Fehér és puha. Eszméletlenül lebeghetek már egy ideje, s csak két dologra emlékszem a kezdetek kezdetétől. A világosra, mely retináimat égetve furakszik be látóterembe, védekezésképpen a tenyeremet kell napellenzőként használnom, míg hozzá nem tudom szoktatni szemeimet a túlzott fényhez. És azon lágyságra, mi elmémbe törve utat, elhintette egy szép kép vízióját. Egyre közelebb húzódom a selymes anyaghoz, amely kellő hőt áraszt magából, ezzel leheletnyit felmelegítve az egész éjszakás időnek kitett végtagjaimat.
Nem fáztam. Nem éreztem semmit sem - a fáradság, a hűvös, az éhség érzete mind eltompultak a mérhetetlen szintű, vadul gomolygó fájdalom viharától, mi szívemet, ahogy a vadul tomboló óceáni szél, a hajók vitorláját tépi szét, rombolt teljesen. Egyedül a kín, ez maradt meg.
Később futásnak eredtem. Emlékszem, gyenge voltam. Ugyanezt a mondatot hajtogattam szüntelen, rögeszmésen és leállíthatatlanul. Szükségem volt egy menedékre, ahogyan most is. Mindenfajta elhatározásom a szép, hűsítő halálról szertefoszlik, amint szembesülök emberi természetem hiányosságaival, a gyengeségemmel többek között, valamint a ténnyel, semmi sem úgy alakul, ahogy elsőre eltervezem. A meglepetésé a világ, feles időtöltés napjainkat beosztani, szisztéma szerint.
Összeestem. A végső fáradság, szemeim leragadása és izmaim, melyek felmondták a szolgálatot a körülbelül nyolc órát magába foglaló rohangálásom után, földre kényszerítettek, lehúztak, mint futóhomok a vergődő állatot, s nem engedtek talpra állnom, hiába szenvedtem. Mikor a darabjaira hullott elméd a haldokló végtagokkal alkot egy összképet, mit teszel, ha az ösztönöd mégis foggal - körömmel ragaszkodik e léthez?
Furcsa volt, felettébb különös, már - már hihetetlen, ahogy eltompultságomban nem a sötét ragadott magával, éles, hosszú karmaival, fekete köpönyege alá zárva sikítva, aludva levitt volna az alvilágba, s egy határozott mozdulattal kirázott volna zsebe fojtogató börtönéből, ehelyett a tiszta fehér, nyugtalanságom fokozója hívott, kiszipolyozva mindenemet, amelyek Summer Blacket alkotják. Csak én voltam, és az a vakító világ, melyben sehogy nem találtam helyemet. Minden annyira... jó volt. Békés, mesebeli.
Csak egy illúzió - nem lehetett más!
A nevemet kiáltották, szilaj lábdobogások kíséretében. Ordítottak, sírtak, mégsem tudom eldönteni, kik voltak távozásomat ilyesfajta gyötrelmes módon megsirató emberek, avagy miért tették mindezt? Nincsenek tisztában azzal a paradicsommal, mely a Földre érkezne elsorvadásom kíséretében? Miért hoztak vissza?
Miért mentettek meg már másodjára is?
Saját kezűleg képtelen vagyok véget vetni mindannak, amit tizennyolc évem alatt magaménak tudhatok, úgy tűnik, túlhajszolásom eredményeképp, mikor problémáim zabolátlan hullámai csapnak össze fejem felett, ezáltal elveszítvén a józanságom, az ítélőképességemet, egyre nagyobb és nagyobb kalamajkába keverem magam, míg valaki, kinek nincs más dolga, csak a vezérlőpultot, illetve a kamerákat figyelni megállástalan, végül úgy dönt, megnyomja a piros gombot, feloszlatja életem szürke felhőjét, likvidálva emlékeimet, tapasztalataimat, elhozza számomra a háborítatlan, harmonikus, pihentető alvást.
