Egy kicsit testesebb, a húszas évei közepén járó lány, illetve egy, tőle másfél fejjel alacsonyabb, nyeszlett tizenhatnak kinéző fiú kísér minket a két, egymással szemközt elhelyezkedő szobákhoz, mely a hosszú, tájékoztató jellegűként képekkel felfestett fallal rendelkező folyosó végén van. Dominic testvérének két alkalmazottja, mintegy kirándulás alkalmával, idegenvezetőként kísér minket a kötelező feladatok elébe.
A menedzser nem találkozott - az ő szavait használva - „élete megrontójával, a folyamatos konkurens taknyossal", aki tizenkét évvel fiatalabb nála, s nem bírja elviselni, amennyiben az idősebbiket dicsérik, illetik bókokkal, mindig bele kell rondítania a pillanatba egy éppenséggel oda nem illő megjegyzéssel, a leggyakrabban használatos „... és tudtátok, hogy Dominic csak potyagyerek volt?" - kérdéssel, mit látszólag aranyosan tesz fel, ahogy azt kiskorukban is megszokható volt tőle, igazából mindig is a keserű szájíz, a féltékenység és irigység hajtotta.
Talán paranoia, könnyen meglehet, ha nem, viszont az utóbbi pár órában, míg az épület egy, a kajáldákkal ellátott részlegén ücsörögtünk, ebédeltünk, az asztalokba beépített hatalmas felületű táblagépekkel játszottunk, mértük össze intelligenciánkat, emellett ismereteinket egyes témakörökben, nem kellett nagyon erőlködnöm ahhoz, hogy el tudjam kerülni a férfit, mintha a többiek is azon ügyködtek volna, semmiféle összeköttetésbe, kapcsolatba nem kerülhessünk. Amennyiben valóban jól érzékeltem, lövésem sincs, minek köszönhetem ezt a felettébb magas szintű törődést, mit irányomban mutattak, egyvalami azonban mégis biztos: nem empátiájuk nagyságáról szerettek volna tanúbizonyságot tenni, felmenteni az esetleges kínos helyzet alól, mikor egy számomra nem szimpatikus emberrel kell jó pofiznom, kulturált, illedelmes társalgást folytatnom, viselkedést bemutatnom. Egyértelműen nem ezért. Minden bizonnyal valami hátsó indokkal cselekedtek, mindvégig megrögzülten azt az ösvényt követve, mi fölött a „csak Summer javát szolgálja" - felirat díszeleg, s mert ilyen jók, emellett sajnos borzasztóan hiszékenyek, naivak, nem gondolnak bele, amiről nem tudok - nem számít, éppen az én jólétem érdekében titkolóznak -, azt előbb - utóbb felgöngyölítem. Ez alól egyedüliként Blanche a kivétel, azonban tapasztalt, jogi egyetemi hallgatóként a fiúk rutintalannak titulálják a mi életünkre vonatkozó teóriáit, egyszerűen lepisszegik, csitítják, mikor figyelmeztetné őket az esetleges veszélyről, mindahány alkalommal a titok ügyében nyomozok.
„Mi van akkor, ha nem is engem védenének, sokkal inkább Dominic az, akinek valamilyen szinten falaznak, tartják érte hátukat?" - vetül fel bennem a kérdés, ahogy a lány magyarázását hallgatom.
