisztikára. Sajna kolis, úgyhogy nem tudom megkérni, hogy segítsen angolból, ha meg hazajön, nyilván nem ezzel foglalkozik.
- Persze, értem.
- Mondjuk, ha lenne egy angol barátom, az nagyon jó lenne, mert az ő segítségével tuti tök jól megtanulnék angolul. Meg gondolj bele! Kivinne Angliába, együtt sétálnánk Londonban...
- Jól hangzik.
- Te megkaptad az emailt egyébként a bécsi sulis kirándulásról?
- Nem, szerintem Anya még nincsen rajta a levelezőlistákon.
- Akkor majd átküldjük neked. De te jönnél?
- Milyen kirándulás ez egyáltalán? - kérdeztem, csak mert nehéz véleményt alkotni valami olyanról, amiről tíz másodperce tudok csak és egyébként is a semmiből jött fel a téma.
- A sulival december elején kimegyünk Bécsbe a karácsonyi vásárba, meg valami múzeumba. Én tavaly is akartam menni, csak lecsúsztam a jelentkezésről. Annyira reméltem, hogy idén is lesz ilyen! - lelkesedett - És úgy megörültem, amikor kiküldték az emailt! Ugye jössz majd?
- Még nem tudom - hárítottam a hajamat megigazítva.
Nem igazán éreztem a késztetést arra, hogy kirándulni menjek az iskolámmal önszántamból, mert én tényleg csak azért vagyok itt, hogy valahol átvészeljem a gimnáziumi éveimet és leérettségizzek majd.
Nem tudom elképzelni azt, hogy beilleszkedjek ide, és nem is akarok, két évet ki lehet húzni enélkül is.
Tartok az új barátságoktól, az új ismerettségektől, vagy attól, hogy megint kötődöm valahova és piszkosul fog fájni, ha elveszítem.
Kicsit örültem is, hogy Anya nem kapta meg ezt az emailt, különben ő is megpróbált volna rávenni.
- Tök jó lenne, ha jönnél! Tuti élveznéd! - lelkesített Alíz - Egyébként te ismered a Mezei Vincét?
Na igen, nem mondom, hogy életem leghiggadtabb beszélgetése volt, de tény, hogy Alíz meglepően kedves és nyitott volt felém.
Ekkor még nem döntöttem el, hogy elmesélem-e Anyának, hogy beszélgettem egy Alíz nevű lánnyal, mert akkor beleélné magát abba, hogy újra barátkozni fogok emberekkel, ismerkedni és ez nagyon szuper lesz nekem, ezt pedig szeretném elkerülni.
Nem kicsit tartok az ismerkedéstől.
Mindenesetre legalább már elmondhatom magamról, hogy egy emberrel beszélgettem az osztályból.
Talán ez az első lépés affelé, hogy ne érezzem magam annyira kívülállónak itt.

[Hét hónappal később/most]
- Pfú, nem tudom, Regi – gondolta át Márk, amit mondtam neki, amikor órák után felhívtam telefonon – Szerintem pénteken nem leszek suliban. Röpimeccsem lesz.
- Tényleg, akkor semmi – engedtem el az ötletemet.
- De amúgy jó ötlet, hogy lepjük meg valamivel, ha már utolsó napja lesz ebben a suliban, csak nem tudom, mikor – gondolta tovább – Meg aznap este lesz a családi tali, amin te is ott leszel.
- Következő nap meg a fellépés – tettem hozzá a napokat magam elé képzelve.
- Ja. Utána meg Szasza meccse. Következő hét meg már tavaszi szünet.
- És ha a tavaszi szünetben összehoznánk valamit?
- De így hárman, Alíz, te meg én, vagy hogy?
- Nem tudom, öt perce találtam ezt ki, téged hívtalak először.
- Meg amúgy nem az volt, hogy Alíz nem bírja a bulikat, meg az ilyeneket? – hozta fel Márk.
- De, igaz – láttam be az arcomat megdörzsölve – Mindegy, én igazából mindenképpen csinálok vele valamit pénteken suli után. Csak azért kérdeztelek meg téged is, hátha van valami ötleted.
