Mikor Luke megtudja, pontosan hova igyekszünk autóval, teljesen kiakad. Egyik oldalról nekem, a másikról Calumnak kell közrefognunk a fiút, míg Ashton lezárja az ajtókat, Michael pedig gyorsabb sebességbe kapcsol annak érdekében, nehogy barátom a filmekből tanult tigrisbukfencét először kívánja megmutatni, kiugrani egy mozgó járműből.
Ahogy Luke meglátja az ismerős tájat, könnyek szöknek szemébe. Gyors mozdulattal letöröli őket, azonban mindhiába - mindig újak keletkeznek. Oldalra pillantván látom, milyen nehezen veszi a levegőt. Szinte már - már reszket, a lábaival egyfolytában dobol. Száját harapdálja belülről, fogadni mernék, ínye besebesedett.
Nem értem, miért van most ennyire kiakadva, hiszen mikor a szülei házában szállásolta meg magát, Jack állítása szerint nem volt semmi probléma. Persze, az is lehet, idősebb testvér módjára, valamint empatikus emberhez híven meg szeretett volna csak nyugtatni, nehogy azon (is) stresszelnem kelljen, Luke az elmebaj küszöbén áll. Akkoriban a legnagyobb bajom a kétségeim voltak, miszerint nem szeretnek viszont - mára már tudom: badarság volt ezen kattognom. Azután könnyen megeshet, Luke - ot azért nem viselte meg gyermekkori otthona viszontlátása több, mint egy év után, mert egyedül tartózkodott a lakásban.
Nem is a helyszín számít, hanem az emberek.
Mike lassan fékez le, majd leparkol a felhajtón. Csöppnyi gondot nem fektet bele, ezzel az egészet elfoglalja, s mások nem tudják igénybe venni. Nem, ő Lord Clifford, megtehet bármit, amit csak akar!
Luke megkövülten ül középpen, látszólag tervei között nem szerepel az, hogy be is csengessen. Visszahajolok az autóba, elkapom karját, s finoman húzni kezdem kifelé. Nyöszörögve, de enged. Összekulcsolom ujjainkat, egy biztató mosolyt küldök felé. A bejárat irányába vezetem, ahol a srácok már toporognak.
- Beugrunk a KFC - be. - mondja Calum, mire Ash zavartan a hajába túr. - Kértek valamit? Lehet, hogy Ashton el tudja nekünk intézni kedvezményes áron.
- Ne hülyülj már! - löki meg a mellkasát sértetten a göndör.
- Vagy - pislogok nagyokat, mint általában, ahányszor az értelmetlen dolgaikat kell hallgatnom. - akár ingyen is megkaphatjátok. - mind a hárman, sőt, még a mellettem álló Luke is értetlenül bambul rám. - Tudjátok, 5 Seconds of Summer... mond ez valamit?
- Óóó. - formálják szájukkal. Esküszöm, olyan ez a jelenet, mikor tegnap Michael azért nyavalygott, adjam oda neki a távkapacsolót, mert nem akarja a szappanoperát nézni, majd mikor közöltem vele, amennyiben nem terpeszkedik szét, felül egy röpke pillanatra, rögvest eléri. Úgy nézett rám, mint egy tudatlanra, és közölte, ha nem vagyok hajlandó átnyújtani neki, nézni fogja az adást. Azóta is az egyik betétdalt dúdolja. Vagyis: hihetetlen.
- Mikey?
- Hm? - pillant rám rágóját csavargatva.
- Befejeznéd? - meredek rá.
- Bocsi. - húzza el a szájját. - Irigykedsz, amiért nincs rágógumid?
- Mi? Nem! - ráncolom a homlokom. - Csak... áh, mindegy. Menjetek, azzal előrébb leszünk! - legyintek.
Ismét elkapom Luke kezét, aki megpróbál elosonni mellőlem, nehogy be kelljen csengetnie. Már pedig akkor is meg fogja tenni! Talán nem érti, miért teszem ezt vele, könnyen kínzásnak ítélheti meg, de hálás lesz érte... ha nem ordítja le a fejem, amiért balul sikerült a találka.
