A legtöbben egy időben indultak el a nyaralóból, nagyrészt ugyanazzal a vonattal, vagy egy kocsival.
Ekkorra már közösen nagyjából rendet raktunk a nyaralóban, amiben igyekeztem aktívan részt venni, majd olyan három-négy körül Lili és Márk is el készült indulni, talán Ambrussal egy kocsiban.
- Majd mesélj azért - suttogta Lili vigyorogva, ahogy megölelt, amikor elköszöntünk egymástól, mire halkan elnevettem magam, és megígértem neki, hogy rendben, mindenképpen - És tartsd meg a bátyám pólóját, jól áll.
- Szerinted odaadná?
- Neked igen. Használd ki ezt az előnyt - mosolygott derűsen, majd elengedtük egymást, hogy elinduljanak.

Van az a típusú izgalom, ami nem stresszes, meg egyáltalán nem negatív érzés, hanem épphogy megállás nélkül vigyorognál tőle, miközben a hasad folyamatosan görcsöl és annyira meggyengít, hogy csoda, hogy nem esik ki minden a kezedből.
Tulajdonképpen ilyen érzés volt Szaszával kettesben maradni a nyaralóban. Már az első másodpercben, ahogy a többiek elmentek, imádtam, hogy ketten vagyunk, és teljesen felpörgetett.
Nem tudom szavakba önteni, mennyire felszabadító érzés vele lenni.
Friss kapcsolat, őszinte szerelem.
Azt hittem, hogy erre mindenkinek csak egy alkalomnyi esélye lehet az életben, de tévedtem.
Ez az egész olyan semmihez sem fogható.
- Te hogyan tervezted ezt a délutánt? - kérdeztem Szaszától, ahogy ketten maradva az egyik kanapén ültünk - Mármint, hogy te hogyan számoltál a hazautazással.
- Ez a második otthonom kábé. Amúgy nem számoltam sehogy - válaszolta egyszerűen - Addig maradunk, ameddig akarod.
- Ez alapján esélyes, hogy akkor egy idő után nekem is a második otthonom lesz.
Szasza egy apró mosollyal az arcán nézett rám, én pedig felhúztam magam elé a lábaimat, és pár másodperc habozás után végül felhoztam egy témát.
- Van egy programötletem. Vagyis igazából egy kérésem - néztem rá mosolyogva.
- Oké, sejtem, mondd - döntötte a fejét a kanapé támlájának derűsen.
- Rajzolsz nekem?
Szasza ezen a szemét lehunyva egy pillanatra, nevetett egyet, mert valószínűleg egyáltalán nem leptem meg, inkább az lepte meg, hogy tényleg telibe eltalálta, hogy mire akarok kilyukadni.
- Csak ha mondasz valami olyan konkrétumot, ami nem fa, és nem alszom be háromszor, amíg megcsinálom - válaszolta rámnézve.
- Jó, kitalálok valamit - ígértem meg nevetve.
- Annyi időt kapsz, amíg beérünk a szobámba - szabta ki Szasza mosolyogva, miközben felállt a kanapéról, rászánva magát a kérésemre.
Ő az Igazi. Ez már biztos.

Amikor megérkeztünk Szasza szobájához, a barátom kihúzott valami fiókot, amiben kicsit nemtörődömen "elrendezve" papírokat láttam, pár vázlatfüzetet, meg néhány random ceruzát.
- Hallgatom az ötletet - mondta a gödröcskéivel az arcán, lazán kitépve egy lapot az egyik füzetből.
Az ajtófélfának dőlve az egyik vállammal, mosolyogva néztem vissza rá, majd zavartan nevettem egyet magamon, mert fogalmam se volt, én csak azt az érzést akartam magamnak, ahogy őt nézve szerelmes lehetek a tehetségébe, úgyhogy Szasza engem nézve mosolygott egyet magában rajtam, mert szerintem érezte, hogy ilyesmi rejlik a háttérben - a reakciómat értelmezve viszont meggondolta magát, mindent elrakott, és mielőtt kiment volna a szobából, én pedig az ajtófélfának támaszkodva utána fordultam, útközben a derekamat megfogva az egyik kezével, egy csókot nyomott a számra, majd mosolyogva megszólalt, a számra mondva a szavakat:
- A kedvenc barátnőm vagy, ennyi volt - közölte jókedvűen, majd mindezt megpecsételte egy csattanós, szédítő csókkal.
Ahogy a gödröcskéivel az arcán ellépett tőlem, és kiment a szobából, egy másodpercre a pillangóimtól meggyengülve, mosolyogva utána néztem és nevetve megkérdeztem:
- Miért, van több is?
- Csalódtam volna, ha nem ezt kérdezed vissza - válaszolta Szasza szórakozottan, miközben utánamentem és tippem se volt, hova tartok vele.
- Hova megyünk egyébként? - kérdeztem a mondatán mosolyogva.
- Sok durva helyre egy házon belül nem lehet - felelte elröhögve magát, egyelőre nyitva hagyva a kérdésemet, mert pár másodperc múlva egyértelművé vált számomra, amikor Szasza benyitott a folyosó végén az egyik szobába, ahol Leni festős cuccai voltak, állványok, vászonok, festékek, és félig kész- illetve befejezett festmények.
- Festeni fogsz? - csillantak fel a szemeim.