- Figyelj, amúgy a tavaszi szünetben nálunk fix lesz valami hb, arra meghívhatom, aztán vagy jön, vagy nem, ahogy kedve van. Azonkívül meg egyébként egy utcával lejjebb fog tőlünk járni, úgy is összefutok vele valamikor, aztán majd veszek neki egy sültkrumplit, vagy mit tudom én.
- Miért pont sültkrumplit? – nevettem fel.
- Mert az finom.
- Oké – hagytam rá jókedvűen.
- Hú, bocs, most jön be a tanárunk, le kell tennem, de majd ezt még dumáljuk át.
- Rendben – mosolyogtam, miközben én is észrevettem egy indokot, amiért nekem is le kellett tennem.
A suli utcájában ültem egy padon, és épp ekkor láttam meg Szasza kocsiját begördülni, úgyhogy miután leraktuk Márkkal a telefont, felálltam és odamentem a barátomhoz.
- Szia – hajoltam hozzá a kocsi ablakán keresztül, mielőtt megkerültem volna az autóját és beültem volna mellé, mire Szaszával egy csókot nyomtunk egymás szájára.
- Helló – köszönt vissza, ahogy elhajoltunk egymástól.
Amikor beültem mellé, Szasza kiállt az utcából.
- Meddig érsz ma rá? – érdeklődtem a barátomtól, ahogy elindultunk a kocsival.
- Egy pár órát ráérek, aztán ma még mennem kell edzeni, de addig vagyok – dörzsölte meg a szemeit, miután lelassított egy piros lámpánál.
- Fáradt vagy? – néztem rá.
- Ja, rohadtul – mondta őszintén, le sem tagadva.
- Szegény. És ma még edzésed is lesz.
- Aha, úgyhogy csak beszélj hozzám, hogy ébren maradjak.
- Figyelj, ha fáradt vagy, akkor hagyhatjuk ma a kiállítást, menjünk valamelyik másik nap – ajánlottam fel.
- Cuki vagy, de nem, nem kell, megdumáltuk már. Túlélem, nyugi.
- De nem, komolyan, még edzésed is lesz, pihend ki magad.
- Most már itt vagyok érted.
- De miért nem szóltál, hogy fáradt vagy? – esett meg rajta a szívem – Pihenhettél volna otthon, tökre megértettem volna. Így is folyamatosan hajtasz, muszáj pihenned.
- Nem szoktam napközben aludni otthon. Nem az a hely – röhögte el magát őszintén – Meg olyan szürreális is lenne.
- De tudnál most aludni egyébként?
- Csak azt tudnék kábé. De ne pörögjünk ezen ennyit, megvagyok, csak rohadt fárasztó napom volt, meg az egész hét az volt. Már itt vagyok veled, mert úgy döntöttem, hogy eljövök, most nyilván nem fogom azt mondani, hogy bocs Regi, hazamegyek aludni.
- És ha feljössz hozzánk és pihenünk? – dobtam fel.
- Ez a program?
- Szerintem jó program – mosolyogtam rá – Kiállítás eltolva, ma pihenünk.
Szasza ezen őszintén elnevette magát, de nem tudott ellenkezni, akármennyire is megpróbált.
- Ez még szürreálisabb – mondta végül egy apró mosollyal az arcán.
- Nem az. Én szeretek veled aludni – mosolyogtam – Anya ilyenkor még úgy sincs otthon. Felmegyünk a szobámba és alszunk.
- Oké, ezzel mondjuk megmented az életemet.
- Akkor szerintem kanyarodj le majd felénk – néztem rá mosolyogva.

Szerintem azért voltam képes rávenni, mert tényleg nagyon kimerült volt, mindenesetre miután felértünk a lakásunkba, azonbelül pedig a szobámba, én átöltöztem itthoniba, ő is felvette a melegítőjét, amit még egyszer direkt hagyott itt, hogy itt is legyen (közös ötlet volt, hogy legyen itt pár ruhája, mert ki tudja), én pedig behúztam a függönyeimet és leszedtem a dísztakarómat az ágyamról.
- Mikor szeretnél legkésőbb felkelni? – kérdeztem a barátomtól.
- Öt. Maximum hat.
- Oké – állítottam be az ébresztőt a telefonomon – Ha korábban felkelek, akkor majd felkeltelek én.
- Istennő vagy – dőlt el Szasza az ágyamon.