Belerondítottak. Itt vagyok. Pilláim finoman rebbennek, mellkasom lassan emelkedik fel - le, minden egyes, fájdalmas levegővételem kíséretében. Legyengült végtagjaim élettelenül lógnak testem mellett, a vért mégis érzem pulzálni bennük, ahogy szervezetem utolsó leheletéig, konkrétan a holtig harcolva próbálja visszahozni a megszokott kerékvágásba. Nyakam görcsöl, valószínűleg az aszfalton való alvástól, halántékom lüktet, koponyám hasogat, torkom kiszáradt és kapar, holott nem emlékszem rá, olyan vehemensen sikoltoztam volna. A rászáradt, sós könnyeimet érzem arcomon, ahogy bőröm húzódik tőle, szemeim egészen biztosan vérben vannak, megdagadva. Korlátoltan jut oxigén tüdőmbe, az orromon keresztül, feltételezhetőleg megfáztam az éji kalandtól. Zilált hajam csomókban, vizesen tapad verejtékben úszó nyakamhoz, homlokomhoz, a pólómba belógó tincsek izzadt hátamhoz.
Mégis. Itt vagyok.
A nagy, végelláthatatlan fehérségben egy ápolt kéz jelenik meg előttem, majd a kép kitisztulása után, gyéren alakok rajzolódnak ki a fényben. Hunyorogva figyelem a pontok sziluettjét, ahogyan emberi formát öltenek, tejszínű tógájukat üggyel - bajjal igazítják meg vállukon, seprik le az esetleges piszkot, mely a ruha anyagára kerülhetett valamilyen úton - módon, állítják be a rojtokat, szabályozzák az esését.
- Kislányom. - szólít, mire akaratlanul is megrezzenek. A gomolygó füstöt szuggerálom, hátha sikerül kivennem, ki áll mögötte, azonban nem járok sikerrel. A nő valószínűleg észleli, ezért még kedvesebbre törekvően, ellágyított hanggal ismét hozzám szól. - Summer, kincsem, te vagy az?
- Anya! - súgom bódultan. Azon nyomban könnyek szöknek szemembe, égetve azt, s kisebb fajta szédülés lesz úrrá rajtam. Gyorsan a keze után kapok, mielőtt eltávolodhatna, ismét elsodródna valahová, a terek közti űrben.
- Hogy vagy, életem? - csengi szokatlan hangon, ahogy eddig sohasem hallottam beszélni, mégsem tónusára figyelek. Az ésszerű észrevételeim eltompulnak boldogságomban, hiszen újra itt van.
- Anya, miért nem láthatlak? Kik azok az emberek mögötted? Nem tudnál még egy lépést megtenni, hogy szemtől - szembe találkozhassunk? - bombázom kérdéseimmel. Képtelen vagyok belenyugodni, hogy végre valahára felbukkant, itt van tőlem egy kar nyújtásnyira, erre fel egy felsőbb erő, ki édesanyámnak parancsol, nem engedélyezhet fél percet, míg halálomig emlékezetembe vésem gyönyörű, feketén csillogó haját, átható, kedves tekintetét, szabályos, lélegzetelállító vonásait.
- Ők az én őreim, kedves. - kuncog lenéző stílusban, rögtön fejbe vág a tudat: butának tart. További kérdéseimet ezen felül még mindig ignorálja. Hiába várok a válaszra, úgy tűnik, nem mondhat, vagy nem akar mondani ezzel kapcsolatban semmit sem.
- Tehát nem lépsz ki a ködből. - mondom percről percre nagyobb csalódottsággal, hasogató érzéssel a szívem helyén.
- Nem szabadna, kincsem, de - veszi bizalmaskodóra a figurát, mire csalódottságomban egy könnycsepp folyik le orcámon. Homályos tekintetemtől szinte alig látok, talán vonásait sem leszek képes memorizálni, mégsem érzékel. Egy másodperc kellett ahhoz, hogy mindez a terv, az elhatározás hangya méretűvé törpüljön. Torkomat megköszörülve, hanyagul letörlöm kezemmel a cseppet, amennyire hasogató fejem engedi, felvonom homlokomat. -, azt hiszem, ennyit megengedhetek magamnak! - azzal tesz egy határozott lépést előre.
