- ...és akkor most feküdj rá a deszkára! - instruálom Luke - ot, aki keserves próbálkozásokat tanúsítva egyensúlyozik a víz felett. - A karoddal kell evezned. De nem így! Luke, ne így! - rázom a fejem hevesen, de mindhiába. Valószínűleg koordinációs problémákkal küszköd, de fogjuk a kiürületlen alkoholra a szervezetében, amiért fogalma sincs, mi a különbség kéz és láb között. Lábfejével vadul csapkodja a felszínt, amivel csak azt éri el, hogy az óceánba forog.

Újabb remek előadást - nevezzük így - láthatok tőle, ahogy demonstrálja, hogyan (ne) másszunk fel a szörfdeszkára. Konkrétan mindent csinál, csak nem halad felfelé. Megelégelve a szánalmas tevékenységet, odaevezek, és a seggénél fogva feltolom.

„Ez a filmekben pont fordítva szokott lenni!" - morgom magamban.

- Hé! Finomabban. - persze, mert jelen helyzetben még Luke Hemmings az, kinek feljebb állhat. Beleegyeztem, hogy tanítom. Nem volt kifogásom a sültös sapka és napszemüveg kombó ellen sem, amivel álcázná magát. Viszonylag türelmesnek is bizonyultam, nem kezdtem el vele kiabálni, amiért nem szelhetem nagy sebességgel, korlátok nélkül a víz fodrokat... na, jó. Párszor.

De mindezt figyelembe véve igencsak jó oktatónak bizonyultam, ő pedig köszönet és hála helyett nyafogni kezd, amiért a kelleténél egy picit durvábban értem hozzá a fenekéhez. Csoda, azt hittem, rácsap a kezemre is!

- Avass már be, Hemmings, veled nem a parton találkoztam véletlenül? - vonom fel a szemöldökömet. - Neoprén ruhában? Vizesen? - felhorkanok. - Mi van, majd' két hónap alatt kijöttél a gyakorlatból?

- Jól van, baszod. Érdekel az igazság? - fújtat a vizet csapkodva. - Le szoktam járni, de soha nem tudtam szörfözni. Csajokat bolondítottam volna.

- Hogy te mekkora egy álszent vagy!

- Most miért? - értetlenkedik. - Téged nem így szedtelek fel, akkor meg nem lehet egy rosszalló szavad sem! - érvel (szerinte) racionálisan.

- Először is, nem te szedtél fel engem, hanem fordítva történt...

- Már megbocsáss, de én máshogy emlékszem! - kötekedik.

- Igen. Rosszul. - reagálom le egy legyintés kíséretében.

- Pff, nem! - fújtat érdekes hangokat kiadva.

- De!

- E - e!

- Hemmings, mondom! Ne kötekedj!

- De rosszul emlékszel!

- Te talán... én biztosan nem.

A mi kapcsolatunk már csak ilyen. Az egyik pillanatban ígéreteket teszünk egymásnak könnyáztatta arccal, vörös szemekkel, illetve mérhetetlen megbánással a hangunkban, ön marcangolva. A másikban szívatjuk partnerünket, ahol/ ahogyan csak tudjuk. A gunyoros megjegyzések és vigyorok elkerülhetetlenek - ami fantasztikus ebben az egészben: mindkettőnk tisztában van vele, ennek ellenére a másik fél mekkora mennyiségű szerelmet táplál irántunk. Van, hogy a legostobább dolgokon felszúrjuk az orrunkat, legyen az ártatlan poén, azután hetekig nem beszélünk, mindennemű érintkezéstől ódzkodunk. Béküléseinknél pedig a legnagyobb drámának kell körülvennie minket, aminek akarva - akaratlanul a három fiú, s már egész biztosan Blanche is a részese.

