Az ébredés mosolygásra késztet. Egyszerűen el sem hiszem, mindez velem történik, szürreális álomnak tűnik, amiből bármelyik másodperben kikerülhetek a valóság zord falai közé pottyanva, szürke, málladozó vakolattal, térdeimet mellkasomhoz szorítva, úgy kuporogva a sarokban, reszketve, a pokoli tűzként bensőmben égető, egyre csak terjeszkedő folttól, a fájdalomtól megfagyva, mégis boldogan nyitom ki szemeimet, pásztázom körbe a szobát, s mikor kezeimmel nem találom Luke félmeztelen testét, nem esek pánikba. Olyan ez, mintha semmi nem tudná elrontani a kedvemet, még a tudatomban vadul repdeső elejtett megjegyzések, hang énem folytonos óva intései.
Ma szokatlanul bensőm zavargása tompul el, nem éppen a külvilág.
Kellemesen megnyugtató, mégis... valahol szívem legmélyén úgy érzem, hiányzik valami - a téboly a fejemből. Olyan ez, mint mikor összeveszel valakivel. Mérhetetlenül sajnálod a düh késztette fröcsögő szavakat, melyekkel tudod, a másik lelkébe tiporsz, és pontosan ezért, az indulatok fokozta vehemens vitában az illető képébe vágod. Hiányoznak az együtt töltött percek, a nevetéssel teli találkozások, a telefonnal füledhez tapadva, az átvirrasztott éjszakák, titkok megosztásával, mégsem tehetsz semmit; a sebeknek idő kell, míg beforrnak. Természetesen nem gyógyulnak meg teljesen, a heg életünk végéig ott virít majd, emlékeztetve az ominózus esetre, kísértve agyunk elé tolakodva, mikor az egyetlen, amivel ezeket a rémképeket leküzdetjük: a fanyar mosoly, illetve gondolataink más téma felé való terelése. S egy élethossznak tűnő terjedelmesség után történő megbékélés, kiengesztelés alkalmával úgy érezhetjük, minden a legnagyobb rendben, a fellegekben járunk!
Igen ám, vannak az e típusú emberek. Aztán... Nem tudhatom biztosra, vajon csak egymagam ékesítem a tábort, netalántán léteznek hozzám hasonló beállítottságú, gondolkodású emberek, akik biztosan, intenzíven érzik, hogy a boldogság, felszabadultság kapujában állva, egy lépésre a teljes gyönyörtől, valami lehúz. Mintha a bokámba kapaszkodott ördög lenne maga, személyesen ellátogatva munkája kedvenceihez, a romlott eszementekhez, megtiltsa ezt éreznem. A jót, a szépet.
Egy szempillantás alatt kizárom elmémből elhatározásomat csökkentő, kedvemet lelohasztó zavaró tényezőimet, s ezúttal legnagyobb meglepetésemre Hang - Summer segít a folyamatban, a nem szívleltek hátát gyengéden megtolva, tetetett jóindulattal invitálja be őket a kulcsra zárható, sötét helyiségbe, megrökönyödésemet tovább növelve ő is belép, már csak arra eszmélek, a zár kattan.
„Sajnálom." - néz szembe velem utoljára, mielőtt elenyészne tudatom feketeségében. - „Próbálkozhattam volna... vehemensebben." - súgja, fejét lehorgasztva.
„Várj!" - kiáltanám utána, hogy nem értem, sajnos már bezárkózott. És a kilincsre csimpaszkodva hárítja el bemeneteli kísérleteimet. - „Boldog vagyok!" - ismételgetem, leginkább önmagammal megpróbálva elhitetni.
Lehúzom magamról a takarót, magamra kapom Luke egy, a földön heverő ujjatlanját, emellett előkotrok egyet a fehérneműim közül, majd gyors fog -, arcmosást és fésülködést követően lefelé veszem utamat, a földszintről felszűrődő hangok felé.
A lépcsőfordulóban megtorpanok, tekintve, csakúgy, mint a Sydney - villa, ez a ház ugyanúgy van berendezve, tökéletesen tudom, melyik fokon kell megállnom ahhoz, amennyiben észrevétlen szeretnék lenni a konyhában sürgő - forgó emberek szemei előtt. Tojás illata terjeng a levegőben, sülő bacon sistergése hallatszik, mire összefut a nyál a számban, a bőröndökre felfigyelve az előszobában mégsem mozdulok.