- Tehát. Ennek a walkie talkie - nak a segítségével tudtok kommunikálni velünk a megoldások érdekében, mindazonáltal kérlek szépen benneteket, csak akkor használjátok, ha végképp nem tudjátok, merre tovább, hiszen nem áll korlátlan mennyiségű segélykérés a rendelkezésetekre. - darálja le kedvetlenül a szöveget, majd az én és Ashton kezébe nyom egy beszélőt. - Ugye, mindenki tudja, hogyan működik egy ilyen szerkezet? - teszi fel a kérdést, amit rá pár másodpercére meg is válaszol, független attól, mit szándékozunk mondani. - Megnyomjátok az oldalán a gombot, belebeszéltek, majd elengeditek, hogy biztosan halljatok minket a vonal másik felén. - megforgatja a szemeit, az ajtóhoz érvén egyik kezével a fordítható kilincsre támaszkodik, szembefordul velünk. - A szobákba belépve mindkét csapat fog látni egy falra felszerelt fehéren világító lámpát, ami fokozatosan pirosba vegyül át az időtök fogytával. Természetesen, ez rátok, ebben az esetben nem vonatkozik, miután az úr - néz gyilkosan Dominicra. - kérvényezte a tovább bennmaradást. Akkor juttok ki, ha sikeresen megoldottátok a rejtvényeket. Most pedig, kérlek titeket, rendeződjetek egy négyes, valamint egy hármas csoportba!
Nem kérdés, kivel leszek biztosra, Luke ugyanis összekulcsolt ujjainknál fogva még inkább maga mellé ránt, a bordáimnál érzem lélegzetvételét, a kezdeti sokkból felocsúdva minduntalan arra leszek figyelmes, valaki a hátamra ugrik, egy sokkal erősebb egyén lábaimat fogja közre. Blanche és Michael testemet szorongatva alakítják ki a négytagú csoportot.
Calum összefonja maga előtt a kezét, és bár próbálkozik, hogyan titkolja el szomorkás arckifejezését, ne mutassa bosszúságát, csalódottságát, ez az egy gesztus tulajdonképpen többet elárul róla, mint bármely szó. Mogyoróbarna szemeiben elhalványult az a pajkos csillogás, némán cövekel le menedzsere mellett, Ash - sel a nyomában. Mikor észreveszi, arcát fürkészem, szándékosan úgy helyezkedik, a göndör takarásában legyen, s mikor Ashton mit sem tudóan tovasétál, az adóvevőjével szórakozik, míg a törpe, nyúlfogú srác rá nem pirít, hagyja már abba, a recsegéstől bedugul a füle, persze, erre a dobos fenyegetően a nyeszlett fölé tornyosodik, bepiszkítva a másik alsónadrágját, Calum sértődötten lebiggyeszti alsó ajkát, megelégelve folyamatos bámulásom, ötévesek szintjén ragadt ember viselkedéséhez méltóan grimaszba torzítja orrát, kiölti nyelvét.
Végre - valahára csapatokba osztódva, a lány kitárja az ajtót. Válla felett próbálunk átlátni, megtudni, pontosan mit rejthet a helyiség, természetesen, ez csak az olyan égimeszelőknek sikerül, mint az én barátom. Könnyűszerrel le tudja csekkolni a berendezést, az elrendezett bútorokat, azután, persze, nagyképűen vigyorog, ajakpiercingjével babrálva, csillogó szemeivel azt kérdezve:
- Miért nem nőttél nagyobbra?
- Theodor A. Dawntonnak, a híres tudós és felfedezőnek, egyik expedíciója során, az egyenlítő mentén őshonos esőerdei majmok eredetét kutatva nyoma veszett. A professzor egyedüliként feljegyzéseinek fenntartott naplóját találták meg később kutatótársai, minek segítségével Dr. Dawnton munkáit fejeznék be, nevét ismertté téve hálájuk gyanánt, tiszteletük jeléül. Csakhogy ezek közt a fiatalurak közt régóta munkálkodik egy szűktagú társaság, kik a professzor sikerére vágytak mindig is, emellett megpróbálták bemocskolni nevét. - vázolja fel feladatunkat a lány. - Dr. Theodor Dawnson munkatársai és barátai arra kérnek titeket, a rejtélyt megfejtve helyezzétek biztonságba a titkos írt naplót, nehogy rossz kezekbe kerüljön, s ezáltal rójátok le ti is tiszteleteteket a minap nyolcvankilencedik évét betöltő, eltűnt tudósnak. - az ajtót teljesen kitárva maga mögött beenged minket a felfedező dolgozószobájaként funkcionáló helyiségbe, félreáll az útból, mielőtt még kezdetét venné a kutatás, visszaszól válla felett. - A helyes megoldások egy újabb kis rejtvényhez vezetnek, végül egy kártyát találtok, azt ide helyezve - mutat egy kis leolvasóra. - szabad utat kaptok, a zár kinyílik. Ahol egy kéz jelét látjátok, piros karikában, áthúzva, azokhoz a tárgyakhoz ne érjetek hozzá, légy szíves. Jó szórakozást, és sok sikert! - darálja le. Meg mernék rá fogadni, kifújja magát, majd hálát ad az égnek, amiért megszabadult tőlünk.