Azt hiszem, nekem így megfelel. Boldogság, szomorúság. Szeretet, gyűlölet. Az olyan kapcsolatok, ahol csak szivárvány és önfeledt boldogság vannak, a rózsaszín köd szüleményei. Illúzió csupán, aminek mi bedőlünk. Emlékszem, kisebb koromban hányszor volt már rá példa, mikor az iskolában, az utcán vagy akár itt, a tengerparton megláttam egy kézen fogva sétáló, csókolózó párt, azt hittem, kicsattannak az örömtől. A legtöbbjük így is viselkedett, ami akkor foglalkoztatott... honnan ered ez a mérhetetlen szintű öröm? Nekem miért nem jutott belőle? Ma azonban már csak lesajnálom őket, hiszen tudom, semmi sem az, aminek látszik. Elsőre senkinek eszébe nem jutna arra gondolni, mikor meglát, milyen életem volt. A keserűséget igyekeznek meg sem hallani/ látni, vagy talán szándékosan hagyják figyelmen kívül. Sokaknak nehezére esik megemészteni, ez a világ nem csak móka és kacagás. A küzdelemmel, a jobb életre való vággyal és a fájdalom érzésével nem tudnak mit kezdeni, akik nem élték át sohasem. Jóllehet, az én életem nem egy vattacukorfelhő, egy kitalált csoda ország szépséges tündérekkel, fehér lovon járó, jóságos királyfikkal, de meg vagyok elégedve vele. Panaszkodhatnék, meg is teszem sokszor, de nem cserélnék senkivel. És a tény, hogy igenis léteznek olyan emberek, kiknek nincs mit vagy felesleges rejtegetniük a sötét foltjaikat, hazudnak. Mindenkinek jutott egy emlék, esemény, személy, helyszín, tulajdonság a múltból, mit le kell takarnia fehér leplével - és ez a lepel olyan tiszta, eszünk ágába se jutna kételkedni az illető szavában, s alánézni. Nem is gondolunk arra a fekete pacára, a csúnya dologra, melyet rejthet. Megvakít bennünket a csodálat a tiszta gyermekkorról, a szép szavak, amiből, így utólag belegondolva: csöpög a hazugság. Megtévesztés ez, álca, amelyre csak a gyenge embereknek van szüksége. Vajon én is egy lennék közülük? Nem hiszem... Még a legnagyobb fájdalomban is elismertem, igen, az én életem katasztrófák sorozata, egy leégett város egy szemétdomb romhalmazára építve. Nem mutattam az ellenkezőjét, lehet, mert nem volt kinek. Talán barátokkal körülvéve én is igyekeztem volna a tökéletesség képét festeni, viszont nem volt motivációm. Éppen ezért nem tudom, jogosan avagy jogtalanul, mégis lesajnálom azokat a párokat, akik kapcsolatukat hazugságra építik, a másikat be nem avatva ezekbe a szégyenfoltokba. Jóllehet, nem vagyok tökéletes, viszont én soha nem játszottam meg magam a fiúk előtt. Nem hallgattam el semmit. Tudták, amit tudniuk kellett.

Hogy belül üres voltam, és haldokoltam.

Ők pedig igyekeztek megmenteni, megragasztani, mielőtt darabjaimra hullok szét.

- Na, gyere! - sóhajtok mosolyogva. - Fussunk neki még egyszer! Ezúttal mondjuk örülnék, ha a hullámokkal is megismerkedhetnénk.

₹

- Na, hogy sikerült? - vigyorog Ashton egy hatalmas hot doggal a kezében.

Az étel látványától nagyot korog a hasam, és odasettenkedek a göndörke mellé. Gyorsan kikapom a kezéből a kiflit, egy hatalmasat harapok bele. Letelepedek mellé a nyugágyra, de ez rossz ötletnek bizonyul. Mondván, elloptam az ebédjét, csikizni kezd. Csak akkor hagyja abba, mikor felajánlom a pirított hagyma felét, mely az egyébként tőle kunyerált gyorskaján van. Mindegy is, jó Ashtonnal üzletelni.

- Azt egy szóval sem említettétek, hogy ennyire... hmm, tapasztalatlan. - motyogom teli szájjal.

- Bénát akartál mondani! - kuncog Calum. Nem látom a fiút, csak a hangját hallom, ami közelről szűrődik hozzánk.

