- Te most... te most mit csinálsz? - rökönyödik meg Luke, míg széles mozdulataimat, eszeveszett tellegésemet nézi, szemeit összeszűkíti.

Fejét oldalra dönti, mint egy kiskutya, hunyorog. Látszólag nagy gondolkodás közben kapom rajta, illetve - ha pontosak akarunk lenni -, a tevékenység űzése közben. Egyre vadabbul mutogatok, párszor a homlokomra csapok, minek következtében a szőke énekes és a színes hajú gitáros úgy hiszik, ez is a pici kártyácskán szerepelő fogalom, tárgy, munkásság, állat vagy éppen növény leírásának része.

Tajtékzom, nagyokat dobbantok a lábammal, majd újra kezdem. Pólóm szegélyébe akasztom ujjamat, mintha vetkőznék, azt tetetem, lehúzom vékony testemről.

Fogalmam sincs, ki volt az a... khm... értelmes, kreatív elméjű személy, ki kicserélte, vagy inkább párral, a rengeteg briliáns ötlete közül kiegészítette a lapok tartalmazta szavakat, azért, mert az „milyen nagy poén már!"

Nem az, elárulom. Ahogy az idegbaj határán, egyetlen halovány ötlettel, szikrányi sugallattal sem tudod megspékelni nyilvánvaló mozdulataid, csak állsz a barátaid, családod és (lecserélendő) csapattársaid előtt dobogva, a combodat mérgedben csapkodva, mi ettől tenyered alakját felvéve bepirosodik, csapzott, letapadó hajjal, verejtékező homlokkal, és... és azon tanakodsz: miért?

Miért cserélték ki a kártyákat? Miért ennyire begyöpösödöttek, gyengeelméjűek mind? Miért nem lehet kitalálni azt az egy dolgot, melyhez nevük köthető? Miért oly nehéz - mi jelenti benne az erőfeszítést, a lehetetlenséget, amiért nyomban fel kell adni? Ami hőbörgésre készteti őket, teljesen értelmetlen, egymással még csak nem is összefüggő szavakat ordítva?

Miért?

Holott ennek kellene lennie az első képnek, első dallamnak, énekfoszlánynak, sőt, gondolatnak, mi a srácokról - csak, hogy kihangsúlyozzam -, a 5 Seconds of Summerről eszükbe jut az embereknek.

Már, ha nem elfogultak. Ha nem olyan rajongók, kik a fiúk magánéletükkel többet foglalkoznak, mint a tehetségükkel. Hangjuk, gitár -, dob - és basszusjátékuk helyett főbb hangsúlyt a kinézetre, ruhákra, pénzre, bicepszre, illetve felsőtestre vagy éppen a jelenlegi szerelmi életükre helyezik.

Mert, elismerem, az is fontos, hogy az emberek törődjenek egymással, ne valljanak csődöt, s ne hozzanak szégyent, akár Isten teremtményei, akár az evolúciós folyamat eddig létező győztesei, csúcsteremtményei.

Empátia. Szeretet. Figyelem. Segítőkészség. Ezek mind - mind sokat nyomnak a latban, a bálványunkról, a példaképünkről van szó. Tudnunk kell biztatni. Hogy jó, amit csinál. Biztosítani, hiszen még mindig szükségünk van életünket, gyógyírünket jelentő munkásságára. Szeretni, akkor is, mikor mindenki szembe fordul vele, kibeszéli háta mögött, alaptalan, sértő állításokat feltételez és terjeszt róla. Figyelni, mert néha csak arra éhezik, hogy legrosszabb napján kedves sorokat kapjon, egy kedves embertől. Segítőkészség, amennyiben megbizonyosodjon, éppen jó úton halad - e, esetleg változtatásra van szüksége, hogy tovább fejlődjön.

Négy szó. Négy nyamvadt szó, ami a 5sos - hoz köthető.

Folytatom tovább csípő ringatását, már az övemet csatolom, jóllehet, nadrágomat nem fogom csak azért letolni, hogy ez a kettő deszka intelligenciaszintjén mozgó agytröszt rájöjjön, mi a feladvány.

- Mi a franc ez? - csap a homlokára Luke, hátradől. Hirtelenjében, mintha szögek fúródtak volna hátába, felpattan, ismét lehuppan. Enyhe grimasszal arcomon figyelem, ahogy a fiú előre dől ültében, könyökével combján támaszkodik, ujjaival megállás nélkül csettintget. - Mindjárt mondom!