Egy mély lélegzettel belépve a szobába, kicsit meglepődöm, hiszen azt hittem, sokkal nagyobb tér áll majd rendelkezésünkre. Amennyiben a hosszúság mértékegységét vesszük alapul, s abból indulunk ki, hány rejtvényt voltak képesek elhelyezni itt, könnyűszerrel kijuthatunk, sőt, mi több, azt gondolom, elsőként teljesítjük az akadályt (ezzel talán bizonyítva Dominicnak, a mi négyesünk nem szorul több ilyes fajta gyakorlatra, anélkül is nagy az összhang közöttünk).
A falak hófehéren rikítnak, egyedül a sötétbarna, már - már teljesen fekete festékkel pingált híres történelmi örökségek hatnak némi kontrasztként, elgondolkodtatva, közük lehet - e szabadulásunk kulcsához. A bejárattal szemben egy nagy vitrinszekrény tornyosul, átlátszó üvegén keresztül egy, feltételezhetőleg a professzor naplója kacsingat rám, alatta egy lenyitható fedél, kinyitván lakatokkal lezárt fiókok. Balra, a falon egy óriási világtérkép helyezkedik el, az ausztrál kontinenshez tartozó szigetvilág környékén egy világítótorony van állítva, a jellel ellátva. Villódzó pontok a fővárosok helyén, gondolom, (a mi szemünknek láthatatlan) hajók számára a torony, változó időközönként jelzéseket ad le, mutatva számukra az utat. A sarokban egy faasztal díszeleg, lakkozott felületén könnyedén végig tudok simítani, amint odaérek hozzá. Tetejére egy sötétkék matricát ragasztottak, mely az egész átmérőjét befedi, s más - más csillagképek mintáit ábrázolja, a Tejútrendszer bolygóival egyaránt számolva; majd felette egy - két kiragadott város nevével órák felfestve, melyeknek meg kell határozni a pontos időzónájukat. Az ajtó melletti fogaskeréken hónapok, évszámok, valamint napok váltakozásának ideje van feltüntetve, szintúgy lakattal ellátva, csak úgy, mint az asztal és az e között elhelyezkedő üveges fedelű terrárium kovácsolt vas fogantyújú fiókjain. A jobb oldali sarokban egy kis körasztal foglalja el a helyet, két kipárnázott ülőalkalmatossággal, egy üres papírlappal, egy tollal, különböző nemzetek hivatalos pénzérméivel, mint legkisebb fizetőeszköz, valamint egy hatalmas földgömbbel, hol szintén kis égők jelölnek valamit - az egyedüli baj az lehet, az összes központi város helyén előszeretettel mutatkoznak. A falon, mi az ajtó másik oldalán van, egy kulcslyuk díszeleg, mellette egy elhúzható fedél, úgy vélem, lámpát takarhat.