- Kérsz egy kis hangulatvilágítást? – dobtam fel, majd felkapcsoltam egy pici fénysort a szombámban a nagyvillany helyett, ami igazából csak cukin nézett ki, és így nem is volt teljesen vaksötét – Van illatgyertyám is, ha gondolod. Segít relaxálni.
- Engem most nincs hova relaxálni, Kicsim.
- Van almás-fahéjas, meg liliomos illatú gyertyám – részleteztem tovább.
- Ha meggyújtasz egy ilyet is, nemhogy hatkor, soha nem kelek fel, hallod – röhögte el magát őszintén, mire én is felnevettem, és ezen a ponton elfogadtam, hogy most nem fogunk illatgyertyázni, úgyhogy bemásztam mellé az ágyamba.
Szasza a derekamat megfogva húzott maga mellé, mire kényelmesen befúrtam magam hozzá és magunkra húztam a takarómat.
- Kényelmes neked így? – kérdeztem tőle, ahogy egymás mellé fordultunk.
- Aha – nézett rám egy halvány mosollyal az arcán – Neked?
- Nekem is – mosolyogtam vissza rá, majd egy picit odahajoltam hozzá és megcsókoltam – Jó éjszakát.
Szasza elnevette magát a mondatomon, tekintve, hogy egy kicsit se volt éjszaka, meg mert valószínűleg még mindig elszórakoztatta a gondolat, hogy randi-programként feljött hozzám aludni, majd ő is megcsókolt engem és alvópozícióként átölelt, mire mosolyogva én is hozzábújtam.
Olyan nyugtató a közelsége.
Nem is csodáltam, hogy mindketten perceken belül elaludtunk, pedig én nem is vagyok valami jó alvó.

Az ébresztő megszólalása előtt ébredtem, de még nem akartam felkelteni, és kikelni se az ágyból, meg az öleléséből, úgyhogy csak egy picit helyezkedtem át.
Akaratlanul elmosolyodtam, ahogy az arcát néztem, amint éppen alszik - eszembe juttatta, hogy szerelmes vagyok belé, és ebből azt is, hogy ő is szeret engem.
Annyira szép vonásai vannak.
Nem is értem, mivel érdemeltem ki, hogy pont engem szeressen és engem ölelve az én ágyamban aludjon, egyetlen nyugodt helyként, ami rá tudja venni, hogy pihenjen.
Nagyon hálásnak éreztem magam miatta.
Sokszor sokféleképpen nézek rá, de most, hogy azt néztem, ahogy alszik, gyermekien nyugodtan, a barátnőjét ölelve, azt a lányt, akit szeret, egy fiút láttam benne, aki már másra sem vágyott, csak nyugalomra és egy biztos pontra, ahol megállhat, amikor elfárad abban, ahogy megy az élet, ahogy hajt ő, vagy ahogy hajt körülötte a világ.
Ez a gondolat megmosolyogtatott.
Érdekes belegondolni, hogy velem hamarabb vette rá magát, hogy pihenjen, mint a saját otthonában. Mármint, én ezt értelmeztem a szavai és a viselkedése alapján.
Talán otthon azt érezheti, hogy nem szabad megállnia, csinálnia kell, küzdeni a céljaiért – de talán ezt csak saját magával érezteti otthon.
Vagy talán csak túlgondolom, de szerintem nem.
Annyira szeretnék belelátni a szívébe, a lelkébe, a gondolataiba, hogy minél többet tudjak, értsek és tapasztaljak belőle.
Annyira szeretném őt méginkább megérteni, hogy mi zajlik benne, hogy mikor mit érez, mikor milyen emlékek jönnek fel benne, mik hagytak benne mély nyomot és mik irányítják a tetteit, a szavait.
Nagyon szeretném mégjobban megérteni őt, megismerni kívülről-belülről.