Inkább gyorsan megrázom a fejem, elhessegetve a gondolatot. Jobb, ha az utolsó eshetőségre nem gondolok!
„Neked mindig a tűzzel kell játszanod, Black!"
- Gyere! - húzom a három lépcső irányába.
A fokok betonból vannak. Felérve kellemes virágillat csapja meg az orrom, mire elmosolyodom. Elengedem Luke kezét, s a különböző, gyönyörű növényekkel teleültetett cserepek felé veszem az irányt, hogy közelebbről is láthassam/ érezhessem őket. Megfogam az egyik virág aprócska fejét, s beleszagolok.
- Leander. - mondja Luke a veranda fakorlátjának döntve csípőjét. - Anya egyik kedvence. Telente mindig az én szobámba kellett tenni, nehogy megfagyjon.
- És ez mi? - pillantok felé, majd ismét a pici, fehér virágok felé.
- Illatos ternye, más néven: mézvirág. Sajnos csak este érezni intenzíven a kibocsátott illatát... de higgy nekem, nagyon finom. - hajába túr. - Erről az jut eszembe, valahányszor át akartam ugrani Calékhoz, meg kellett öntöznöm. Jack és Ben nem voltak hajlandók, én meg... hát, túl szép ahhoz, hogy elhervadjon. - vonja meg a vállát nemtörődöm stílusban, hogy kompenzálja, amit mondott. Csakhogy velem ezt nem tudja elfeledtetni. Ez a megjegyzése figyelemről árulkodott.
- Hmm. - hajolok egy piroshoz. - Azt hiszem, ezt tetszik a legjobban.
- Frézia. - biccent Luke. - Tudtad, hogy legtöbben csak vágott virágként ismerik? - a fejemet rázom. - Hagyni kell elszáradni, azután tavasszal elkezdve újra öntözni, ismét kivirul.
- Mint Dumbledore főnixe! - vidulok fel. Végre hozzá tudtam szólni a beszélgetéshez!
„Igen. Életed legostobább mondata hagyta el a szádat!" - morogja egy mély hang.
- Pontosan. - mosolyodik el halványan. - A jelentése pedig: „mindig megbízhatsz bennem".
- Ó, akkor jól választottam?
- Nem. - rázza a fejét. - Én választottam jól. - kacsint rám, mire elpirulok.
Az örök kedvencem akkor is a hortenzia. Megmaradt bennem, azt hiszem, még régebbről. Eric mellett minden nap gyötrelmes sínylődés volt, hűen választottam hát ki a virágomat.
Hortenzia.
Ridegség. Szívtelenség.
- Anyukádé mit takar?
- Óvatosság.
- Értem. - bólintok. - Na, nem csöngetsz be? - tapsolok. Ezzel a kis „kitérővel" vagy negyed órát elvesztegettünk. De nem baj, így megalább kiderült, Luke - nak az anyukája még többet jelent, mint képzeltem. Elvégre melyik fiú lett volna képes ennyit fáradozni édesanyja „gyomjaival", ha nem az, ki szereti, tisztelni szülőjét?
- Öhm, persze. - zavartan megvakarja tarkóját.
Az ajtó elé lép, nagy levegőt vesz, majd benyomja a csengőt. Gyorsan a háta mögé sietek, nagy tenyerébe csúsztatom kezemet, homlokomat vállának döntöm.
Kulcs csörrenésére leszek figyelmes, zár kattan, majd egy kisebb nyikorgó hangot hallatva az ajtó kitárul. Nem látom a Luke előtt álló asszonyt, csak érzékelni tudom, mekkora feszültséget generál a fiúban jelenléte. Teste minden létező izma megmerevedik, levegőt is elfelejt venni.
- A... anya. - leheli elhalón.
- Kisfiam. - a nő hangja rideg, távolságtartó. Vélek felfedezni beszédstílusában némi tartózkodást, gúnnyal vegyítve. - Mit keresel itt? - érzem, ahogy Luke egyre jobban szorítja az ujjaimat; bátorításképpen viszonzom, mást nem igazán tehetek érte.
- Én öhm... jöttem... el a... barátnőmmel. - dadogja. Megpuszilom a hátát, jelezvén: mellette maradok bármi süljön ki ebből.