Ahelyett, hogy mohón szívnám édesanyám látványát, pillanatok alatt végigsiklik tekintetem egész lényén, a fiatal nő, aki egészen biztosan nem ilyen alakban hagyta el a földet. Mintha nyoma sem lenne annak a törődő, melegszívű, szelíd és nemes asszonynak, aki a terhei ellenére is képes volt valódi mosolyra húzni a száját. Smink nélkül, néhol őszülő tincsekkel; még mindig emlékszem, haját képtelen volt úgy copfba rendezni, nehogy kilógjon egyetlen egy fürtje is. Ennek árnyékában, ezzel a szinte ismeretlennek ható nőnek a látóterében elfog a sóvárgás, gyomrom kő méretűre szűkül. A hamis mosoly, amelyből a pillanat törtrésze alatt kiolvasható a szenteskedés, a család, alamuszi stílus, mind - mind az emberi természet változékonyságáról alkotott elképzelésemet erősítik. Elizabeth Faith Black nem létezik többé. Fáj beismernem, de így van. Mindaz a jó tulajdonság, ami édesanyámból kérés, keresés nélkül látható volt, ebben a tógás, haját szoros kontyban hátrafogó, fagyos tekintetű, erőltetett kedvű idegenben nincs benne.
- Fiatal vagy. - súgom hát végső opcióul választva ezt, nehogy a végén magyarázkodásra kerüljön sor, miért bámulok rá ennyire értetlenül, távolságtartóan.
- Persze, életem! - minden egyes becézés után azt érzem, mintha hátam különböző pontjaiba döfne kést, s forgatná meg azt gonoszul kacagva. - Idefenn az emberek kortalanok.
- És te hogy jutottál fel ide? - szalad ki a számon, mielőtt átgondolhatnám. Ez a sznob, lenéző és urizálós személyiség egészen biztos, nem nyerhetett átjutást az arany kapun, amennyiben mégis, a vallások lapajai dőlnek össze ezen igazságtalanság elkövetésével.
- A jóké a menny! - húzza széles mosolyra száját, fogait villogtatja, amit édesanyám soha nem tett volna. Csak citromlevet csepegtet nyílt sebeimre.
- Hány éves vagy? - nyelek egy nagyot.
- Ó, kicsim, ilyesmit nem szabad kérdezni egy nőtől! - kuncog, azzal visszalép a füstbe.
- Az én anyukám megmondta volna, mert nem érdekelték olyan felszínes dolgok, mint mások véleménye. Megvolt a saját élete, a saját problémái, amik, azt hiszem előnyt élveztek, mint az ostobák vájkálódása! - szűröm fogaim közül, álkapcsom megfeszül.
- Harmincnégy. - válaszolja, mintha a fogát húznák.
- Köszönöm. - biccentek grimaszolva. - És kik ezek a... hogy is mondtad, csicskásaid?
- Summer! - rökönyödik meg, és megrázza mutatóujját előttem, mire nagy késztetést érzek, hogy csontonként törjem el. - Ilyet nem illik mondani, kislányom! - nem értem, miért használ becézéseket, ehhez hasonló szavakat, amennyiben mind nekem hallani, mind saját magának nehezére esik kimondani. - A szolgáim, egyébként.
- Miért vannak neked olyanjaid? - vonom fel az egyik szemöldökömet.
- A házasságomból adódóan? - kérdez vissza olyan stílusban, mintha semmi közöm nem lenne a saját anyám életéhez. Nagy valószínűséggel felbőszítettem, hiszen nem a maga megjátszott, „csacska lány" - módján adja elő mindezt, hanem ridegen csengő szavakkal.
- Újra... újra...