Tudom, hogy ő nem olyan, akit meg kell menteni, mert ő tart a kezében másokat – a húgát, engem, de valamilyen szinten néha azt érzem, hogy kicsit még Márkot is; a legidősebb gyerek a családban, a nagytesó, a fiúgyerek, aki olyan, mint az apja és olyanná is akar válni, a védelmező báty, aki nem hagyja, hogy a húgával bármi történjen és felelősséget érez iránta, az a karakter mások életében, akire hallgatnak, aki vezetni tudja a többieket, akit tisztelnek, akire felnéznek, aki a példakép, akire lehet támaszkodni, mert megoldja a problémákat, átlátja a helyzeteket, törődik a barátnőjével, a családjával, azokkal, akik fontosak neki; nem az a típus, aki másokra támaszkodik, vagy aki külső segítségért fordulna, egyvalakire támaszkodik, és az kizárólag önmaga. Ezt nagyon tisztelem benne.
Szasza egy kicsit mindig mások felett van ezekkel a tulajdonságaival.
Ettől függetlenül nagyon szeretnék törődni vele, mert neki is megvannak a maga küzdelmei, nehézségei, és ő is ember – minden embernek jól esik a törődés, és tudom, hogy neki is.
Szeretném, ha azt érezné, hogy szeretik, hogy törődnek vele, és hogy ő is megállhat, mert semmi nem múlik ezen – nem kell mindig a maximumot kihoznia magából, nem lesz kevésbé értékesebb attól, ha egy napig csak pihen, nem lesz kevesebb tőle, ha kicsit félreteszi a céljait, az elvárásait maga felé, nem kötelessége háttérbe szorítani a saját érzéseit, ha a húga nincs stabil lelki állapotban, nem kötelessége mindig legjobbnak lenni, mindig jó példának lennie azoknak, akik példaképként néznek fel rá, nem kötelessége mindig nyerni, nem kötelessége mindig neki lenni a stabil félnek, aki lenyugtatja, megvigasztalja a másikat, aki törődik a másikkal, akkor is, ha neki is lenne oka instabilnak lenni, nem kell mindent tudnia előre, senki nem vár el tőle annyit, mint ő magától, neki is joga van elfáradni, megállni, pihenni, vagy felhagyni valamivel.
Szasza sokkal érettebb az átlagosnál, érzelmileg is, intelligenciát tekintve is, mindenhogyan, sokat tapasztalt, sokat látott, tisztában van magával és a múltjával, védelmező, perfekcionista, racionális gondolkodású és nagyon ambíciózus, ezek tények.
Meg persze ott van benne a művész is, aki este a szobájában gitározik és valamikor még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy konzervatóriumba megy, hogy ez legyen az életpályája, vagy amikor egyedül van és cikáznak a gondolatai, olyan természetességgel dob össze eszméletlenül gyönyörű rajzokat, hogy attól az ember álla leesik, csak éppen nem mutogatja meg őket, mert magának szól és semmi különöset nem akar vele. Csak úgy kijön belőle, mert ez is az ő része.
Mindkét oldalát nagyon szeretem, a legeslegjobban viszont ezt a kettőt együtt, ami kiadja őt úgy, ahogy van, amilyen valójában.
Nagyon érdekes embernek találom őt, és mindezt úgy gondolom, hogy valószínűleg még én sem láttam belőle mindent.
És nem vagyok elfogult, legalábbis igyekszem nem úgy beszélni, mindenkinek vannak rossz, vagy legalábbis kevésbé jó tulajdonságai, neki is vannak, mert mint mondtam, ő is ember – csak egyszerűen annyira szeretem őt úgy, ahogy van, és pont úgy, ahogy van, hogy ezzel együtt még azokat a tulajdonságait is szeretem, amik nem is jók.
Szóval ezek a gondolatok jelentek meg bennem, ahogy mellettem aludt, amik megdobogtatták a szívem, majd magamban mosolyogva visszabújtam hozzá, hogy én is pihengessek még egy kicsit.

Fél hat körül vettem észre az időt, úgyhogy kikapcsoltam az ébresztőt, hogy ne szólaljon majd meg, helyette pedig ígéretemhez hűen gyengéden, szép lassan felébresztettem Szaszát.
Ahogy simogattam a karján és a vállain, cirógató mozdulatokkal az ujjaimmal, majd megpusziltam a nyakán, megéreztem, hogy erre felébredt.
- Szia– köszöntem neki mosolyogva, ahogy elhajoltam tőle és vele szemben fordulva visszafeküdtem mellé.
- Szia – köszönt vissza még lehunyt szemekkel – Mennyi van most?