- Nem értem, pontosan mi történt a lábaddal? - hallom Luke kérdését, szinte magam előtt látom leheletnyi grimaszát, orrát, amint ráncolja, mindezt értetlenkedése okából.
Nem lehetek benne száz százalékig biztos, de a sóhajból, a visszafojtott hangból, valamint az érzékelhető dühből, melyet erőnek erejével próbál magában tartani, úgy saccolnák, Dominic az, aki válaszol.
- Eltört két lábam ujja. - dörmögi. Ahhoz, hogy jobban halljam, leülök a lépcsőfokra, szinte felkenem magam a falra, előrébb hajolok.
- Mégis hogy a fenébe? - prüszköl nevetve Luke. - Te hajtogatod folyton - folyvást, mennyire fontos testi épségünkre vigyáznunk, erre fel veled történik mindez?
- Nem óvatlanságomból adódóan. - szűri fogai közül. - Egyébként is, ne szemtelenkedj!
- Távol álljon tőlem! Azért mégis furdalja az oldalamat a kíváncsiság.
- Az én hibám volt. - csendül fel Blanche unott, kicsit sem sajnálkozó hangja. - Elejtettem a bőröndöm, az pedig valahogyan Dominic lábára pottyant.
- Hogyan tudtad elejteni? Egyáltalán: miért vitted a kezeidben? - halmozza őket barátom kérdéseivel. - A lányok ilyen költözések során fél életüket magukkal hozzák, ha nem az egészet... mégis hogy voltál képes elbírni az a hihetetlen súlyú ruhamennyiséget? - kételkedik, megjegyzem: jogosan.
- Szóval azt mondod, gyenge vagyok? - hárítja a várt választ a lány egy keresztkérdéssel.
- Mi? Nem! Csak... vékony.
- Attól még ugyanúgy elbírok egy hülye bőröndöt, mint bármelyik hím soviniszta állat! - fortyan fel.
- Blanche azért ejtette el, mert véletlenül nekizuhantam. - nyögi be Calum, miközben feltehetőleg Ash elkiáltja magát: „Hová mész Melchi?"
„Hogy hová? Drága, Ashton, a minden áron leleplezésemre vágyó macskád éppenséggel hozzám igyekszik, megrendíthetetlenül nyávogva, ahogy értelmes fejjel engem bámul, a lépcsőtől pontosan olyan távolságban letelepedve, hogy elhallgattatásához minden áron fel kelljen fednem magam, mikor már kezdett érdekelni ez az egész!"
Fogaimat összeszorítva elfojtok egy igencsak választékosnak szánt káromkodást, majd megkockáztatva a tettenérést, egy lépcsőfokot hajlandó vagyok lejjebb ereszkedni, kinyújtom a kezem, halkan hívogatom Melchizedeket. Végül is, amennyiben csak egy ártatlan, testhez nem tartozó lógó végtagot látnak a lépcsőforduló fala mögött, kire gyanakodnának? Hiszen én alszom, egyértelműen nem lehetek az, aki csinálja. Minden bizonnyal egy szellemnek kell lennie!
- Én böktem meg. - válaszolja Mikey, mire dühösen letrappolok, felkapom a macskát, és visszaspurizok a helyemre, az ölemben szorongatva, hátha abbahagyja a vernyogást. Idegesen simogatom, mire hangos dorombolásba kezd, még inkább jobban ügyködve leleplezésemen, ráadásul pár mondatfoszlány teljesen elkerüli elmémet!
- De miért?
- Mert... öhm... koordinációs problémáim vannak. Mikor azt hittem, Ashton pólóját markoltam meg, hogy végre elérjem, hallgattassa el a dögöt, furcsa mód Calumot kaptam el.
- Aki nekiesett Blanche - nek, és mivel ő a kezében cipelte a te bőröndödet, mert tüsszentettél, emellett megkérted, ne érintkezzenek a kerekek a földdel, hiszen köztudottan hipochondriás vagy, mániás a talajhoz érő tárgyak terjesztette betegségre, piszokra, Blanche pedig elvesztve az egyensúlyát, miután Calum nekizuhant, kiejtette kezéből a táskát, mi pontosan Dominic két legkisebb lábujján landolt. Jól értelmezem? - röhög fel hitetlen Luke, mire elfintorodom a hallottak valószínűségét latolgatva.
