Michaelnek bő egy óra kellett ahhoz, hogy lehűtse magát. Ashtonnal kelletlenül az ágyon feküdtünk párnát szorítva a fejünkre - minden egyes perc elteltével egyre többet -, mikor drága barátunk szőke hajjal lép ki végre a fürdő ajtaján.

- Te meg mi az isten nyilát csináltál? - akad ki Ash, miközben leborítja magáról a vánkos kupacot. - Miért itt kellett fodrászkodnod?

- Nyugodj már meg, gyorsan szárad a festék. - legyint Mike, és beletúr tincseibe.

- De akkor te... te nem... - küszködöm.

- Maszturbáltam? - lángoló fejjel bólintok. - De.

Összeráncolt homlokkal nézünk össze Ashtonnal, azon morfondírozva, vajon Mikey hol találta meg az önkielégítésből vezető utat a hajfestéshez.

Michael bevackolja magát ismét kettőnk közé, telefonját maga elé helyezi. Kikerekedett szemmel meredünk az én fogadott bátyámmal az ágyon heverő készülékre... pontosabban: az ágyon heverő készülékre, amire fehér folt van rászáradva.

- Khm... Mike. - bököm oldalba, mire ajkába harapva követi a szememet, és lefehéredve magához kapja a mobilját. Körmével kapargálni kezdi a kijelzőt, közben hangosakat szitkozódik.

- Bocs. - motyogja.

- Haver, én - kezdi Ashton. - inkább nem mondok semmit. Hidd el, gondolatok ezrei cikáznak a fejemben, de a szituációval kapcsolatosakat nem szeretnéd hallani egyiket sem.

Csak halványan hallom a srácok szavait. Lehajtom a fejem a karomra, ezzel eltakarom arcomat. