Sikerült hármas csapatokat alkotnunk a játékhoz. Calum volt a legjobban felháborodva, mikor eloszlásnál kiderült, Luke és én ketten lennénk, egy tag hiányzik. Már eleve gyanús volt, miért ellenfelei gyengeségét szeretné kiküszöbölni, mikor felvetette, hívjuk át Blanche - t, végképp elveszettem a fonalat. S ahogy észrevettem, ezzel nem én voltam egyedül.

Mindannyiunk fejében ugyanazok a kérdések cikáztak, lejátszottuk a közös programokat, mikor ezek ketten összeültek, és az eredményünk soha nem változott - összevesztek. Kevés rá az esély, kedves szokásukat, hőn szeretett foglalkozásukat ejtsék, tekintve, mennyire szeretik űzni... vagy készteti őket valami külső erő az űzésükre.

Jack és Ben kedvesen bemutatkoztak, mikor Luke az anyukájának ment segíteni a konyhába, kiteregették gyermekkori ügyeit. Állandó mosolyt csalt arcomra, ahogy a két Hemmings, öccsüket megpróbálva leszégyeníteni, nosztalgiázott, s minden egyes vidám emlék kapcsán leheletnyit felderültek.

A tervük azonban kisebb - nagyobb sikerrel ért célba. Lukvadászt elég nehéz lejáratni a szememben, tekintve, a 5 Seconds of Summerrel élek. Egyikünknek sincsenek titkai - akkor sem lehetnének, ha ragaszkodunk hozzá -, mi nyílt lapokkal játszunk... esetenként: a többieknek éppen olyan kedve van, akkor mesélnek egy - két, birtokukba jutott kínos szituációról.

Összekuporodva a nagy nappaliban, elosztva a csoportokat, megkeverve a kártyákat, Calum felcsattan, éppen a kezdést jelző gong előtt.

- Ez így nem jó! - nyafog, mint egy öt éves, és lebiggyeszti ajkát.

Blanche hatalmasat sóhajt, elterül mellettem az ülőgarnitúrán, a mennyezetet kémleli bosszankodva, unatkozva.

- Az előbb is ugyanezt mondtad! - dörmögi. - Nem cserélünk.

- Ugyan miért nem? - vonja fel egyik szemöldökét, miközben kezeit keresztbe fonja mellkasa előtt tüntetően. Gyermekded arcvonásai rögtön eltűnnek a választ hallván, tekintetén, kifejezésén egyértelműen látszik, kisebb összeesküvéselméleteket szőt a fejében.

- Ó, nem is tudom... Hadd gondolkozzam! - mímel Blanche, állát dörzsöli. - Ja, megvan! - csattan hangja, amint átvált egy sokkal ridegebb, sokkal kegyetlenebb stílusba.

„Esküszöm, ez a lány én is lehetnék... Még a kapcsolatuk is stimmel Calummal - kiigazodhatatlan."

- Mondjad, gyerünk, mondd! Hallgatlak. - sürgeti az ébenhajú fiú barátnőmet sértetten, durcásan.

- Ez egy idióta játék! - fakad ki vad gesztikulálásba kezdve, kezeivel körkörös mozdulatokat téve, ahogy magyaráz. - Semmi értelme nincs.

- Akkor a vitánkra úgy szint elmondható ez. - következtet.

- Én ezt egy szóval sem mondtam...

Egymáshoz intézett, a szokásosnál lényegesen kedvesebb szavaikat hallgatva, fejünket jobbra - balra kapkodjuk köztük, ahogy a teniszmeccsek nézői szokták. Azt várjuk, mikor rontják el a szervát, mi mikor vethetünk véget az értelmetlen civakodásnak. Mert ezek ketten nem nyugszanak, míg valamelyikük „pontot" nem szerez.

- Oké, állj! - pattanok fel Luke öléből. A fiú továbbra sem enged, hiába állok előtte. Karjait derekamra csúsztatja, homlokát hátamnak dönti. Szemem sarkából látom, családja összes jelen lévő tagja minden egyes ilyen mozdulatunknál egyre jobban feloldódik. Mintha azt hinnék, megjátszuk az egészet, meg szeretnének bizonyosodni az ellenkezőjéről... Megrázom a fejem, elhessegetem a gondolatot, Calumra nézek. - Szerezzetek egy lapot, mire a pontokat írjátok. - mondom. A fiúhoz intézett szavaim kedvesek. Gyengédek. Mert tudom, erre van szüksége. - Addig beszélgessünk kicsit!

Nem szól, csupán némán bólint. Kihámozom magam Luke öleléséből, puszit nyomok szája sarkába, és távozom a helyiségből.