- Ja, a kedvenc barátnőmnek - vett ki találomra egy pár ecsetet egy tartóból.
- Jó, meggyőztél, te vagy a kedvenc barátom - vigyorogtam.
- Az hagyján, de a legjófejebb is - emelt fel egy festőállványt a gödröcskéivel az arcán.
Három dolog, amit földöntúlian vonzónak éreztem ebben a másodpercben, a mosolya, a tény, hogy a kedvemért rászánta magát a festésre, és ahogy felemelte az állványt, rövidujjúban.
Enyhén szólva bőség zavara.

Szasza a szobájában lerakta a festőállványt, jó alacsonyra állítva, hogy a szőnyegén ülve tudjon festeni, rátette a vászont, a földre lazán lerakta az ecseteket, a festékeket, amiket válogatás nélkül, csak úgy áthozott, hogy jó lesz az, és bekapcsolt egy kisebb hangszórót, hogy valami zene menjen a háttérben közben.
- Bocs, ez most kell a túléléshez - görgette a zenéit a telefonján egy apró mosollyal az arcán.
- Nyugodtan. Hozok neked ecsetmosó vizet - álltam fel, hogy megtöltsem a kis edényt, amit Szasza az anyukája cuccai közül hozott át - Valami papírtörlő nem kell? Mármint, amikor én legutóbb festettem, valamelyik rajzórán a régi sulimban, mindig használtam, felitatni a vizet.
- Hagyd, azt mindjárt kerítek - húzott ki egy fiókot.
A mosdóban megtöltöttem az edényt vízzel, majd visszamentem Szasza szobájába.
- Becsukjam az ajtót? - kérdeztem a kilincset megfogva.
- Ne, valamennyi festékszag azért jó, ha kimegy. Kösz, cuki vagy - vette át tőlem a vizes edényt, majd valahova lerakta.
A lábaimat magam alá húzva, leültem mellé a szőnyegre, a vállához bújva, amíg ő gyorsan előkészítette a dolgokat.
- Macerás - mosolyogtam.
- Ez alatt már vagy öt vázlatot összedobtam volna, amiket ki szoktál rakni a szobádba - érzékeltette szórakozottan, hogy miért nem a festést szokta előnyben részesíteni, mire halkan elnevettem magam.
- Ennek szentélyt fogok állítani, csak hogy tudd. Mit fogsz festeni egyébként? - érdeklődtem kíváncsian.
- Passz, majd valami lesz - vont vállat lazán.
- Csak úgy hagyod előtörni a benned levő művészt? - tippeltem mosolyogva, mire elnevette magát, és erre nem válaszolt, csak kinyitotta az egyik festéket, nyomva belőle a palettára.
Először még nem vitte fel a festéket a vászonra, csak egy próbapapír-szerűn kipróbálta, hogy egyébként ez alapból milyen színű.
- Van itt valahol fehér? - kérdezte, a festékek felé nézve.
- Igen, nyomjak a palettára? - nyitottam ki.
- Aha - válaszolta, majd ahogy kinyomtam, az ecsetével szedett belőle valamennyit, és hozzákeverte a másik festékhez.
Szasza egy pár pillanatra átgondolta, hogy mit akar, majd laza mozdulatokkal felvitte a vászonra.
Imádtam nézni, komolyan.
Rutinmozdulatokkal csinált mindent, teljesen természetesen, ahogyan jött, és nem tudott róla, de életem egyik legvonzóbb látványa volt.
- Nincs rajtad a gyűrűd - vettem észre, ahogy a kézfejét figyeltem, miközben a festékeket vitte fel a vászonra.
- Alvásra leveszem általában - mosolygott szórakozottan, mint ha valami sokkoló tényt mondana - Aztán azóta nem vettem vissza. Amúgy ott van az asztalon.
- Pedig szinte mindig rajtad van - mosolyogtam rá.
- Aha.
- De tök jól áll - tettem hozzá - Honnan van egyébként?
- Pfú, várj - gondolta át, visszaemlékezve - Norvégiából talán. Nem tudom, amúgy semmi durva, csak egy random boltban volt, tetszett és megvettem. Nincs különösebb háttérsztorija.
- Pedig már készültem a "Szasza gyűrűje" című legendára - mosolyogtam jókedvűen - Valami Gyűrűk Ura-folytatásra, tudod.
Szasza ezen röhögött egyet.
- Mondjuk Norvégiában láttunk akkor pár embert, akik arra a hangulatra emlékeztettek.
- Mármint, az orkokra? - nevettem.
- Kábé - mosolygott szórakozottan.
- Nem gondoltam volna, hogy a norvégok közül fognak kikerülni a gyűrűlidércek.
- Szerintem nem is norvégok voltak.
- Hány országban voltál már egyébként? - érdeklődtem.
- Jézus, nem tudom - gondolt bele, hogy erre esélytelen válaszolnia ilyen gyorsan - A haverjaimmal általában is szoktunk menni külföldre, tavaly kapásból fél nyáron kint voltam, szóval nyaralásokon kívül is azért bejártam pár helyet.
- Ez tök menő - mosolyogtam rá - Most nyárra tervezel valamit?
- Ja, jöttek szóba dolgok, csak ez most egy fokkal... bonyolultabb - túrt a hajába - Alapból most túl kéne esni először az érettségin, a szóbeliken, meg ezek, aztán ott van az is, hogy most akkor... ki jöjjön... - látta be kellemetlenül - Szóval még kérdéses, de valamit biztos összehozunk, csak még nem tudom, hogyan.