A fülem fogta duruzsolásra figyelmet sem szentelve a csillagtérképhez sétálok, hol az előbb felfigyeltem két, egymással megegyező, ősréginek tűnő másolatra. A lapot felemelvén érdekes, szinte megfejthetetlen apró ábrákkal találom szemben magam, melyek mellett a nulla és az egy számjegy valamilyen kódolt sorrendben váltakozik. Megfordítom a kemény papírt. Másik oldalán - talán - a maja törzs szimbólumai díszelegnek, még nagyobb zavart okozva fejemben. Időszámításunk előtti dátumok sorakoznak fel egymás után, s egy pár perc elteltével arra leszek figyelmes, bizonyos időközönként ugyan az a három szám váltakozik, az egyestől a tízes számrendszerig, átalakítva. Próba - szerencse alapon a kerékhez sétálok, lefejtem a lakatot, mi nincs kulcsra zárva, azután sorjában kikeresem a megfelelő évszámot jelölő körcikket, a hónapot, melyet szintén számban jelöltek meg, legvégül a piros csíkhoz forgatom a dátumot is. Egy kattanás után kíséretében kipottyan egy apró fémgolyó a szerkezetből, homlokráncolva leguggolok érte.
- Ezt találtam. - mutatom fel a többieknek, holott senki sem figyel rám.
Blanche a pénzérméket satírozza át, kikeresi a gömbön, hol használják ezeket, majd a városok neveit egy oszlopba rendezi, nyelvét kiöltve koncentrál. Luke és Michael éppen a csillagjegyes asztalt ráncigálják el a helyéről, mire az adóvevő recsegve közvetíti az unott alkalmazott hangját.
- Lakberendezést nem kérünk! - dörmögi, arra utalva, a fiúk éppenséggel most forgatják fel a szobát.
- Hagyjátok már abba! - szólok rájuk fojtottan, mire két kezüket feltartva elugranak a tett színhelyéről. A szememet forgatom.
A helyiség közepén ácsorogva, barátaimat nézve, ahogy ötletvesztetten néznek körbe számok, illetve betűk után, melyek a zárakat nyithatják, rá kell jönnöm, a golyó megtalálása után nekem sincs több elképzelésem, mint nekik, hogyan kellene folytatnunk a játékot. Sóhajtva lépek az elmozdított asztalhoz, leteszem a kis gömböt, mire az lassan, folyamatosan gyorsulva kezd gurulni az egyik csillagkép felé. A Nagy Göncölhöz. Lassan megnyalva ajkamat, megpróbálkozom a többi jelképpel is, azonban nem járok sikerrel. Egyedül egy kép vonzza úgy a golyót, mint egy... mágnes!
Fellelkesülve nézek körbe, a többiek még mindig ötletek nélkül bámészkodnak körbe. Egyedül Mike eszébe jut valami, majd furcsa módon beleszúrja karját az egyik fiók résébe.
- Ne csináld, rendesen akarok kijutni! - hurrogja le Luke, mire felszalad a szemöldököm.
- Oké, szinte biztos, a pénzeknek közük nincs semmihez. - fújja ki magát Blanche. - Talán csak Theo szeretett kártyázni, és más nemzetiségűek pénzét elnyerni. - rántja meg a vállát hanyagul.
- Itt találtam egy mágnest. - mutatok az asztalra. - A Nagy Göncölszekér felett állt meg. Nem lehet, hogy a csillagok állásából kiindulva, valahol a térképen, némely ponttal jelölt város ugyanúgy helyezkedjen el? - kérdezem ajkamat szívogatva.
- Nem hiszem. - túr hajába Luke. - De... Los Angelesben hat óra van. Sydneyben meg egy a mostanihoz számítva.
- Tessék?
- Az óra, mögötted. - bök felém, mire megfordulok, izgatottan.
- Mexikóvárosban és Budapesten hány óra van?
Vállat ránt.
- Nyolc és délután három. - válaszolja Michael, ám mielőtt furcsán kezdhetnénk méregetni, megválaszolja, hirtelen hogyan tett szert az időzónák ismereteire. - Fel van rajzolva a nagy térképre. - biccent.
- Felírtátok? - kérdezem fellelkesülve. - Ez kinyithat egy zárat, már csak a festéssel megegyező sorrendben kell beírni őket! - amint kimondom, a fiúk próbálgatni kezdik a lakatokat.