A konyhába érve leülök a kerek asztal egyik sötét színű székére, majd megvárom Calumot. Letörve lép be, tökéletesen kiolvasható tekintetéből, mit érez. Rám emeli csillogó barna szemeit, kiszáradt torokkal felállok. Közelebb jön testünk kis híján teljesen egymásnak préselődik.

Utoljára a mi étkezőnkben voltunk így. Ketten.

Azután Calum megcsókolt. Én pedig vissza.

Nehezebben veszem a levegőt, szívem vadul dörömböl mellkasomban. Lassan felemeli kezét, egy kósza, szemembe lógó hajtincset a fülem mögé tűr. Összepréseli ajkait, vívódik. Kristálytisztán látható, sötét gondolatai kezdik átvenni az uralmat felette, rémképeinek hullámai csapnak össze feje felett.

Fáj. Istenem, de fáj őt így látnom!

Mégsem tehetek én semmit sem.

Már nem...

- Azt érzed. - suttogom nyomatékosítva a mutató névmást. - Pontosan ugyanazt. - tagolom lassan, szótagolva.

Nem szól, nyekkenést sem hallani tőle, csupán fejét rázza - már nem azért, mert olyan hevesen tiltakozna, tagadni akarná, mit mondtam neki. Az ilyen fajta fejrázást a remény elvesztésének egyik jele, mikor végső elkeseredésünkben képtelenek vagyunk teljes életfolyamataink végrehajtására. Nem tudunk aludni, enni, racionálisan gondolkodni. Két lábon járó csődtömegekké válunk - s a legszomorúbb: tudjuk jól. Talán tehetnénk ellene, de nem akarunk. Nem akarunk mást, csak...

Pihenni.

Örökre.

- Lövésem sincs, mit tegyek ellene! - szakad ki mellkasából, sír fel.

Könnyei patakokban folynak alá arcának, s érzem, végképp eltört a mécses. Nem hajlandó, ugyanakkor képtelen tovább magában tartani gondolatait, fájdalmát. Muszáj kiadnia, itt és most - ezért jöttem ki vele.

Mint legjobb barátja, kötelességemnek érzem megvigasztalni - még akkor is, ha rohadtul nem vagyok empatikus természet -, biztatni, tanácsot adni neki és újra lábra állítani. Ha az szükséges: lökni.

Számos esetről hallottam már, mikor fiatal felnőttek, tinédzserek ezrei vetettek véget életüknek, csak mert szerelmük nem tudta/ akarta viszonozni iránta táplált erős, időnként már önpusztító érzéseit. Jól tudom, milyen ez az út. Megjártam már, most is porát taposom.

Néhányan azt mondják, szerelem nélkül nincs értelme az életnek, hogy haszontalan, ha nem vagyunk képesek érezni. Ez feltétlen alapja az emberlétünknek, enélkül nem élhetünk teljesen. Mert, aki melegség nélkül tengeti le hétköznapjait, megkeseredve hal meg, széttárva karjait, átadva egész lényét a távozásnak. Legszebb emlékként fogja dédelgetni a pillanatot, mikor vége szakadt földi kárhoztatásának, átléphetett a túlvilágra vagy örök sötétség borult a szemeire, a csend kíséretében. Nem fogják megtapasztalni, milyen, mikor éjszakákat forgolódsz azon töprengve, mit érez a másik, mi járhat fejében. Nem kattognak majd azon, szerelmük mit miért tesz; az egyik percben miért kedves, a másikban bunkó. Nem dobban meg szívük, ahányszor párjuk gyengéden, az ujjai hegyével végigsimít karjukon. Nem verdesnek majd pillangók alhasuk tájékán, ahányszor gyengéd csókban részesítik őket, fokozatosan elmélyítve azt. Nem mordulnak fel szenvedélyesen, még többet követelve az első szeretkezésnél. Nem görcsölnek a válaszon, nem izgulják halálra magukat esküvőjükön, nem érezhetik a hitvesi csók édes ízét. S a legvégén, nem foghatják egymás öreg, ráncos kezét, nem küldhetnek egy utolsó, biztató mosolyt élettársuk felé a verandán ücsörögve, a kerti padon, míg azt várják, melyikőjük távozik elsőként, hogy a levegőjét jelentő személyt telt karokkal várja egy jobb helyen.

Ahol ismét együtt lehetnek.

Nem... ehelyett álmatlanság gyötri majd őket, éhségzavar. Képtelenek lesznek valamire egy kicsinél is tovább gondolni, elméjük felett eluralkodnak rémképeik, fájdalmas múltjuk kollázsa. Minden egyes sértő, szívszaggató szó vagy éppen mondat, melyet valaha hallottak. Életkedvük elpárolog, s egyszer úgy ébrednek, fogalmuk sincs, miért csinálják mindezt végig. Minden egyes nap ugyanazt. Reggel kimászni az ágyból, koffeinnel pótolni a szervezet alvásszükségletét, az ételből falatnyikat csippenteni, azután kihányni, munkába menni, leszenvedni a napot, többször elviselni a földbe döngölést, hazaérni, forró fürdőt venni, visszamászni a párnák közé, a plafont bámulva hajnalig azon gondolkodni, hol rontottuk el. Mivel tehetnénk jóvá?