Luke - ot nézem fájdalmas - értetlen kifejezéssel, aki a deszkáját a homokba próbálja állítani. Komolyan, ahhoz már tehetség kell, hogy valaki azt is elszúrja, nem?

- Te, meg Cal, jobb, ha meg sem szólalsz! - rázom meg a mutatóujjam, de amint realizálom, ő ezt nem láthatja, leeresztem a kezemet.

- Én próbáltam tanítani. - kuncog. - De reménytelen volt.

- Ez nem igaz! - kéri ki magának Luke, aki most csatlakozik hozzánk. Megállva előttem lehajol, várakozóan néz, én pedig sóhajtva, kéretlen - kelletlen odanyújtom neki a hot dogot, hogy haraphasson belőle.

- De ne az egészet! - lököm meg a mellkasát lebiggyesztve a számat.

- Éhenkórászok. - röhög Ash. - Veszek nektek, nehogy még a végén kitörjön a háború.

- Hé, most jut eszembe. - mondja Luke. - Hol van Blanche?

- Tényleg. Hova lett? - ráncolom a szemöldökömet az utolsó falatot lenyelve. Leporolom a kezemet, és körbefordulok. Viszonylag majdnem ugyanazt a helyet sikerült elfoglalnunk, mint legutóbb. Hirtelen elfojtott nyögéseket hallok meg, mire leesik a tantusz. - És hol van Cal és Mike? - húzom résnyire a szemem.

Világos, Luke most velem volt, éppen ezért a fiúk új áldozat után néztek, akit megviccelhetnének - Blanche - re esett a választásuk.

- Itt. - teszi fel a kezét Calum a napágy mögött.

Feltápászkodom ülő helyzetemből, Luke - kal megkerülve a fetrengve röhögő - fuldokló Ashtont, a szemünk elé táruló látványtól kis híján leesik az állunk. Ez a két hülye elásta Blanche - t a homokba, és csak nyaktól felfelé látszik ki. A lány küszködve próbál tudomásunkra adni valamit, de Calum büdös zoknija, amivel a száját tömték be, megakadályozza ebben.

- Egy kérdés... - kezdem frusztrált hangon.

- Hogyan sikerült megcsinálnotok? - vág a szavamba csillogó szemekkel Luke, majd lepacsizik a három idiótával.

„Nahát, akkor nem mulattál ilyen jól, mikor veled csesztek ki, nemde?"

- Nem! - ordítom. - Nektek teljesen elment az a maradék csöppnyi eszetek is?

- Jaj, nyugi már. - csitít Michael. - Régen benne voltál a buliban.

- Igen, de nem emberek élve eltemetésében! - fakadok ki toporzékolva. - Vagy veszélyes hulladéknak számító tárgyakkal való megmérgezésében!

- Azért annyira nem büdös! - kéri ki magának Calum, aki térdelő helyzetéből felállva, csípőre tett kézzel elém sétál. - A múlt héten mosta ki... nem én, de valaki biztosan.

- Szóval nem tudod? - visítom, és félrelökve a kiwit kirángatom barátnőm szájából a zoknit.

- Most mit vagytok úgy oda? - vigyorog.

Közvetlenül mondata után Blanche kiereszti a hangját, kis híján leharapja Michael ujját is, aki a nedves iszapot a vállára tapogatja.

- Ti idióta faszszopó vadállatok! - hörgi úgy, szerintem még a mólón is hallják. Anyukák, készüljetek fel, fogjátok be a kisgyerekek fülét. - Hogy baszhatott ez a kurva generáció két igen elcseszett gyökeret? Hát, a faszomba nem látjátok azokat a rohadt nagy hullámokat erre közeledni? Nem, a picsába, persze, hogy nem! Az idióta fejetekkel meg közvetlenül az óceán mellé kell elásnotok, mi? - vergődik a homokban. Én is hátrálok pár lépést, jóllehet, semmi közöm nem volt ehhez a magánakcióhoz. Calum és Michael félhetnek! Azt hiszem, szegény lány vérszemet kapott. - Ne csak ott álljatok, mint valami fatökűek! Szegyetek ki!