„Arra bizony merek fogadni!" - morgok magamban, hiszen két perc erejéig némát kell játszanom.

- Kígyó! - üvölt Michael, mire a többiek hangosan felnevetnek. Még a földön kuporgó Calum is megereszt egy halovány mosolyt, aki Ashton lábának dönti fejét.

Gyorsan elkapom a fejem, mielőtt bekönnyesedne a szemem. Amennyiben játékunk véget ér, egészen biztos, beszélni fogok Blanche - nel. Borzasztó látni, ahogy valaki, kit ennyire szeretsz, kivel törődsz és érdekel a sorsa, ekkora lelki fájdalmat éljen át. Már - már úgy érzem, kötelességem valahogyan levenni a terhet vállairól, saját kezűleg kell intézkednem, amennyiben felhőtlen arcát újra szeretném látni. Ahogy mosolyog. Ahogy nevetés közben apró gödröcskék jelennek meg szája sarkában, orrát picit felhúzza. Ahogy gunyorosan vagy éppen diadalittasan vigyorog az ember képébe - igaz, akkor másodpercek törtrésze alatt letörölném, most azonban még ez is hiányzik.

Blanche, mint aki tudomást sem vesz a fiú rossz hangulatáról, szerencsétlenkedésem figyeli, majd győztesen a tábla felé pillant, melyen a pontokat tartjuk számon. (Valami furcsa okból kifolyólag mi még egyet sem szereztünk.) Barátnőm mégsem tud átverni; néha - néha oldalra sandítván azzal szembesülök, lopva Calum irányába néz. Ilyenkor ajkait szomorúan lebiggyeszti, frusztráltan hajába túr, hátra veti válla felett, majd megismétli a mozdulatot, tekintvén tincsei méretét. Ilyenkor kívánom azt, bárcsak tudnám, mi játszódik le egyesek fejében!

- Öhm, indiai hastáncos! - tárja szét két karját Mike, jelezve: „Látjátok, ilyen egyszerű volt!" Beletelik szegénynek még egy kis időbe, míg realizálja, sebes mozdulataim nem szűnnek meg, ha mondható, még nagyobb fokozatra kapcsolnak, hogy beleférjek a két percbe azért az egy, nyomorult pontért.

„Olyan sokat kérek?" - teszem fel a kérdést magamban. - „Nem kell más, csak fejenként nyolcvan IQ pont!"

- Esküszöm, itt van a nyelvem hegyén! - hajtogatja Hemmings, mire a szemeimet forgatom. - Bízz bennem, mindjárt meglesz!

„Beszív, kifúj, beszív, kifúj..."

- Kerti növény, amit a szél fúj... Igen... ezért hajlong! - ordítja Mike artikulálatlanul, teli torokból, míg a többiek konkrétan sírnak a nevetéstől. Ashton szemét törölgeti, a Hemmings fivérek gödröcskéiket versenyeztetve mulatnak, Blanche vörös fejjel, bőgve tapsol, Calum szomorkásan mosolyog, még Liz is kuncog nyomorúságomon.

A nyomorúságos csapattársaimon, nyomorúságos észjárásukkal. Egy nyomorúságos helyzetben.

- Sorolj! - parancsol rá az én drága, egy falat Lukvadászom - remélem, senkinek nincs gondja a szarkazmus értelmezésével; meg is figyelhető nálam, mikor ennyi kedves jelzőt aggatok valakire, ráadásul egymás után, mindig mérgemet visszafogva pufogok egyedül, magamban.

- Öhm, izé... Tuja! Lucfenyő, törpefenyő, vörösfenyő! - csak úgy pattognak nyelvéről a szavak. Fejemet hevesen ingatom. - Szibériai lucfenyő! Borovi! Nem? Tuti biztos? Akkor erdei fenyőnek elfogadod? Az a másik neve... - kicsit megszédültem már, de semmi baj. Dr. Clifford botanikust hallják: - Jegenyefenyő vagy kolorádófenyő! A luc egy fajtája? Biztos vagy benne? Rendben. - nagyot sóhajt. - Feketefenyő! Erdefinyő!

- Egyik sem? - háborodik fel Luke. - Mi ez, karácsonyfa?