- Egy kérdés. - köszörüli meg a torkát Blanche. - Azt, ugye, senki nem vette észre, hogy itt egy rohadt kis fakocka, a Machu Pichu képével ellátva?
Luke halkan szitkozódni kezd, mire nehezen figyelek fel. Valami szöget üt a fejemben, úgy érzem, a világítótorony most vakítóbban adja le jelzéseit, s ha egyszerű nevekből kódot tudtunk csinálni, ezekből miért nem? Leguggolok a fehér - piros csíkos miniatűr kellékhez, ujjaimon mutatom a periódusidőt, majd, a biztonság kedvéért várok még egy kicsit, míg kétszer végigmegy ismét.
- Próbálkozzatok meg a 4531 - gyel is. - mondom bűvölten.
Hangos kattanás.
- Az előző számsorból nyertünk egy - húzza el a szót Mike, ahogy kihúzza a kis reteszt. - egy Jézus - szobros falapot? - kérdez vissza grimaszolva.
Még egy.
- Az mindig jobb, mint ez. - mutatja fel furán Luke, amit ő szerzett. - Magok. Mi a szart kezdhet egy professzor magokkal? Ültet a stresszhelyzetben, vagy mi?
- Lehet, volt egy kiskertje, ahova elmenekült, és nem is tűnt el egészen! - csillan fel a színes hajú tekintete. Ezúttal nincs időm, sem energiám, főképp nincs meg az a szintű empátiám, mi ráhatására megakadályozhatnám Luke következő, a gitárosnak szánt sértő, epés megjegyzését.
Ahhoz a fiókhoz sétálok, ahová barátom visszatette a kis dobozba szórt magvakat, furcsállva kihalászok mellé egy keresztrejtvényt is. Elvonulok Blanche - ék veszekedő csapatától, ahol a két srác egymást szapulja, a lány pedig kevésbé a női nemre jellemző módszereket alkalmazva fojtja beléjük a szót, ösztönzi őket a további munkára, a „... vagy különben" kezdetű megfélemlítését alkalmazva, helyet foglalok az egyik párnázott széken.
Szememhez közelítve, homlokráncolva nézem az üvegcse tartalmát, felfedezve benne a kukoricát, a meggyet, valamint a szárított napraforgómagot. Csak egy hiányzik, valami aszott, zöldes színű. Megpróbálom beírni a kellő helyre a szavakat, csakhogy kettő van, ami öt betűből állna. Először tehát a meggyet teszem a második helyre, futok egy kört a harmadikkal is, azonban a „p-eu" - nak nincs nagy értelme, abban pedig száz százalékig biztos vagyok, mind a kukoricát, mind a napraforgót jó helyre írtam be. Maradt tehát a „pe-u."
Minden mindegy alapon a zárakhoz sétálok, megnézem, melyikeken kell betűket beütnöm, és sorban kipróbálom az egyenkénti felfestett tíz variációt. Meglepődöm, mikor a második lakatnál kattanást hallok, s legszívesebben homlokon csapnám magam, amiért nem voltam képes rájönni a megoldásra. Olyan egyszerű volt, szinte nyilvánvaló, tekintve, egyetlen egy helyet kellett volna kitöltenem, azt figyelembe véve, ebben a szobában minden, tényleg: minden ezzel kapcsolatos, a Föld kontinenseivel, országaival, fő -, illetve valamilyen kereskedelmi szempontból fontos, jelentőségteljes központi városaival.
Peru.
- Itt van egy Pisai - tornyom. - mutatom fel a kockát.
A srácok a terráriumnál szórakoznak valamivel, átlesve Blanche vállán azt látom, a grafitport elmozgatva körök jelennek meg a szürkeségben.
- Summer, add ide a majás lapot! - szól át Luke a válla felett.
- Talán: légy szíves. - dörmögöm, azért mégis odaviszem neki. - Most mit csinálsz?