- Természetesen. Mit hittél? - horkan fel illúzióját végleg lerombolva. - A földi pokolban megfélemlíthettetek, bánhattatok úgy velem, mint a lábatok kapcájával, ennek most vége! - csikorgatja fogait. - Szakítok a szokásaimmal, új világot teremtek! Megmutatom neked, a drága Ericnek és a megfutamodó apádnak is, milyen egy kihasznált asszony revánsa!
- Tudod, eddig azt hittem, Ericnek kellene a tűzben égnie. - szegem fel az állam. - Mára, a tegnapi beszélgetés befolyásoltságában, úgy vélem, a te sorsodnak kellene lennie!
- Hogy merészeled?
- Tönkretetted az életét. - röhögök fel kelletlen. - Egy szörnyeteg vagy!
- Ugyanezt teszed a barátoddal te is, kislányom! Nehogy azt hidd, másmilyen vagy! Az én utamat taposod, emellett gyilkos vagy! Egy ilyen nőszemélynek nincs joga erkölcsről beszélni, jegyezd meg! - fújtat.
- A jóké a menny, mi? - kérdezek vissza flegmán. - A menny nem létezik. Ha ilyen emberek vannak itt, a menny nem létezik.
- Mikor vágták fel ennyire a nyelved, kicsi Summer? - húzza résnyire a szemét.
- Nem tudlak gyűlölni ezért. Anya. - ejtem ki kelletlen. - Egyedül azt sajnálom, félreismertelek, illetve későn derült fény valódi énedre. - halványan ingatom a fejem, csalódottan, az ajkamat belülről harapdálva. - Ha mindezek tudtában vagyok, nem lettem volna olyan nagy megszállottsággal a halál mellett. Nem akartam volna mindenáron utánad indulni, ezzel valósággal megfeledkezve a jelenemről. Értékeltem volna mindazt, mit a többiektől kaptam, még jobban, mint akkor. Azoktól, kik szerettek, s én ezt későn láttam be. - széttárom a karomat, amolyan „minden mindegy" alapon, ahogyan az utolsó mondatom elhagyja számat. - Ha mindezt tudom, nem akartam volna meghalni!
- Te... te... utánam szerettél volna jönni? - ragadja ki a számára egyetlen fontos részletet.
- Igen, a múltban. - biccentek szánakozón. - Már nem.
Mintha akaratom irányítaná a történések kimenetelét, ezzel együtt könnyűszerrel megszabván a beszélgetés végét, fejem tisztulni kezd, a fehér szűnni, mintha egy szokatlan álomból ébrednék csak fel. Minden, amiről az elmúlt fél órában azt hittem, valóságos, kiderül, csak képzeletem szüleménye, és sorára vesznek feledésbe.
Egyedül a puha tart ezután is, örökké.
Mocorogni kezdek, legyengült végtagjaimmal fészkelődni, mire derekamat eddig szorongató karok még erősebben zárnak ölelésbe, biztonságérzetemet a tízszeresére növelve. Hálás vagyok, s egyetlen egy levegővételből tudom, kinek az illata csapja meg orromat. Közelebb fészkelődöm a fiúhoz, ebben a pillanatban nem érdekel a miért és hogyan, meghagyom ezt a töredéknyi időt gondolataim pihenésének, valamint hálám kifejezésének.
Megpróbálom átkarolni a hátát, mikor is kezem akadálya ütközik. A szőke nyomban kapcsol, előrehajol egy picit, hogy könnyűszerrel átölelhessem, úgy dől hátra ismét az ülésen, miközben arcát hajamba fúrva megállás nélkül a „szeretlek" szót suttogja fülembe.
Kinyitom szemeimet, és máris elveszek a tiszta kék égben, a gondolatok szimbolizálta örvénylő, tengerszínű hullámokban, csillogó íriszeiben. Ajkát résnyire nyitja, részben a megdöbbenése játszik szerepet ebben. Arca szempillantás alatt felvillanyozódik, halvány mosolyra húzza szája sarkát, nem tudja pontosan, hányadán állunk.