Ez a "ki jöjjön"-dolog akaratlanul eszembe juttatta, hogy még ha nem is feltétlenül kizárólag, de valószínűleg van benne része Emmának, meg az ezzel kapcsolatos változásoknak a társaságukban, akikkel tudomásom szerint a legtöbbször szoktak ilyen programokat szervezni.
- Amúgy te? - kérdezett vissza, ha már én is érdeklődtem az utazásairól.
Kicsit áthelyezkedve az ülésemben, zavartan beletúrtam a hajamba.
Na igen, ezen a ponton érződött, hogy Szaszával az eddigi életünk sok szempontból gyakorlatilag a szöges ellentéte volt egymásnak.
- Hát, hogy is mondjam - nevettem el magam zavartan - A családom egyik tagja se ragaszkodott soha az utazásokhoz. Szóval, emiatt kifejezetten keveset láttam eddig a világból, sajnos - igazítottam meg a hajam kínosan.
- Nincs ebben semmi gáz - mondta egyszerűen, csak hogy ne érezzem kellemetlennek, és jól esett, hogy ezt mondta.
Valamiért él egy olyan elképzelés az társadalomban, hogy ha valaki nem utazik sokat, leginkább külföldre, az negatívum és gáz, emiatt sokan hajlamosak ezt szégyellni, amibe bár én is sokszor akaratlanul belefutottam, valójában soha nem értettem, hogy miért.
- Tudom, csak sajnálom azért - vallotam be őszintén - Mármint, tök szívesen megnéznék egy csomó mindent, meg az eddigi nyaralásaim se voltak valami... felemelőek, Apa miatt, amivel a kedvemet is elvette egy jó darabig, mással fel se merült korábban, hogy menjek, szóval... szívás egy kicsit - foglaltam össze röviden.
- Mit néznél meg? - kérdezte teljesen egyszerűen.
- Akármit - válaszoltam teljesen őszintén.
- De nem, most komolyan - nézett rám halványan mosolyogva, mert érdekelte.
- Úristen - gondoltam át - Nem is tudom. Barcelona-t, Rómát, Velencét, Londont... - soroltam, csak úgy, ami eszembe jutott - Londont mindenféleképpen.
- Oké, kiviszlek.
- Londonba? - kerekedtek el a szemeim.
- Ja, kinézünk majd egy gépet, elmegyünk, megnézed, amit akarsz és hazajövünk - vázolta fel, mint ha mi sem lenne természetesebb.
Csodálkozva néztem rá.
- Te jó ég - jött ki a számon a lenyűgözöttségtől, mert erre annyira nem számítottam, hogy lesokkolt vele, főleg, hogy teljesen lazán kezelte az egészet.
- Mi az? - nevette el magát, derűsen rámnézve.
- Semmi, csak három napja vagy a barátom, ez alatt már jártál nálunk az igazgatóiban, amiért bevédtél a sulimban, megverted az exem, most egy házibulin vagyunk túl, ami miatt megint bevédtél, épp festesz nekem és arról beszélgetünk, hogy megvalósítod az egyik álmomat - összegeztem megilletődötten nevetve, ahogy beletúrtam a hajamba.
- Nem mondhatod, hogy nem vagyok produktív - mosolygott szórakozottan, egy laza, rutinszerű vonalat meghúzva az egyik ecsettel a vászonra, minderre rá még úgy is kezelve ezt a pár dolgot, amit felhoztam, mint ha ez teljesen alap lenne.
- Ez is jó megfogalmazás, igen - nevettem teljesen elolvadva.
Szasza a gödröcskéivel az arcán hagyta, hogy olvadozzak, mint ha észre sem venné, miközben zenét váltott a telefonján, és felvitt egy újabb színt a vászonra.
Egyébként egyre gyönyörűbb volt a festménye, már most imádtam, ennél jobban pedig már csak őt magát, úgy az egész miatt.
Olyan vonzóan fest.
Nagyon szerettem nézni.
Mosolyogva a vállának dőltem, mire megsimítva átölelt oldalról, egy kézzel még befejezve egy ecsetvonást - hirtelen gondoltam egyet, a kezembe vettem az egyik ecsetet, amit még nem használt eddig, nyomtam a palettára egy icipici pirosat, bevizeztem az ecset végét, belemártottam a festékbe, majd mosolyogva a barátom felé fordultam, és önmagam szórakoztatására a nyakára festettem egy kicsi szívecskét.
Szasza egy apró mosollyal az arcán hagyta, ez alatt a festésben is megállt.
- Kaptam még egy tetkót? - kérdezte halványan mosolyogva, maga elé nézve, hogy be tudjam fejezni a pingálgatást.
- Olyasmi - mosolyogtam, majd a telefonommal lefotóztam a mesterművemet, hogy meg tudjam mutatni neki.
Szasza a képre pillantott.
- Aztán annyit látnék, hogy egy fasz van a nyakamon - gondolt bele szórakozottan, ahogy a telefonomra pillantott, majd átvette a piros végű ecsetemet, belemártotta a festékbe - Na, gyere ide - intett egy picit maga felé halványan mosolyogva, mire oldalt felé fordultam, és stabilan ülve, magam elé nézve hagytam, hogy eltűrje a hajam a tőle távolabb eső vállamra, szabaddá téve a nyakam.