- Megint nem számolt. - súgja Calum.

- Eh, én biztosan nem. - rázza a fejét feltartott kezekkel Mikey, hátrálva.

- Hood, gyere ide, és kaparj ki!

- Hogy aztán a szemem legyen a következő? - röhög fel. A nyakát dörzsöli. - Kösz, nem.

- Ha én egyszer innen kikerülök...! - fenyegeti meg a fiúkat vállait cincálva.

- Akkor ők már nem lesznek itt. - morogja Ashton.

Észre sem vettem, elment volna, de mikor visszatér, vadul letámadom, kitépve kezéből egyikét a három amerikai hot dognak.

- Te csak kussolj, Irwin, mert te sem segítettél! - köpi.

- Nem is voltam itt. - védekezik.

- Igen, mert valami szőke fruskát basztál az öltözőben! - az utolsó szót elhúzza, ahogy próbál kikecmeregni a föld alól.

Luke és én kérdő tekintettel felé fordulunk, mire csak legyint egyet.

- Marchnak számoltam be, hogy sikerült a múltkori mentőakciónk. - válaszolja. - Aztán leültem kajálni.

- De egyáltalán hogyan sikerül ezt tenniük vele? - kérdezem.

- Blanche elaludt. Mikey homokvárat akart építeni, da amit meglátták a békésen szundító lányt, Calumnak ez jutott eszébe. - nagyot sóhajt. - És ti is tudjátok, milyen egyszerű a hülyeségre Michaelt rábeszélni.

- Teli van apró szemcsékkel a bugyim. - zsörtölődik Blanche. - Meg más is.

- Ha akarod, kezelésbe vehetlek. - vigyorodik el Calum.

- Ó, mégis hogyan? - nevet fel erőltetetten. Kék melíres haja az izzadságtól, talán a sós óceán vizétől a homlokára tapadt, teljesen elveszítette tartós állagát, szépségével egyetemben. Most néz ki körülbelül úgy, mint én. - Kinyalod belőlem? - vonja fel egyik szemöldökét idegbetegen.

- Igen, aztán megujjazlak, majd kőkemény férfiasságommal beléd hatolok...

Nem bírom tovább, muszáj elnevetnem magam. Ezt már nem lehet póker arccal végighallgatni. Blanche bosszús tekintetét látva mind az négyen igyekszünk magunkba fojtani mosolyunkat, tenyerünkkel takargatjuk ajkunkat, kisebb - nagyobb kuncogásokat hallatva.

- Egy: Summer, legalább te ne! Kettő: Hood, én esküszöm Árészra, a bosszú istenére, ezért még kiheréllek! És három: hah, igenis számoltam!

Nem sokáig élvezheti diadalittas mosolyát, miszerint „Calumnak nincs igaza, ő elválasztja a mondandóját, ha törik, ha szakad!", mert egy hatalmas hullám arcon csapja.

Ajkamba harapva az óceán felé fordulok, s látom, messze ez volt a legkisebb, azok közül az óriási fodrok közül, melyek a part felé tartanak.

Valószínűleg a többieknek is ez juthat eszébe, mert mikor rájuk nézek, ugyanolyan falfehér arcokkal találom szemben magam, mint amilyen nekem is van. Minél előbb ki kell szabadítanunk, vagy megfullad.

Szó nélkül nekiesünk a gödör ásásának, közben Luke olyasmit motyog: „Nektek mindig muszáj az embert halál közeli állapotba hozni..."

Egyikünk sem reagál; mi, mert minden figyelmünket a kaparásba fektetjük, Blanche, mert ha kinyitná a száját, a hatalmas mennyiségű rááradó vízzel megtelne még a tüdeje is.

„Water does not resist. Water flows. When you plunge your hand into it, all you feel is a caress. Water is not a solid wall, it will not stop you. But water always goes where it wants to go, and nothing in the end can stand against it. Water is patient. Dripping water wears away a stone. Remember that, my child. Remember you are half water. If you can't go through an obstacle, go around it. Water does."