- Pontosan. - vágják rá egyszerre.
- Inkább megyek, felkeltem Summert. - jelenti ki sóhajtva Blanche. - Ti meg... vigyétek el őt kórházba - feltételezem, a fiúk menedzsere felé biccent. -, vagy bánom is én, mit csináltok! - dörmögi.
Annyi időm sincs, hogy felpattanjak, úgy csináljak, mint aki éppen most ébredt fel, és a lépcsőről lejövet ütköznek bele pont. Blanche méteres léptekkel máris előttem terem, én lefagyva szorongatom Melchizedeket, felnézve a kékes hajú, szigorú arcvonású lányra. Barátnőm felvonja fél szemöldökét, a méreg egyértelmű jeleinek leolvasása mellett arcáról, képes annyi lélekjelenlétet mutatni, hogy nem cövekel le előttem, szuggerál szúrós szemekkel, hiszen tisztában van vele, a konyhában mindenki kirohanását figyeli, egyesek tátott szájjal, értetlenül (Luke), páran beavatva a történésekbe, nyilvánvalóan cinkostársat játszva (Calum, Ashton, Mike), mások sértetten, mégis némaságukkal tüntetően, visszautasítva akár a legcsekélyebb formáját azon feltételezésnek, fájdalmat éreznek (Dominic).
- Sajnálom. - súgja, ahogy elhalad mellettem. - De megérdemelte. Ennyivel tartoztam neked, hogy törlesszek. Ha nem többel!
Megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag megcsap a dèja vu, ahogy Blanche dobogva eltűnik szemem elől, a fiúk útjukat veszik a korházba.
Mintha mindenki megfeledkezett volna rólam.
„Rólunk."
₹ ₹ ₹
Az autóban Slipknot szól, Dominic vezet annak ellenére is, a fiúk számtalanszor felajánlották, hajlandóak átvenni a kormányt, ne terhelje a sérülését. Hiába győzködték, így hosszadalmasabb lesz a csontok összeforrásának procedúrája, de mintha a falnak beszéltek volna, feleslegesen jártatták szájukat, szavaik üres fülekre találtak. Aztán ott voltunk mi, Blanche és én, akik az igazat megvallva magasról tettünk arra, mi van a férfival, hogyan éli meg a fájdalomcsillapítók nélküli órákat - ugyanis állítólag, már az orvosi rendelőben is ragaszkodott ahhoz, neki semmi baja -, s ezen alkalommal úgy tűnt, mintha Calum is a mi pártunkat fogná (ha mondhatjuk így). Cseppnyi neheztelést véltem felfedezni viselkedésében menedzserükkel szemben.
- Egyszer feladtam a fájdalmat, bizonyítani akarom, hogy most már képes vagyok kezelni, megbirkózni vele! - hajtogatta megállás nélkül, míg beszenvedte magát az autóba. Minden egyes grimaszba torzult szisszenése után megmagyarázhatatlan jóleső érzés vette át az uralmat felettem, egy kárörvendő mosoly terült szét arcomon.
„Mikor lett ez az ember ennyire unszimpatikus számomra?"
- Akkor sem, illetve most sem nevezhetjük a nehézséget fájdalomnak a maga részéről, esetleg valaki máséból, aki igazából olyan erős, nem érzi szükségét a mártír játszásának. - szólt kimérten a mellettem ülő lány, míg másik oldalamon Luke szorongatta combomat. - A kín jellegét tekintve pedig - vett egy mély lélegzetet - mindnyájan tudjuk, a fizikai tortúrát sokkal könnyebb legyőzni, mint a mentálist. Nem hiába találkozni oly rengeteg, magát vagdosó, kiutat nem látó és elkeseredett lánnyal, az ezt követő stádiumban pedig a pszichiátrián végképp megőrülő, szegény, szerencsétlen áldozatokkal!
- Honnan tudsz erről ennyit? - súgtam, nehogy a többiek meghallják, szándékosan kerülve a szemkontaktust. Periférikus látásommal észleltem, amint oldalra fordította a fejét, fanyarul elmosolyodott, amint arcvonásaimat pásztázta.
- Ismertem egyszer egy lányt. - lassított felvételként érkeztek el hozzám a szavak, közelebb bújtam Luke - hoz. - Aki... nehezen tudta végigcsinálni.