- Á, igazán? - meglepődöttség, s mérhetetlen szarkazmus. Vajon tudja, hogy Luke már nincs együtt Arzayleával? Vagy nem hisz a médiának, jobb szeret ilyen dolgokról saját szemével megbizonyosodni? Netalántán rólam is ez a véleménye? Olyan személy lehet, aki úgy véli az ő fiának senki sem elég jó? Vagy a boldogságára törekedve képes elfogadni gyermeke partnerét, amennyiben nem ítéli ártalmasnak?
„Hiszen te is az vagy! A keserűséged változtatja meg magad körül az embereket! Ezellen nem tehetsz semmit, nem tüntetheted el csak úgy."
„Fogd be! Ragaszkodom Luke - hoz, s nem eresztem el! Szükségem van rá!"
„Tönkreteszed..."
- Mit keres a házamnál az a cafka? Nem megmondtam, nem akarom sem őt, sem téged, a talpnyalóját látni, míg ki nem nyílik a szemed? - vonja kérdőre. Olyan rossz mindezt végighallgatni.
- Nem va... vagyok vele m... már e... gyütt. - küszködik szegény.
- Ó, hát akkor...? - kezd bele, de nem tudja befejezni.
Félretomom Luke - ot, kilépek takarásából, s szembe találom magam egy picit pufók nővel. Hosszabb szőke haja a válla alá ér, ofinája homlokába lóg. Szinte hihetetlen ez a hasonlóság anya és fia között, ahogy az orruk, a szájuk vonala, sőt még a szemük színe és vágása is megegyezik. Luke - tól több, mint egy fejjel kisebb, ami már magában attól aranyos, ha elképzelem, ahogy régebben együtt mentek valahova, hogyan védhette meg barátom szülőjét. Egy fehér rövidujjút visel farmernadrággal.
Amint meglát, szigorú vonásai, a ráncok a homlokán eltűnnek, s helyette egy sugárzó, szeretetteljes mosolyt varázsol az arcára. Biztos vagyok benne, ez annak az anyának a képe, kit Luke úgy szeretett, s mindennél többre becsült.
- Liz Hemmings. - nyújtja a kezét boldogan. - Elnézésedet kérem, kedves, amiért az imént ilyen bunkón üdvözöltelek benneteket, de mentségemre legyen mondva, nem láttalak, és azt a... khm, lányt ki viselné el fia mellett? - gondolom, ez egy költői kérdés.
- Jó napot. A nevem Summer Black, illetve én vagyok Luke... hmm... - keresem a szavat, mire lenagyobb meglepetésemre az említett személy a derekamra csúsztatja kezét, s édesanyja szemébe nézve válaszol, engem közelebb húzva magához.
- A barátnőm. - húzza ki magát büszkén, mire jóleső érzés kerít hatalmába. - Mint már mondtam. Bár, nevezhetjük szimplán az életemnek is.
- Te hiányoztál nekem. - mormolja maga elé Liz felszabadultan, azt hiszi, nem hallom. - Gyertek beljebb, ne a lábtörlőn ácsorogjatok! - villant egy mosolyt felénk, majd kitárja az ajtót. Ő maga eltűnik valahol, viszont továbbra is utasításokkal lát el. Nem érzem magam annyira feszélyezve, elvégre Luke tudja, mit hogyan kell cselekedni, hiszen mégis csak itt élt jó tizenhét évet. - A cipőiteket az előszobában vegyétek le! Éppen limonádét készítettem, igaz, csak az alapanyagok kikészítéséig jutottam... - Liz hangja fojtott, gondolom a konyhából szűrődik hozzánk. Luke karon ragad, a nappaliba vezet.
Körbejáratom tekintetem az otthonos lakás pirosas - narancssárgás falain. Az üvegajtón, mely a hátunk mögött van, s a kertbe vezet. A kerete világos fából készült, csakúgy mint az alacsony asztalka lapja a kanapé előtt. A garnitúra huzatja csokoládészínű, melyre lehuppanok... azaz megtenném, ha Hemmings nem ránt az ölébe, s kezd el puszilgatni, ezzel elterelve a figyelmemet az ablak előtti szép szobanövényekről, eltompítva Liz alig - alig ideszűrődő hangját.