Szembe fordulok vele, míg lábaim egyik oldalán lelógnak, tenyeremet tarkójára vezetve, tincseibe túrva hevesen ajkaira tapadok. Rögvest visszacsókol, kezeit medencecsontomra simítja, belemarkolván bőrömbe úgy irányít, hogy combjain ülve egy - egy lábam legyen mindkét oldalon. Közelebb húz magához, egyik kezével hajamba markol.
Hihetetlen. Luke Hemmings - szel csókolózom.
A fiúval, kit a múlt részeként zártam le.
Teljesen egymásba gabalyodva, érzelmeinket kinyilvánítva, a másikat múlandóságra képtelen érzelmeinkről biztosítjuk, mikor valaki torkát köszörüli hátunk mögött. Jóllehet, nem akaródzik elválni, mégis meg kell tennünk.
Szemeimet lesütve fúrom a fejem Luke nyakhajlatába, mire a fiú felkuncog, hátamat simogatva próbál gyengéden eltolni magától, hogy az újonnan érkezőket is fogadni tudjam.
Először Calum karjaiban kötök ki, úgy szorítjuk barátunkat, mintha az életünk múlna rajta. Közben a többiek pár „ez sokáig fog tartani", vagy „épp most csalnak meg, Luke" beszólásokkal viccelődnek, de nem törődünk velük. Szavak nélkül is tudjuk, hogyan élte meg a másik az éjszakát, kétségek közt, avagy az elmebaj határán. Mert a legjobb barátok érzik ezt.
Ashton százszor megígérteti velem, soha többet nem teszek ilyet, mert ha mégis, egy bilinccsel rögzít magához, és nem fogja érdekelni, amennyiben Luke - kal dugni - hogy a szavajárását használjam - szeretnénk, akkor sem ereszt el, sőt, a legnagyobb örömök közepette fogja végignézni az „ingyen pornót". Mike Melchizedekkel a kezében a nyakamba ugrik, és rugózni kezd velünk, mit se a macska, se én nem igazán élvezek, mégis nevetve megpaskolom a színes hajú vállát, hiszen a megfelelő „Michael - szótárral" tudom, mit szeretne a maga módján közvetíteni, majd átenged Blanche - nek. A lány szorongató ölelésében, a vállain túl találkozik a tekintetem Dominic - kal, mire jókedvem lelohad, ahogy egy megkönnyebbült mosollyal üdvözöl.
- Oké. - kezdem, miután mindannyian kellőképpen megfojtogattak, és volt időm körbenézni, hol is vagyok. - Mi folyik itt?
- A világkörüli turnéra indulunk. Az Egyesült Államokba. - mosolyog Luke, mire tátott szájjal fordulok körbe, megértvén a helyzetet.
Nem akart Sydneyben hagyni. Megmondania nem akaródzott, mert tudta, félreértem a helyzetet.
Magával szeretett volna hozni.

„Keep you in the dark
You know they all pretend
Keep you in the dark
And so it all began
Send in your skeletons
Sing as their bones go marching in again
They need you buried deep
The secrets that you keep are ever ready
Are you ready?
I'm finished making sense
Done pleading ignorance
That old defense
Spinning infinity, boy
The wheel is spinning me
It's never-ending, never-ending
Same old story
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say I will never surrender?
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say that I never surrender?
In time, or so I'm told
I'm just another soul for sale, oh well
The page is out of print
We are not permanent
We're temporary, temporary
Same old story
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say I will never surrender?
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say I will never surrender?
I'm the voice inside your head you refuse to hear
I'm the face that you have to face mirrorin' your stare
I'm what's left; I'm what's right; I'm the enemy
I'm the hand that'll take you down and bring you to your knees
So, who are you?
Yeah, who are you?
Yeah, who are you?
Yeah, who are you?
Keep you in the dark
You know they all pretend
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say I will never surrender?
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say that I'll never surrender?
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say I will never surrender?
What if I say I'm not like the others?
What if I say I'm not just another one of your plays?
You're the pretender
What if I say I will never surrender?
So, who are you?
Yeah, who are you?
Yeah, who are you?"