Szasza a fülem mögé tűrte a hajtincseimet, majd a gödröcskéivel az arcán a nyakamhoz érintette az ecset végét, ami mellett az egyik ujja érintését is megéreztem magamon, mire akaratlanul libabőrös lettem, és ettől kellemesen megborzongtam.
- Érzékeny vagy - jegyezte meg halványan mosolyogva, majd elröhögte magát - Hallod, olyan, mint ha elvéreznél, mi a szar - szórakozott el röhögve, mivel sikerült akkor kiráznia a hidegnek, amikor elkezdte volna húzni a vonalat, mire nevetve a tenyerembe temettem az arcom, ezzel megint elmozdulva - Neee, Regi, mit csinááálsz? - röhögött ki Szasza, csak mert ezzel tovább rontottam a helyzeten, hiába kapta el az ecsetet.
- Bocsánat - nevettem magamon, de teljesen őszintén, a barátommal együtt, majd nevetve inkább csak hátradőltem a szőnyegen.
Szasza szórakozottan nézett utánam.
- Ez már elmenne a Halloween-i szettednek - közölte Szasza röhögve, majd ha már ott volt a telefonom, lefotózta a nyakamat, csak hogy lássam, hogy nézek most ki.
- Te jó ég - nevettem fel újra, ahogy megláttam.
A bemozdulásom miatt nemhogy szívet nem tudott rám festeni, addig mozogtam, hogy egy piros festékpaca lett a nyakamon, ami még el is folyt egy kicsit.
- Hazamész, anyukád azt hiszi, hogy megkéseltelek - szórakozott el rajtam.
- Szia Anya, nyakon szúrtak - játszottam el a köszönésemet nevetve, ő pedig derűsen kiegészítette.
- Barátommal voltam, mínusz egy artéria.
- Ez nagyon morbid - nevettem, miközben felültem a szőnyegen - Legközelebb nem mozgok - ígértem meg.
- Ja, ezért festek vászonra, az nem mozog - mosolygott jókedvűen - Lemossuk rólad?
- Nem kell, majd lemosom, ha a fürdő felé járok. De azért mielőtt elindulok, nem kéne elfelejtenem, mert Anya tényleg meg fog ijedni - láttam be nevetve, ő pedig poénból hozzátette még.
- Mondom, azt hiszi, megmerényeltelek, kihívja a rendőrséget, már büntethető vagyok jogilag, nem vicc.
- Aztán magyarázhatom ki, hogy csak szívet akartál rajzolni rám.
- Ja, és visszakérdezne, hogy "és, mivel akart rajzolni, bicskával?" - nézett a nyakamra szórakozottan, én pedig folyamatosan nevettem.
- Átküldesz Lilinek? - kértem meg nevetve, mire Szasza elröhögte magát és a telefonjával lefotózott oldalról, hogy átküldje a húgának.
- "Szia Hugi, volt egy barátnőd" - mondta Szasza derűsen, mint ha ezt gépelné, miközben átküldte a képet Lilinek, mindenféle kontextus nélkül, csak úgy magában.
Lili egy percen belül megnyitotta a képet, és vissza is írt a bátyjának nagybetűkkel, hogy "MIT CSINÁLTÁL REGIVEL???".
Őszintén, egy tökéletes délutánt, amin olyan sokat nevettem, mint már régen.

Miközben Szasza szobájában festettünk (vagyis igazából ő festett, én csak próbálkoztam segíteni neki előkészíteni a kellékeit), odakint elkezdett esni az eső, egyre csak jobban - az eső hangja így beszűrődött hozzánk, az ablakokat elborították a cseppek, kint pedig már egyre jobban ment le a Nap.
- Milyen festéket nyomjak ki? - kérdeztem Szaszától, készen arra, hogy részt vegyek az alkotói folyamatban.
- Hagyd, csinálom én - vett el egyet.
- Csak segíteni szeretnék neked. Tudod, az alkotói folyamatban - mosolyogtam.
- Oké, akkor vegyél egy ecsetet.
- Neeem, olyan gyönyörű eddig, nem akarom elrontani - ellenkeztem ösztönösen, mert tényleg nem mertem volna hozzáérni a vászonhoz.
- Nem tudod elrontani.
- De nem tudok festeni - paráztam be.
- Segítek, nyugi - mosolyodott el a pánikolásomon.
- Oké, akkor... - bizonytalanodtam el az egyik ecsetet a kezembe véve - Melyik szín legyen?
- Amelyik tetszik. Nem tudom, feltűnt-e, de semmi konkrét kompozíció nincs - mutatott a vászonra jókedvűen.
- De valami alapján azért csak haladsz.
- Meg majd te is, ahogy jól esik.
- Te mi alapján haladsz? - érdeklődtem.
- Nem mondom meg, mert érdekel az elemzésed, ha kész lesz - közölte természetesen.
Bizonytalanul felvettem egy kis színt az ecsettel.
- És most? - álltam meg a vászon előtt a kezemmel.
- Festés alapok kezdőknek, érj hozzá a vászonhoz.
- De nem merek, el fogom rontani - nevettem el magam zavartan - Én a passzív fél szoktam lenni, aki nézi ezeket.