- Már hogy az istenbe lenne az? - vihog fel Ashton, mire Blanche oldalba böki. Nagyon komolyan veszi a játékot, egyetlen pontot sem bocsátana meg, ha őáltaluk szereznénk. Vagy valamilyen szintű segítségüknek köszönhetően.

- Nordmann jegenyefenyő... akkor valami cédrus?

Számat összepréselve tiltakozom, a nyelvembe harapva, körmeimet öklömbe vájva, nehogy kibukjék belőlem az első szó, mert onnantól nincs megállás. Robbanok.

Csípek, rúgok, harapok, karmolok.

„Gratulálok, ezzel elérted, hogy állatkertbe zárjanak... vagy a pszichiátriára!"

- Michael, biztos fáról van szó? - jelenik meg egy enyhe grimasz Luke arcán, ahogy gondolkodóba esik. Legalábbis: ezt a szókapcsolatot használnám cselekvése leírásához, aztán, mennyire tenyerelek bele, találom el gesztusának valódi mivoltát... na, az már kérdéses. És relatív.

- Nem. - ez az egy szem tagadószó akkora önbizalom megingásról tanúskodott a fiú hangjában, mint mikor olvadás következményeképp bereped, letörik a tonnás gleccser, s a vízbe pottyan. - Akkor bokor - féle? Futó növény?

- Nem gyom, ilyen nehéz felfogni?! - sikítom toporzékolva. Hajam a szemembe lóg, belemarkolok, átcsapom a vállam felett. - És mielőtt megkérdeznéd, még az eredet sem stimmel. Szóval nyugodtan lődd ki a papucsállatkát... tudod, mit? A baktériumokat, a gombákat, az állatokat, az embereket, sőt, még az élő és élettelen közt lebegő vírusokat is! - Mike szólásra nyitja száját, mire gyorsan folytatom, mutatóujjamat feltéve, jelezvén, még közel sem jeleztem be. - Feledkezz meg a biotikus, valamint abiotikus környezetről, mert az a kikúrt négy szó még köszönő viszonyban sincs velük, világos?!

- Summer! - szól rám megrovóan Liz, mire kissé hevesen kapom felé fejemet.

- Mi van? - csattanok fel. Mikor meglátom, ahogy szőke frizurája alól felvonja a szemöldökét, megrökönyödik, összepréselem ajkaimat, halkan felmordulok. - Bocsánat. - motyogom. - És a beszédért is. De egyszerűen muszáj volt ennek a két értetlennek elmondanom, hogy...

- Ó, nem! - nevet fel a nő kedvesen, amin meglepődöm, tekintve, az imént hogy ráripakodtam. - Az engem csöppet sem érdekel, ha nem a szabályok szerint megy végbe egy pár dolog.

- Engem igenis érdekel! - hőköl hátra Blanche. Egyszerűen nem bírja megemészteni, hogy volt képes bárki is ilyen lekezelőt, sértőt mondani szent és sérthetetlen Activity - jére, ráadásul ilyen kedves stílusban, könnyed hangvétellel. - Summer megszólalt, javaslom, vegyük el a következő szerzett pontjukat, a két csapat pedig megküzdene érte egy párbaj során.

- Miért kell ennyire szőrszálhasogatónak lenned, és ennek a szarnak a megszállottjává válnod? - dörmögi Calum halk, mégis éles hangon, szándékosan bántóan. - Az életed múlik rajta? Nem. Akkor meg? Miért nem maradsz csendben, hagyva, hogy Luke és Michael kitalálják végre, élvezve a délutánt?

„Mert ő így élvezi a sajátját..." - súgja egy belső hang, azonban nem formálom szavakká. Egyrészt, nem tehetem, másrészt, mindenki jobban jár azzal, ha nem fűzök hozzá semmit sem a témához, inkább némán mutogatok tovább.

- Ez valami foglalkozás lesz, úgy érzem. - dörzsöli az állát Hemmo. - Táncos?

- Színésznő! Nem... mi az, hogy nem? - leheli kicsire tátott szájjal Mikey, értelmezve a szavakat, tagolva. Szépen lassan, hogy még az utolsó mássalhangzó és mondatvégi írásjel is valamiféle jelentéssel bírjon.

- Akkor... sztriptíz táncos! Hmm, örömlány! Fizetett örömlány! Jól fizetett örömlány... rosszul fizetett örömlány! Így sem? A helyszín nem stimmel? Sztriptíz bárban táncoló jól fizetett örömlány, hmm, hiányos öltözékben?