- Mit? - ó, istenem, mennyire biztos voltam benne, nem kellene megkérdeznem!
- Az életet.
- Meghalt?
- Nem, még nem. Sőt, mi több, szerintem nem is fogja megölni magát! Egyszerűen csak... elmenekül majd. Tudod, mindent maga mögött hagyva.
„Ismertem egyszer egy lányt... Téged!"
Vannak olyan pillanatok az életben, mikor boldognak kell tűnnünk, önzetlennek lenni, már, nem saját magunk jóléte érdekében, hiszen az régóta nem fontos! Az egyedüli, amiért tartom magam e pillanatokban is, miután Blanche elhallgatott, az Luke. Megérdemli a mosolyt látni arcomon, nevetésemre felkapni fejét, mert tudom, mindez megnyugvással tölti el. Nem kellene ennyire rám utalva lennie, belátom, a ragaszkodásból nem sült ki soha semmi jó, olyan dolog ez, melyet csak a legnagyobb sérültek, velem a horda élén, engedhetnének meg maguknak, akik hozzászoktak a mindennapok zord körülményeihez, a pusztulás érzetéhez, s ha néha nagyon is úgy tűnik, végül nem fulladnak bele önmaguk sötétségébe, jóllehet, a fiú világnézetén lehetetlen változtatnom, hiába próbálkozom olyan nagyon, annyi kijár neki, hogy ne stresszeljen félreértelmezvén a helyzetet, amiért esetleg ővele lenne problémám, vagy megbántam volna a pár nappal ezelőtti, együtt töltött esténket.
- Fel tudnád hangosítani, légy szíves? - szólok előre az anyósülésen terpeszkedő Mikeynak, aki szánt szándékkal, a terepjáró hátuljában nyomorgó Calum és Ashton ingerlésére felrakja lábát a műszerfalra.
- Persze. - mondja előrehajolva, majd Luke vállába fúrom a fejem, így nem látok semmit, csak érzékelem, ahogy a fiú hajamat kezdi el simogatni, valamint a tudatomba hatoló sorokat.
„I push my fingers into my eyes
It's the only thing that slowly stops the ache
But it's made of all the things I have to take
Jesus, it never ends, it works its way inside
If the pain goes on
I have screamed until my veins collapsed
I've waited as my time's elapsed
Now, all I do is live with so much fate
I've wished for this, I've bitched at that
I've left behind this little fact
You cannot kill what you did not create
I've gotta say what I've gotta say
And then I swear I'll go away
But I can't promise you'll enjoy the noise
I guess I'll save the best for last
My future seems like one big past
You're left with me 'cause you left me no choice
I push my fingers into my eyes
It's the only thing that slowly stops the ache
If the pain goes on,
I'm not gonna make it
Put me back together
Or separate the skin from bone
Leave me all the Pieces, then you can leave me alone
Tell me the reality is better than the dream
But I found out the hard way,
Nothing is what it seems
I push my fingers into my eyes
It's the only thing that slowly stops the ache
But it's made of all the things I have to take
Jesus, it never ends, it works its way inside
If the pain goes on
I'm not gonna make it
All I've got...all I've got is insane
All I've got...all I've got is insane
I push my fingers into my eyes
It's the only thing that slowly stops the ache
But it's made of all the things I have to take
Jesus, it never ends, it works its way inside
If the pain goes on
I'm not gonna make it
All I've got...all I've got is insane
All I've got...all I've got is insane"
Az autó lassan kanyarodva fékez le az épület előtt, mire mindannyian kíváncsian fürkésszük a feliratokat, hirdetőtáblákat, illetve a különös díszítő elemeket, melyek földönkívüli jelleget kölcsönöz az építménynek. Hatalmas üvegből készült tolóajtók vezetnek a bel térbe, lila oszlopok támaszként funkcionálnak a több emeletnek, melyek súlya arra a két masszív falazatra nehezedik, leginkább molekulákhoz hasonlító kék, rózsaszín, valamint piros gömbök, egymáshoz csatolva, díszelegnek a lapos tetőn.
Az útpadkához kirakott táblán kezdem olvasgatni a kitűzött szórólapokat, programidőpontokat, majd csalódottan csettintek egyet a nyelvemmel, mikor Dominic tovább hajt.