Szasza magában mosolyogva megfogta a kezem, majd hozzáérintette az ecset végét a vászonhoz, egy gyengéd, kiművelt ecsetmozdulatot megcsinálva velem együtt, amiről érzésre is üvöltött a rutin és a profizmus, vagy akár az, hogy tényleg született tehetség.
Egy pár vonás után viszont elengedte a kezemet, ami először zavarba hozott, hogy oké, és most mi legyen, de aztán igyekeztem ura lenni a helyzetnek, és félénk, apró mozdulatokkal folytattam, hogy semmiképpen se az én részem legyen a hangsúlyos és ne rontson bele az általa olyan szépen felépített hangulatába a festménynek.
- Csinálhatom azt, amit te? - kérdeztem, miután már kifogytam ötletekből.
- Ahogy akarod - ment bele vállat vonva.
A mozdulatait elemezve hamar rájöttem, hogy erre nehezen leszek képes, de azért igyekeztem.
- Egyébként többet kellene festened - jegyeztem meg mosolyogva.
- Van egy olyan érzésem, hogy ebből rendszer lesz - látta be jókedvűen, mire elnevettem magam.
- Nem azért mondtam, mert nyilván csak akkor csináld, ha kedved van hozzá... - mosolyogtam, majd folytattam - Csak én szurkolok, hogy sokszor legyen kedved hozzá.
- Mint ha most amúgy nem neked festenék - emlékeztetett a gödröcskéivel az arcán, tekintve, hogy azért van ráhatásom.
Halkan nevettem egyet, mert igaza volt.
- Mindegy, szóval szeretem nézni a művészi oldaladat - mondtam őszintén.
- Cuki vagy.
Mosolyogva néztem rá, majd kinéztem az ablakon.
- Egyre jobban esik - állapítottam meg - De már egy csomó ideje.
- Ja, jó lesz így visszavezetni - nézett ki az ablakon ő is.
- Milyen hosszú az út, másfél óra?
- Ilyen esőben simán van az kettő is. Főleg, ha valami balesetet is kifogunk.
- Akkor szerintem várjuk meg, hogy vége legyen. Inkább menjünk sötétben, mint ilyen esőben. Vagyis nem tudom, te vagy a sofőr, dönts te.
- Hazavezetek bárhogy, csak szívás - mondta egyszerűen - Nem lesz ez jobb sötétben se.
Ahogy erről beszéltünk, megszólalt a telefonom, mert Anya hívott, úgyhogy felvettem.
- Szia Anya - köszöntem bele a telefonba.
- Szia Kicsim, ott vagytok még?
- Igen, éppen... festünk - pillantottam a vászonra - De pont most beszéltünk arról, hogy hogyan induljunk, mert itt most eléggé esik.
- Látom, pont most néztem az időképet, mert itt jó nagy zivatar volt. Felétek megy, nagyon nagy vihar lesz, úgy számoljatok. A radaron láttam.
- Hát, már most nagyon esik pedig - néztem ki újra.
- Az semmi, még most jön a nagy zuhé, most néztem, és útközben mindenképpen elkap titeket valahol.
- Akkor mi legyen, várjuk ki, amíg elmegy? - kérdeztem Anyát.
- Nem tudom, nem megoldható, hogy ma még ott maradtok? Nagyon nem biztonságosak most az utak, elvileg jégeső is lesz. Tele van dugóval az autópálya, már most.
- Holnap megyünk akkor - mondta Szasza, aki ez alapján hallotta Anyát a telefonomból kiszűrődve.
- Szasza azt mondja, hogy akkor holnap megyünk inkább vissza - adtam át Anyának.
- Rendben, tényleg ez a legbiztonságosabb. Akkor várlak haza holnap, nem is zavarlak titeket tovább - köszönt el tőlem Anya a hangján hallhatóan is mosolyogva.
- Majd még beszélünk, Anya. Puszi - köszöntem el én is, elmosolyodva a hangján.
- Szia, Kincsem. Érezzétek jól magatokat.
Ahogy leraktam a telefonomat, igyekeztem nem feltűnően vigyorogni a tudattól, sőt, igazából egyáltalán nem tudatosítani, hogy ma Szaszával ketten itt maradunk.
Soha nem voltam még ilyen hálás egy viharnak.

- Lehet, majd még viszek fel egy második réteget amúgy, ha megszáradt - mondta Szasza, ahogy jelenleg késznek nyilvánította a festményt.
- Ez gyönyörű lett - mondtam őszintén, elolvadva.
De komolyan, egyszerűen csak zseniálisan használta a színeket, az ecsetvonásokat, mindent, és még csak meg se erőltette magát.
Szó szerint csak leült a szobájába néhány kellékkel, amit random elhozott az anyukája cuccai közül, és a szőnyegen ülve egy házibuli másnapján összedobott egy festményt a barátnőjének beszélgetés és zenehallgatás közben, mint ha mi sem lenne természetesebb.
Ez a srác mindenféle túlzás nélkül lenyűgöző.
- Na, mesélj, mit látsz benne? - állt fel a szőnyegről odébbrakva a kellékeket, amik most a közeljövőben nem fognak kelleni.
A festmény előtt megállva alaposan szemügyre vettem a képet, majd pár másodperc múlva, őszintén megszólaltam.