- Törődj már bele, hogy nem! - hördülök fel. - Lebetűzzem, Hemmings, azt szeretnéd? - vonom fel egyik szemöldökömet, karjaimat széttárva. Jack hangosan prüszköl, félig - meddig horkantva felvihog.

- Kurva!

Nagyokat pislogva, még a lélegzetem is eláll, ahogy meghallom ezt a szavat. Igen, nekem is ez jut eszembe a 5 Seconds of Summerről elsőre. Mert kinek nem?

- Nem járt még le az idő? - sóhajtom reményvesztetten, beletörődve a változtathatatlanba, a teljes ponthiányba.

- De. - röhög Ashton. - Körülbelül négy perce.

- Mi? Ti aljas mocskok!

- Lásd be, Summy baby, vicces volt. - mondja Calum.

- Hood - szűröm fogaim közül résnyire nyitott szemekkel. -, én a te helyedben jó gyorsan megtanulnék lakatot tenni a számra. Tekintetes ember lévén nem replikázom csak vissza.

Ben hátradől ültében, kifúj egy kósza, hosszú tincset szeméből, karjait összefonja smaragdzöld pólója előtt, ami hozzá simulván láttatni engedi kidolgozott felsőtestét. Elkezd „húúú" - zni, mire hirtelen irányába fordulok, mutatóujjammal felé bökök, felmordulok.

- Hemmings - három, kuss legyen!

- Három? - kap a szívéhez drámaian. - Minimum az első... Azt is tudom, kicsi lány, hogy sokkal jobban bejövök neked, mint ez a vézna tag, mellettem. - biccent testvére felé, mire halvány mosolyt megeresztve, vonakodás nélkül úgy döntök, társa leszek a szívatásban.

- Hát... - húzom el a szót, kéjesen beharapom alsó ajkamat. - Minek tagadjam a nyilvánvalót, nem igaz? - nevetek fel kínosan, a hajamba túrva.

- Hé! - hőbörög Luke szigorú arcvonásokkal. - Asszony, ide mellém!

- Már megbocsáss! - emelem fel a mutatóujjam, míg a nappaliban ülők visszafojtott kuncogása kitűnően hallatszik. Hangom pár oktávval feljebb szökik, ahogy az mindig történni szokott, ha nagy meglepetésemben a mérgemmel küszködvén vagyok rákényszerítve saját magam által az egyenes válaszra, esetenként az azonnali hatállyal történő visszavágásra. - De mit is mondtál pontosan?

Mosolya egy másodperc alatt lelohad, helyét riadalom veszi át.

- Ülj ide apuci ölébe. - duruzsolja, mire legnagyobb erőfeszítéseim árán is felnevetek.

Lassan odaballagok, combján helyet foglalok, ő átöleli derekamat, arcát nyakhajlatomba fúrja mélyen beszívva az illatomat. Nekidőlök mellkasának, míg mosolyogva figyelnek minket az emberek.

Némelyik szomorúan, és mosolyogva. Viszont nem csak egy ember...

- Nem vagytok kíváncsiak, mi volt a rejtvény? - kérdezem Lukvadász hasam előtt, ölemben pihenő összekulcsolt ujjaival játszadozván.

- Na, mi?

- Ha a lucfenyő egyik olyan fajtája, mit nem mondtam, főbe lövöm magam. - dörmögi Michael.

- Nem - válaszolom a színes hajú felé fordulva. -, de érdekelne, miért mozogsz ilyen otthonosan a botanika területén... Meg, volt, ugye, az az eset a feng shui - val. Milyen gyerekkorod volt, Michael? - vihogok.

- Csak fifázott. - horkan fel Ashton. - Megállás nélkül, napi huszonnégy órában. Mint egy megrögzült robot. Aztán még nagyzolt, mikor legyőzött minket.

- Én direkt hagytam nyerni. - jelentkezik Calum.

- Mi? Mi?! - esik le Mike álla. - Hagytál a frászt! Emlékszem, egyszer olyan dühös lettél, hogy megragadtad a nyakamat, és betörted az ablakot a fejemmel!

- Dühkezelési problémáid voltak, Hood? - pillant felé Blanche rezzenéstelenül, már - már unottan. Azonban tudom, viccnek szánta.