- Köszönöm. - mormolja fülembe, mire felkuncogok. - Nem tudom, hogyan érted el, hogy végre mosolyogjon, de tudnod kell, nagyon hálás vagyok érte. Fogalmam sincs, mivel érdemeltelek ki téged, aki megjavít és segít nekem, de... úristen! Nem tudnék nélküled élni!
„Ezt akartad? Egy újabb elfuserált élet... miattad!"
- Ne nekem köszönd, hiszen miattad ilyen boldog újra. Nem vetted észre, milyen hideg volt veled, mikor még azt hitte, Arzayleával jársz? Azután közölted, valami barátnő - féléd vagyok...
- Nem. Te a barátőm vagy, és pont. - javít ki.
- Jó, akkor az! - legyintek nagyban magyarázva. - Szóval: akkor váltott ilyenné... örömteljessé.
- Megismeri a jó embereket. - vigyorog.
„Nem hinném." - de azért viszonzom gesztusát.
- Itt is vannak a limonádék! - libben be Liz a nappaliba, mire megpróbálok szabadulni Luke karjai közül. - Jaj, maradj csak, kedvesem. Olyan jó így látni titeket. Boldogan, igazán boldogan! Na, de inkább meséljetek! - foglal helyet mellettünk.
- Anya, szerintünk meg kellene beszélni a... múltat. - pontosan Luke nagy sóhajával egyidőben vágódik ki a bejárati ajtó.
A három fiú csörtet be rajta, kopogás, csengetés nélkül. Lerúgják lábaikról a cipőt, hozzánk jönnek, kezeikben telepakolt kosarakkal. Calum két hóna alatt tartja az ételt, majd megkerülve a dohányzóasztalt, levágja magát velünk szemben a földre. Mike, akinek már most tele van a szája, szintén csatlakozik a zabáló kiwihez. A falatot lenyelvén, szúrós pillantásaimra ügyet sem vetve valami olyasmit vágnak oda Luke anyjának, hogy „Cső, Liz!".
Ashton tányérral tér vissza a konyhából. Jó látni, hogy ennyire otthon érzik magukat. Cal olyannyira, még pohár sem kell neki, a limonádét egyszerűen a kancsóból húzza meg. Fintorogva elhúzom a számat, pislantok egyet, és jön a baj.
Luke kutyája, Molly, akiről már mesélt párszor, körmével a parkettán kopogva lerohan a lépcsőn, egyenesen Michael felé veszi az irányt, illetve a csibemelle felé. A szájába kapja, futna el vele, de Mike megragadja a még kilátszód részt, és cibálni kezdi, kötélhúzósat játszva. Az ember azt hinné, a hús elszakad, de nem... Vagy, hogy az Mikey nem akarja majd megenni a kutyanyálas falatot, de arról vagyunk híresek, egyfolytában tévedünk.
Fogalmam sincs hogyan, de egyszerre engedik el a mellet, ami, természetesen, úszik a ketchuptól, és az én felsőmön kell, hogy landoljon. A paradicsomszósz a szemembe, sőt, még a hajam nagy részére is szökik, de Luke - ra nem. Én vagyok az emberi pajzsa.
- Upsz. Bocsi. - motyogja Michael elhúzva a száját.
El kell számolnom magamban háromszor tízig, beharapott nyelvvel, nehogy kikeljek magamból.
- Summer, drágám, menj fel az emeletre, mosakodj meg! - mér végig sajnálkozva Liz. - Jobbról a második ajtó.
- Köszönöm. - mormogom, gyilkos pillantásokat vetve Mike felé.
Korgó hassal, mérgesen, Luke viháncolása közepette felbattyogok hát a lépcsőn.
Ha mindez nem történik meg, nem is én lettem volna!

„Dear mom, I'm sorry. For letting you down. For dissapointing you. For lying. For breaking your trust. For taking advantage of you. For being a pain in the ass. For staining you white shirts with smeared mascara. For being selfish. For not listening. For failing in Maths. For being just what you were afraid of."

„Dear mom, I may not like you always. We may have arguements and fights sometimes. But there's one thing you should know. I love you always and forever."