- Nekem most leginkább érzéseket közvetít ez a kép - válaszoltam akaratlanul mosolyogva, ahogy a festményt néztem - Kicsit olyan, mint a... ez hülyén fog hangzani, de mint a remény. Mármint, vannak sötétebb részek a képen, de az összes ilyen árnyalat a végén valami olyanba megy át, ami... mást sugall. Világosságot, életet, meg ilyesmiket. Lehet, hogy a saját érzéseim miatt látom ezt bele, sőt, valószínű, de az egész egyébként is olyan, legalábbis nekem olyan, mint ha egy virág lenne, ami éppen kinyílik, de egyszerre kicsit a széle olyan érzést is kelt, mint egy égbolt, és... Úristen, Szasza, imádom ezt a képet - érzékenyültem el teljesen, a bűvölet hatásában, most, hogy így egyben néztem - Zseniális.
Szasza egy apró mosollyal az arcán hallgatott.
- Neked amúgy eskü jó nem egyértelmű dolgokat csinálni - mondta halványan mosolyogva, a korábbi alkotásait felhozva, amikről mind így beszéltem.
- Milyeneket szoktál inkább? Mármint egyértelműen szeretsz ábrázolni, vagy elvontabban?
- Általánosságban?
- Aham - néztem rá kíváncsian.
Szasza odébbrakta az állványt a szoba közepéről, hogy ne kelljen kerülgetni.
- Ha egyértelmű dolgokat akarok látni, kinézek az ablakon vagy ránézek egy képre. Ha már művészet, akkor jobban bírom a nem teljesen egyértelmű dolgokat - válaszolta egyszerűen - Nyilván, ha egy portré, vagy valami olyan, amit pontosan le kell másolni, akkor oké, lemásolom, az is tud érdekes lenni, megfigyelni, meg ilyenek, de amúgy nem kell mindig mindent pont úgy megjeleníteni, ahogyan egyébként is látni szoktuk, mert most akkor ennyi erővel nézhetnénk azt is. Attól a plusztól lesz érdekes, amit hozzáteszel, amit én meglátok benne, vagy amit más meglát benne, nem önmagában attól, hogy objektíven mi van a képen. Az átlag dolgokból, amiket meg lehet jeleníteni, nekem jobb kiragadni valamit, vagy a hangulatát, érzéseket, ezeket meg pont nem úgy jó átadni, hogy mindenkinek ugyanolyan és mindenkinek egyértelmű, mert az inkább szájbarágós és rohadtul nem érdekes - mondta teljesen természetesen a véleményét, gondolkodás, vagy elbizonytalanodás nélkül.
Teljesen levett a lábamról a meglátásával, és ez akkor is így lett volna, ha nem értek vele egyet, de ráadásul mindezzel az én nézeteimet is szóba foglalta, pont úgy, ahogy imádtam hallani.
- Egyetértek - mondtam mosolyogva, Szasza pedig a gödröcskéivel az arcán nézett rám.
- Tudom.
Meglepetten elmosolyodtam, de össze is zavarodtam attól, hogy ez ennyire egyértelmű volt számára.
- Már akkor levágtam, amikor decemberben a nappalinkban anyám képeit nézted.
Mosolyogva néztem utána, ahogy lazán ledobta a festékeket az asztalára, és a csodálkozásom miatt még kiegészítette a mondatait, csak úgy hozzátéve.
- Bírom benned, hogy nem felszínesen nézed a dolgokat - közölte egyszerűen, odalépve hozzám - Mögéjük nézel, belelátsz egy csomó mindent. Nem véletlen mondtam már vagy két hónapja is azt, hogy veled jó beszélgetni.
- Meg, hogy bírsz - mosolyogtam rá, ha már a hónapokkal ezelőtti beszélgetéseinket hozta fel.
- Ja, azt sem - jelent meg egy apró mosoly az arcán.
Egymással szemben álltunk a szobájában, még ment valami zene halkan Szasza telefonjáról, kint esett az eső, néha felerősödve, néha halkabban - az ablakon késődélutáni, felhőktől szürkés, a lemenő Napot eltakaró, gyér fény sütött be, de még nem volt elég sötét ahhoz, hogy villanyt kapcsoljunk.
Ahogy mosolyogva egymás szemébe néztünk, azt éreztem, hogy ez a szemkontaktusunk, akármennyire is természetesen beszélgettünk, valahogy mélyebb volt.
- Az egyszerű dolgok nem érdekesek - mondta Szasza a világ természetességével, miközben eltűrte az egyik hajtincsemet, én pedig képtelen voltam elszakítani a tekintetem attól a gyönyörű, ragyogó kék szempárjától - Azoknak kell egyértelműsíteni őket, akik nem elegek ahhoz, hogy felnőjenek a feladathoz és a helyén tudják kezelni. Ezért vagyunk mi is így most amúgy.
Hangosan megdobbant a szívem, ahogy ezt mondta.
- Tényleg nem vagyok egy egyszerű eset - láttam be megilletődötten elnevetve magam, elkapva a tekintetemet egy pillanatra, de eszméletlen hatással voltak rám a szavai, így feltűnően gyengébbnek éreztem a hangomat.
Szasza egy halvány mosollyal az arcán az államhoz nyúlt, gyengéden megemelve egy picit, hogy összetalálkozzon a tekintetünk.
- Ezért vagy rohadtul érdekes, Regi.
Erre a mondatára még hangosabban kezdett verni a szívem, és akaratlanul rámosolyogtam, mert nem is tudja, hogy mennyire jól esett, hogy ezt mondta, ő pedig teljesen természetesen hozzátette.