Öngyilkosság...

„Tehát ezt érezte. Egyedül volt szomorú és üres..."

Vonásaim meglágyulnak, gyengéden Calumhoz bújok, arcomat vállába fúrva belélegzem illatát. Erősen rázkódik, közben úgy kapaszkodik belém, mintha az élete múlna rajta. Talán így is van.

Letörlöm könnyeit, elválok tőle, tetetett szigorú arckifejezéssel lenyomom a székre.

- Mikor ettél utoljára?

- Már n... nem em... lékszem. - szipogja, tekintetét az asztal sarkára szegezve.

- Calum! - szólok rá megrovón, majd ellágyítom hangom. - Mikor?

- Mit érdekel? - csap tenyérrel a fafelületre. - Senkit nem érdeklek! Leszarnak az emberek! Ne foglalkozz velem, megvagyok én egymagam is! - fogai közt szűri a levegőt belélegzésnél. - Csak vele akartam lenni, de neki Ashton kell! Miért? - néz a szemembe kétségbeesetten, mitől nekem is könnyes lesz tekintetem. - Miért kell minden egyes lánynak, aki nekem bejön, hogy más tetszen? - súgja elhalkulva.

- Calum... - le akarom állítani, egyszerűen nem tehetek mást. Csakhogy ez is azon alkalmak egyike, mikor elmém és testem két különálló módon funkcionál. Hangom elcsuklik, nem tudok kinyögni egy árva mukkot sem.

Mondanám, üvölteném, hogy hagyja abba. Fejezze be. Most! Míg nem késő! Nem biztos, képes leszek tovább tartani benne a lelket, ha átfordít... áttép magával a ló másik oldalára. Egy hajszál választ el úgyszintén engem az őrülettől, akárcsak őt. Egy különbség mégis van.

Míg Calum szeretetre éhezik, egy jól működő kapcsolatra, s valaki után áhítozik; addig engem szörnyű gondolatok kergetnek, miszerint el kell, hogy engedjem Luke - ot.

Eltaszítani. Míg túl késő nem lesz.

„Félek, ezzel már elkéstél!" - mint oly sokszor, a hangnak most is igaza van. Belátom, változtatni még sincs erőm, akaratom, elszántságom. Gyenge vagyok, egy roncs... Én akarom Calumban tartani a lelket? Komolyan? Aki kis híján felvágta az ereit - ez a lány?

„Nem! Ne gondolj erre, önző!" - szid le. - „Nem te vagy a fontos, mégis érdeked, hogy a barátod jobban érezze magát."

- Készítek neked tojást, jó lesz? - törlöm le durva mozdulattal könnyeimet, szipogva. Átkozom magam, amiért hangom megremeg. - Megjegyeztem ám, hogyan szereted! - erőltetek egy szánalmas grimasz - mosolyt számra.

Mintha valami szöget ütne fejében, egyetlenegy századmásodpercre szomorúsága eltűnik, helyette kisfiús kíváncsiság tör fel személyisége rétegei alól.

- T... tényleg? - kérdezi félénken. Olyan aranyos! - Csinálsz?

- Igen. - kuncogok fel. - És mindet megeszed.

- De mi van, ha nem fér belém?

Hasa jelzésképpen megkordul, hitetlenül pislogok rá. Rövid keresgélés után megtalálom a serpenyőt, valamint a tányért, amiben felverek öt tojást. Szeletelek sonkát, melyet a hűtőben találtam, hagymát szintén vágok bele. Előkészítem a kechupot, szelek három karéj kenyeret - Calum így eszi a rántottát. Lassan beleöntöm a serpenyőbe a felvert sárga folyadékot, mit időközben feltettem a sütőre.

- A gyomrod nem arról árulkodik. - mikor megfordulnák, hogy ismét szemben legyek vele, majdnem mellkasának ütközöm. A hátam mögé állt, hogy elsősorból nézhesse végig a bravúros főzőtechnikámat. Némi büszkeséggel, hogy sikerült javítanom hangulatán, nézem, ahogy megnyalja alsó ajkát, az ételt szuggerálva. - Most komolyan, Cal. Mikor ettél utoljára? - kérdezem aggódva. Dühös vagyok, nagyészt magamra haragszom, amiért nem vettem észre legjobb barátom önsanyargatását. Viszont rá is neheztelek, hiszen nem szabadott volna ezt tennie magával.