Valami szokatlan suhan át Calum arcán, mit leginkább a méreg, fájdalom és az önmarcangolás kegyetlen triójának nevezném.

- Talán most is vannak. - feleli halkan, s csak én értem. Egyedül én érthetem - nem azért, mert elmondta. Ez csak még jobban alapul szolgált gondolataimnak. Átérzem helyzetét, hiszen átéltem. Jelenemben is gondok hada vesz körül, s hangok, távoli suttogás, melyre hallgatnom kellene. Talán.

„Menekülj, Hemmings! Fuss... mert ő önszántából nem fog elengedni!"

- Na, de elmondod, mit mutogattál? - mormogja Luke a hátamba.

- Mit énekeltél nekem utoljára.

- Akkor? - kérdez vissza döbbenten.

- Akkor.

- De mi? Én nem értem a ti Tünde - nyelveteket. - panaszkodik Mike.

- She looks so perfect. - adjuk meg a választ egyszerre.

- Fix, hogy nem. - röhög fel. - Már hogyan lehetne az önmagát smároló instabil lányból a slsp - t kitalálni?

- Következtess. - vonja meg a vállát Ashton.

- De hogyan? - emeli feljebb hangerejét a gitáros. - Te is láttad, mit csinált, nem, Luke?

- Én másra figyeltem akkor, az igazat megvallva. - ismeri be. Nem látom arcát, viszont meg vagyok róla győződve, kajánul vigyorog. - Nem az Activity - vel szarakodtam!

Luke lepacsizik a fiúkkal, mire hátraütök a könyökömmel. Fájdalmasan felszisszen, bosszúból gyengéden a nyakamba harap, mire számra tapasztom tenyerem, nehogy felsikoltsak.

- Este is előadhatnád azt a csípőmozgást. - susogja a fülembe. - Ezúttal én szabadítanálak meg a ruháidtól. - fülig vörösödök. Innentől kezdve akármiről magyarázhat szegény Michael, nem jut el rögtön tudatomig. Lehet, az is nehezíti az információfeldolgozást, hogy szívem tízszer vadabbul zakatol, míg levakarhatatlan vigyor ült ki arcomra. Abba sem tudok beleszólni, miért csináltam úgy, mintha levenném ruháimat, Calumnak kell a fiú fejéhez vágni: „Azért, te ostoba, mert benne van a klipben!"

Csak az estét várom.

A közös, boldog jövőnket. Önfeledten, mosolyogva, boldogan.

Mint utólag kiderül, a mának kell élni, nem kikívánkozni a jelenből. Viszont honnan tudhattam volna? Belegondolni sem volt időm, miért, egy hét múlva máris beüt a következő csapás.

Az élet sorra osztogatja a pofonokat. Kinek több jut, kinek kevesebb. Hát, én éppenséggel az első csoportba tartozom, pozitív és negatív élmények szabálytalanul váltakozó hullámvasútján, pesszimista világnézettel.

„Ne hagyj el, Luke!"

„Started out like in the movies

But it ended like a bad dream

Curtain opened, heard the crowd roar

This one's a repeat, seen it before

Rewind to the start before it all went wrong

What's going on?

Fast forward to the end, after everyone's gone home

And they've forgotten it all

This ain't a movie that I wanna see

A tragic story, starring you and me

Yell "cut", we're stuck inside this scene

This is heartache on the big screen

The clock is ticking, and I'm out of time

The camera's rolling, and I forgot my lines

My script is ripped and now I see

This is heartache on the big screen

This is heartache on the big screen

Curtain closes on this cliché

A good story of a bad day

Back to square one where I started

As I stand here broken-hearted

Fast forward to the end, after everyone's gone home

And they've forgotten it all

This ain't a movie that I wanna see

A tragic story, starring you and me

Yell "cut", we're stuck inside this scene

This is heartache on the big screen

The clock is ticking, and I'm out of time

The camera's rolling, and I forgot my lines

My script is ripped and now I see

This is heartache on the big screen

If Hollywood could see me now

I'd get the starring role

But they won't so I'll just keep on acting a fool

This ain't a movie that I wanna see

A tragic story, starring you and me

Yell "cut", we're stuck inside this scene

Yeah

The clock is ticking, and I'm out of time

The camera's rolling, and I forgot my lines

My script is ripped and now I see

This is heartache on the big screen

This is heartache on the big screen

This is heartache on the big screen"