- Az meg, hogy abból, hogy különleges vagy, valakik annyit tudtak leszűrni, hogy nem vagy egyszerű eset, pont azt mondja el, hogy ők voltak azok, akik nem nőttek fel a feladathoz. Nem veled van a gáz, nem igaz, hogy könnyű elhagyni téged - mondta, a saját szavaimat visszaidézve, amiket magamra mondtam még - Csak aki nem elég hozzád, annak könnyebb feladni, és rád fogni azt, hogy ő kevesebb rohadtul. Szóval, ja, visszatérve inkább a nem egyértelműt választanám - válaszolta meg utólag a kérdésemet egy apró mosollyal az arcán, de azt éreztem rajta, hogy nem tért vissza teljesen a festmény-kérdésre - Nekem az érdekes kell.
Annyira elérzékenyültem azoktól, amiket mondott, hogy a szívem szó szerint a torkomban dobogott, talán még a szemem is csillogni kezdett attól, ahogy elolvadtam belül, és ez az érzés egész testemben elöntött.
Először éreztem azt, hogy valaki úgy néz rám, mint ahogy ő most.
Azt szereti bennem, amit én tehernek és a hibámnak éreztem egészen idáig.
Gondolkodás nélkül közelebb léptem hozzá, a tarkója mögött összekulcsolva a kezeimet, lábujjhegyre állva, ő rám reagálva egyből hajolt is hozzám, ahogy pedig az ajkaink összeértek, az egyik kezével átölelte a derekam, magához szorítva.
A csókunkba belemélyedve a hajába túrtam, mire a másik karját is körém kulcsolta, olyan szédítően viszonozva, hogy szinte elrepültem a pillanattól.
- Szasza... - szólaltam meg halkan, ahogy az ajkaink elváltak egymástól egy pár mondat elejére, csak a homlokunkat támasztottuk össze, mire Szasza egy apró mosollyal az arcán a számra tette a mutatóujját, mielőtt bármit mondhatnék, mert pontosan jól tudta, mit akarok mondani.
- Most ne előzz be - suttogta a számra a gödröcskéivel az arcán.
- Ezek után be akarlak - mosolyogtam vissza rá, mire derűsen megadta magát, hogy jó, mondjam én előbb - Szeretlek, Szasza - pillantottam a szemeibe hangosan dobogó szívvel.
- Nem tudom, Regi, magyarázzam még tovább, hogy én is téged? - kapta el a tekintetem egy halvány mosollyal az arcán.
A mondatára őszintén, hangosan dobogó szívvel elmosolyodtam, majd hagytam, hogy visszahúzzon magához és belevesszek a csókjába.
Az iránta történt szerelmem a legjobb fordulat, ami valaha történt velem egész életemben.
Ahogy a csókunk egyre hevesebbé és szenvedélyesebbé vált, időközben a zene is leállt, mert véget ért a lejátszási lista, csak az eső egyre erősödő kopogása, és a csókjaink hangja maradt, ami tökéletes volt.
Odakint már egyre inkább sötétedett, de nem kapcsoltunk villanyt, csak az esőcseppektől borított ablakon át szűrődött be fény, majd miközben kint villámlott és dörgött egyet az ég, az eső pedig jobban rázúdított, szorosabban egymásba vesztünk.
Egy kis idő elteltével egyszerre indultunk meg a pár lépéssel odébb lévő ágy felé, miközben Szasza kezei végigsimítottak rajtam, majd megálltak a derekamnál, hogy annál fogva felemeljen és az ágyára fektessen, felém magasodva.
Ahogy az ágyon landoltam, az ajkamba harapva, mosolyogva néztem fel rá, ő pedig a gödröcskéivel az arcán, azzal a magabiztos, feltüzelt, mosolygó tekintetével vissza rám.
Kevés szívdöglesztőbb látványban volt részem korábban, mint akkor ő, ahogy mellettem támaszkodva felém hajolt az ágyon, a lelógó hajával, miközben az izmai a szokásosnál is jobban kirajzolódtak.
- Megint itt vagyunk - szólaltam meg mosolyogva, ahogy egymás szemébe néztünk.
- Ja, csak most józanon - pillantott rám a gödröcskéivel az arcán, mire mosolyogva újra átöleltem a nyakát, ő pedig rajtam végigsimítva hajolt közelebb hozzám, hogy az ajkaink újra egymásra olvadjanak.
Alatta feküdve a dereka köré fontam a lábam, mire ő az egyik kezével folyamatosan simogatott a csókunk közben, a másikkal pedig mellettem támaszkodott meg.
Kint egy újat dörgött az ég, olyan hangosat, amibe talán belerezzentem volna, ha nem a barátom karjai között vagyok, a Balaton partján egy nyaralóban, ahol ketten maradtunk egy hatalmas vihar miatt, és hiába esett ennyire, vagy dörgött az ég, a kettőnk között fellobbanó érzések és vonzalom intenzitásánál semmit nem éreztem elsöprőbbnek.
Utólag is libabőrös vagyok visszagondolva arra, ahogy őt is elragadta a hév, és az ösztöneitől vezérelve minden egyes érintését olyan tökéletesen találta el, mint ha egy életen át gyakorolt volna ezekre a pillanatokra.