Nem válaszol. Szerintem nem tudna pontosat mondani. Halványan megrázom a fejem, leveszem a gázt, és tálalom az asztalhoz ült Calumnak az ebédjét.

Alig kerül rá a paradicsomszósz, máris falni kezdi. Olyan gyorsan eszik, mintha kergetnék, mintha bármelyik pillanatban elvehetnék ételét. Alig rágja meg az egyik falatot, nyeli le, már lapátolja be a másimat.

- Mint egy kisgyerek. - ingatom a fejem somolyogva.

- Te nem szereted őket. - hagy fel egy pillanatra az evéssel.

- De téged igen. Egyél! - biccentek a kajahalom elé. - Addig én... nos, szerettem volna valamit mondani ezzel kapcsolatban.

- Nem kell.

- De! Igenis kell, Calum Hood. - háborodom fel. - Micsoda ostoba lépés, hogy éhezteted magad...? Miért? Tudod, két hónapja még hitetlenkedve bámultam volna jelen lényemre, ha azt mondja, ne sanyargasd magad, csak azért, hogy megfelelj másnak! Jóllehet, az én személyiségem is csiszolódott, mióta ismerlek benneteket, de merem állítani, hetven százalékban biztosan javultam.

- És a maradék harminc? - pislog fel rám.

Szándékosan kerülöm a választ, mit észrevesz. De nem teszi szóvá. Mit mondhatnánk egymásnak?:

„Az foggal - körömmel tiltakozik a Luke - kal való együttélés ellen, mert soha nem javul meg."

„Ó, klassz!"

A lényeg, a fő, ilyen kis rész nem győzhet... vagy igen? A harminc legyőzheti a hetvenet? Befolyással lehet életem végkifejletére?

- Én rohadtul szeretlek, és nem szeretném látni, ahogy tönkre teszed magad! De, gondolom, a lelkizős dumámat hallottad már elégszer, nem?

- Többször a keleténél. - biccent rágva.

- Azon agyaltam, mi van, ha bejössz Blanche - nek? Nem, nem, hallgass végig! - csitítom. - Folyton civakodtok, konfliktus helyzetbe keveredtek egymással, de... volt már valaha, hogy őszintén beszéltetek, megosztottátok egymással a titkaitokat?

- Üvegezés estélyén, mikor velem kellett aludnia.

- Jó volt? Úgy értem... más. Mert biztosan... annak kellett lennie, vagyis... érted, na! - makogok.

- Azt hiszem. - kuncog.

- Blanche alapjában egy kedves ember. Akkor durva, mikor kihozzák a sodrából - ami, valljuk be, neked sikerül a legjobban. - felnevetek. - Napokig képes rajta fortyogni. Tehát, mit szólnál hozzá, ha közelednél felé? Nem úgy viselkednél, mintha utálnád, hanem mint... mint...

- Mint veled. - fejezi be a mondatom.

Némán, ajkamat rágva bólintok. Megvárom, míg Calum befejezi az evést, a mosdóba teszi tányérját, és hideg vízzel megmossa könnyáztatta arcát.

- Készen vagy? - kérdezem, bátorítólag megszorítom összefűzött ujjainkat.

- Vágjunk bele. - sóhajt, majd visszatérünk a társasághoz, ahol Liz hiányát kihasználva Luke és Jack egymást ütlegelve forognak a földön, Ben pedig a találatokat számolja. Ashton, Mike és Blanche hangosan visítva, hasukat fogva nézi a két hülyét. Na, újra az óvodában. Becsörtetek a helyiségbe, s megpróbálom szétszedni az egymásnak feszülő Hemmings fivéreket.

Izgalmas játéknak nézünk elébe, már látom!

„Turn out the lights, close your eyes

Turn up the silence, the heartache of your life

Dance forever, under the lights

This brutal love.

Oh how you want it, you're begging for it

But you can't have it, even if you try

It's in the clutches, in the hands of.

This brutal love

Old toys, this plastic heart

Loners and fools are tearing me apart

Here comes trouble, the un-invited

This brutal love

Danger, not quite at home

The eyes of temptation, the flesh on my bones

Hello stranger, I'm a disaster

This brutal love

Bad luck

Bitters and soda

Anguish and shame

The modern fool

Bad sex

Buy me a train wreck

Something for my troubled

Mind

Bad luck

Bitters and soda

Anguish and shame

The modern fool

Bad love

Kiss me I'm loaded

Something for my troubled

Mind

Drop out

Drop dead hideous

How low is this brutal love?

Drop out

Drop-dead hideous

How low is this brutal love?

Drop out

Drop-dead hideous

How low is this brutal love?

Drop out

Drop dead hideous

How low is this brutal love?

This brutal love."

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Ha szépen kérem, írtok véleményt?😁😙