Két méregdrága autó közé parkol be, a motort leállítva gyorsan pattan ki a járműből. Blanche legnagyobb meglepetésére az ajtót is kinyitja neki. A lány eleinte nem tudja, mindez egy csapda, mellyel a férfi át szeretné ejteni, netalántán komolyan gondolja ezt a szívélyes gesztust, ezért mikor már mind az öten kint állunk, arra várunk, mi fog kisülni ebből az egészből, fogadja el a felé nyújtott kart, vonakodva.
Dominic a hátsó bejárathoz vezet bennünket, úgy közlekedik, jár - kel a betonból kiöntött lépcsőkön, mintha otthon lenne - felsőbbrendűen. Luke - kal összefűzött ujjainkkal mi zárjuk a sort, egy kicsit le is maradunk annak köszönhetően, Hemmings most látja legnagyobb szükségét annak, hogy a falnak döntve, hevesen tapadjon ajkaimra, s egészen addig ne engedjen el, míg fenekemet markolászó tenyerei hatására fel nem nyögök. Magasról tesz arra, megláthatják, nem érdekli, mikor menedzserük kiakadásáról próbálok szólni pár szót, kedvesen elhallgattat; mikor kissé kócos hajjal, kivörösödve átlépjük a küszöböt, minek ajtaját Dominic szúrós szemekkel tartja nekünk, barátom egyszerűen elsétál mellette, mintha mi sem történt volna.
- Jogom van élni. - mondja, azt hiszem, leginkább saját magának, én pedig örülök, amiért, ha csak egy percre is, ki tudja űzni a problémáimat fejemből.
- Mégis hova hoztál bennünket? - veti fel az, azt hiszem, mindannyiunkat foglalkoztató kérdést Ashton.
- A mostoha testvéremé az épület. - fog bele a magyarázkodásba, ahogy kifelé vezet minket a különféle tudományos limlomokat tároló alagsorból. - Mindig is versenyezni próbált velem a galád fajankója! De ez nem is fontos. - legyint hanyagul, észreveszem, alig sántít. Bizonyára erősebben kellett volna „véletlenül ráesnie" annak a bőröndnek a lábfejére. - Úgy hiszem, amennyiben ezen a turnén egy nagy családként akarunk teljesíteni, szükségelt a csapat összeszoktatása. Mi öten, ezt ne vegyétek sértésnek, lányok, de mi kiválóan megértjük egymást a fiúkkal, köszönhetően a több évi, hosszadalmas munkának. Azt vallom, tudnunk kell együtt működni, a másikat nem elárulni, egyszóval lojálisnak lenni. Én elhiszem, ha Summer valamelyest bebocsájtást nyert a popularitás megkívánta szűk köreitekbe, így viszont Blanche számít újoncnak. Amennyiben jómagamat is számításba veszem, illetve a 5 Seconds of Summerrel folytatott menedzseri szakmát, ketten bizonyos mértékben kívülállók vagytok. - magyarázza, mit akaratomon kívül fintorogva hallgatok végig, a háta mögött cammogva. - Össze kell szoknunk, mindannyiunknak!
„Veled? Biztosan nem!" - kezd heves tiltakozásba minden egyes sejtem.
- Még mindig nem értem. Miért vagyunk itt?
- Csapatokba osztanak, azután eszerint az elrendeződés szerint bezárnak úgynevezett szabaduló szobákba. Meglehet, hallottatok róla - veti fel. -, ez, az én javaslatomra, mégis másmilyen lesz. Nem számít az idő, addig nem engednek ki, míg meg nem oldottuk a feladványokat.
- Ennek mégis mi értelme? - szalad ki a számon, gorombán.
- Minden áron össze kell dolgoznod, még olyanokkal is, akiket esetleg ne annyira kedvelnél, amennyiben nem szeretnél bennragadni étel, ital és fürdőszoba nélkül, legalább két mosdóigényes fiúval.
Mit tehetnék? Megmondjam neki, nincs joga felettem bírálni, eldönteni, mit tehetek, illetve, mit nem? Vagy befogjam, nyeljem le a békát, a következő konfliktushelyzetek elkerülésének érdekében...?
„Mit meg nem teszek a fiúkért!" - fortyogok magamban, ahogy belépek a tágas, ámulatba ejtő előcsarnokba.