Ahogy pozíciót váltottunk, és most én voltam rajta, eltűrtem a hajamat, hogy ne lógjon az arcába az egyre szenvedélyesebb csókcsatánk közben, ami alatt fokozatosan egyre nagyobb teret nyertek közöttünk az érintések és az egyre intimebb simítások, ahogy magával ragadott minket a pillanat hevessége - Szasza, ahogy benyúlt a rajtam lévő pólója alá, végigsimítva a derekamon, felült, így az ölében helyezkedtem el.
- Gyorsan döntsük el, hogy hogyan folytatjuk, Művészke - közölte a számra suttogva.
Az ajkaink alig váltak el egymástól, így jobbára azokon tartottuk a tekintetünket, amíg beszéltünk, miközben én a lelógó, barna tincseivel játszottam.
- Egyetértek - mondtam elvigyorodva, mire megjelentek a gödröcskéi az arcán.
- Figyelj, Regi, full józanok vagyunk, itt leszünk egész este, már januárban is elmentünk eddig, és még csak szűz se vagy, szóval nem sok érvet találok, amiért le akarom állítani magunkat, ha te nem mondod - közölte egyszerűen, egy apró mosollyal az arcán, ahogy a derekam környékét simogatta, én pedig azzal a kellemes melegséggel magamban hallgattam - Úgyhogy most mondd, ha álljak majd le valahol.
- Igazából Lili már tényleg januárban megkérdezte tőlem, hogy lefeküdtem-e veled - mosolyogtam rá, miközben ő a fél kézfejét a pólóm alatt tartva fogta a derekam, erre pedig a szemembe nézve elnevette magát.
- Lehet azt mondani, hogy elvileg szerdán mondtuk ki, de gyakorlatilag már két hónapja is a házatok előtt smároltunk. Én nem akarok megállni most, ha te sem.
- Nem érzem azt, hogy elsietném veled, Szasza - mondtam őszintén, suttogva - Késznek érzem magam rá. Szóval az az ötletem, hogy ne álljunk meg.
- Ja, nekem is hasonló - mosolyodott el, ami félig bujkálva jelent meg az arcán, miközben már húzta is fel rajtam a pólóját, ahogy pedig a póló anyaga felfelé haladva egyre kisebb felületét fedte el a felsőtestemnek, úgy követte a gyengéd érintése a bőrömet végigsimítva, amibe belül beleremegtem.
Szaszával, ahogy hosszan, és még az eddigieknél is érzelmesebben, felszabadultabban megcsókoltuk egymást, a következő pillanatban olyan hirtelen, ösztönök irányította mozdulattal kapta el a derekam és fektetett el az ágyán újra, felém magasodva, hogy fel se eszméltem először, csak ahogy a pólóját egy gyors mozdulattal lekapva magáról, belecsókolt a nyakamba, a fülem alatt, majd oldalt egyre lejjebb haladva, mire egy kellemes sóhaj hagyta el a számat, és az ajkamba harapva átadtam magam az érzésnek - Szasza egy pillanatra, a gödröcskéivel az arcán rámnézett, konstatálva, hogy pont úgy reagáltam, mint ahogy arra számított, majd visszahajolt hozzám, a domináns szerepben a kezében tartva az irányítást, amit én ekkor repdeső örömmel adtam át neki.
Bízom benne. Tényleg.
Ahogy az ágyra szegezve Szasza a csókjaival végighaladt a felsőtestemen, minden egyes porcikámra isteni hatással, mint ha prédául ejtett volna, én pedig felgyorsult szívveréssel, lehunyt szemmel adtam át magam neki, néha egy kicsit akaratlanul fészkelődni kezdtem, majd megemeltem a csípőm, ő pedig ezzel meg is szabadított a nadrágomtól - így szó szerint fehérneműben voltam Szasza ágyán, Szasza szobájában és Szasza alatt, aki erre megengedett magának egy végigpillantást rajtam azzal a szemtelenül gyönyörű, bujkáló mosolyával.
- Baszki - jegyezte meg a gödröcskéivel az arcán, majd a szemembe nézett - Te tökéletes vagy, hallod.
- Ezt te mondod? - mosolyogtam vissza rá, tekintve, hogy a legtökéletesebb külsejű emberrel beszélgettem éppen, akit valaha láttam, vagy úgy általában, bárki láthatott.
Szasza egy apró mosollyal az arcán hajolt újra felém, mire az ajkaink a feltüzelt vágytól egymást szomjazva találtak egymásra ismét, miközben a kezeink eltévedtek egymás testén, majd néhány hosszú, szenvedélyes és érzéki csók után a számra suttogva megszólalt újra.
- Szólj majd, ha valami nem oké amúgy - mondta, miközben újra eltávolodott a számtól.
- Jó. De szerintem ilyen problémám nem lesz - mosolyogtam, felnézve rá, mire derűsen elmosolyodott.
- Ja, tényleg nem, csak azért bemondtam - mosolygott vissza rám szórakozottan, miközben egy határozott, mégis lenyűgözően természetes mozdulattal széthúzta a lábaimat, közéjük férkőzve, a kezei pedig a csípőmre szöktek, mire az egész testemben libabőrös lettem, és bár válaszoltam volna még neki, a következő pillanatban szaporán verő szívvel, a lehető legjobb értelemben fojtotta belém a szót.
Szeretem.

Az ő kezeiben voltam, teljesen rábízva magan.

Mégis mit kifogásolhattam volna?