- Fél hat.
- Oké, az jó – fordult a hátára Szasza, majd fáradtan megdörzsölte az arcát, hátha attól jobban felébred.
- Jól aludtál? – kérdeztem tőle.
- Aha.
- És jól esett?
- Ja, nagyon – válaszolta őszintén – Kösz – nyúlt még lehunyt szemekkel felém, a combomat megtalálva az egyik kézfejével, ahol megsimított.
Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és oldalról átölelve a mellkasára hajtottam a fejem.
- Kelts már te legközelebb is, rohadt jó volt – jegyezte meg egy halvány mosollyal az arcán, miközben a felém eső karjával visszaölelt - Simán hozzászoknék.
Mosolyogva rajzolgattam körkörös mozdulatokkal a mellkasára az ujjaimmal, mert ehhez volt kedvem, a pólóján keresztül is érződő cirógatásomra pedig Szasza is apró simításokkal reagált a derekam környékén.
- Amúgy kajak jó ez, hogy beugrottam a barátnőmhöz aludni, csak innen rohadtul nem fogom tudni rászánni magam, hogy felálljak és elmenjek edzésre – közölte.
- Majd ráveszlek – nevettem el magam halkan.
- Azt megnézném – mondta derűsen, tekintve, hogy jelenleg a legnyugodtabb és legkomfortosabb élethelyzetben voltunk egymással.
- Kérsz valamit enni egyébként? Még pihenhetsz és addig csinálok neked valami kaját, csak mondd, hogy mit.
- Oké, Regi, milyen jegygyűrűt szeretnél, arany, ezüst...? – kérdezett vissza magában mosolyogva, mire nevetve néztem rá.
- Én kérdeztem előbb.
- Nem tudom, lehet ennék amúgy valamit, de megyek veled, aztán majd kitaláljuk – válaszolt így utólag.
- Rendben. Egyébként inkább arany – válaszoltam én is mosolyogva – Jobban illik a bőrtónusomhoz.
- Oké. Hagyj neki egy helyet a gyűrűsujjadon.
- Feltétlenül – vigyorogtam.
Szasza kicsit változtatott az ölelésén, majd még mindig lehunyt szemekkel, őszintén megszólalt, csak mert az egész pillanat olyan őszinte volt és szeretetteljes.
- Rohadt jó dolgom van veled. Csak hogy tudj róla.
Erre a mondatára elmosolyodtam, majd őszintén válaszoltam neki vissza.
- Te mondod? – mosolyogtam magamban.
- Aha.
- Nekem is jó dolgom van veled. Anya és Lili szerint nagyon jó hatással vagy rám – meséltem neki mosolyogva – Egyetértek velük. Tényleg azzal vagy.
- Ja, ugyanez.
- Jó hatással vagyok rád? – értelmeztem, és le se tudtam volna törölni a mosolyomat az arcomról.
- Nyilván. Konkrétan veled lenni egy terápia.
- Örülök, hogy így gondolod – simítottam meg megdobbanó szívvel – Ezt leendő pszichológusként jó hallani – tettem hozzá nevetve – Egyébként kipihentebbnek érzed magad most valamennyivel?
- Igen. Meg mint aki átesett egy terápián – hozta vissza a terápiás hasonlatot egy apró mosollyal az arcán – Fel vagyok töltődve.
- És még csak meg se gyújtottam az illatgyertyáimat.
- Amúgy lehet tényleg te vagy a dalai láma – jegyezte meg, egy régebbi beszélgetésünket felhozva, mire felnevettem.
Félálomban mindenki őszintébb.
- Ugye? Mondtam én.
- Milyen volt a reinkarnáció? – kérdezte jókedvűen.
- Nem tudom, majd a következő életemben mesélek róla – mosolyogtam, mire nevetett egyet – Már ha jössz velem oda.
- Intézem, nyugi.
- Akkor jó – bújtam hozzá szorosabban nevetve, hogy egy pici időt még adjunk magunknak és a lelkünk feltöltődésének.

Azt mondják, hogy ha létezik lélekvándorlás, a lelkitársak minden életben egymásra találnak valahogy.
Megnyugtató gondolat.

Így talán a következő életünkben kicsit könnyebb esetként találkozhatok vele.