- Ahol ezek a körök vannak, ott számjegyek is. - magyarázza. - És szerintem össze kell adnunk őket, mert idelent nem csak a nulla és az egy váltakozik.
- 2312. - mormolja a lány, mire Michael, kis híján feltaszítva engem, rohanni kezd az üveges vitrinhez.
Az adóvevő súgása megszűnik, ezúttal azonban nem az unott női hang csendül fel, hanem Calum diadalittas, irányunkban flegma nevetése.
- Na, mi van, lúzerek? - kacag fel. - Mikor jöttök már ki? Minimum két - három kilót felszedünk Ashtonnal a sok palacsintától, míg itt vacakoltok!
- Van palacsintátok? - biggyeszti le vágyakozón ajkát Luke, kölyökkutya szemeit elővarázsolva.
- Bizony. És képzelt, Cliffo, voltunk 5D - s moziban is! - fecseg tovább, szándékosan ingerelve. - Arról a hatalmas plazmatévéről meg ne is beszéljünk, amin az imént Fifáztunk!
- Ti szörnyetegek! - hörgi a fiú mellkasára kapva kezét.
- Nyisd már ki azt a rohadt fiókot, hogy tökön térdepelhessem ezt a rohadékot! - csattan fel Blanche.
- Nesze, itt egy azték templom! Mire mész vele? - mutatja fel az utolsó falapot is.
- Ez szar! - kezd el nyafogni Hemmings. - Ez a lámpa nem is világítja meg a földgömböt rendesen! - utal arra a fémlappal ellátott szerkezetre, mi az ajtó jobb felőli falába van beépítve. Persze, ezek szerint nem kellett a felnyitásához kulcsot találnunk.
- Tudja valaki, hol van a Machu Pichu? - morogja Blanche.
- Ázsiában. - köpi be Cal.
- Oda jártál kiskorodban kirándulni? - replikázik.
- Bazd meg! - sziszegi a kreol bőrű sértetten, majd kilép a vonalból.
- Én éhes vagyok! - kezd nyafogni Michael. - Mennyi ideje vagyunk bent? És ők - utal a banda másik két tagjára. - miért vannak kint? Summer! - háborodik fel. - Azt hittem, okos vagy!
- Édes kicsi, Michael! - sziszegem visszafogva mérgemet. - Ilyen közel vagyok ahhoz, hogy megfojtsalak. - mutatom az alig látható rést ujjaim közt, mire a fiú nagyot nyel.
- Ezek mágnesek, bazki! - kiált fel a szőke, ahogy egyre csak a falapokat rendezgeti a nagy, világítótornyos térképen. - Négy helyen érzem a vonzást, ebből azt következtetem, el kellene rendeznünk őket földrajzilag helyesen.
Egymásra nézünk, lassan, kimérten, majd szinte ugyanabban a pillanatban ugrik rá mind a négyünk, kapozva, a másik bőrét lekaparva, oldalába könyökölve, mert ő éppenséggel azt hiszi, jobban el tudja helyezni a tárgyakat. „Csak huszonnégy variáció van!" - visítja, valaki, ahogy eszementen csapkodja a térképet a lappal.
Végre valahára megvan a helyes sorrend, mikor is a kártya lepottyan a földre, s nyolc kéz, különböző igényekkel veti rá magát, végül Blanche kaparintja meg, aki eszeveszetten tépi fel a zárat a zöld fény, csipogó hang után.
- Megtépem Hoodot. - jelenti ki, igencsak megindulva, a pólója ujját felgyűrve, nekünk meg sietnünk kell, ha látni szeretnénk a jelenetet.
Arra kellett rájönnöm, talán máshol a csapatépítés működik, nálunk nem. Azzal, hogy Dominic valamelyest összekovácsolt négyünket, a hármas csapata ellen, főleg Calum ellen fordított. Nincs jó megoldás, de hát, ez van.
Nem lehet mindenki tökéletes.

"Have no fear of perfection - you'll never reach it."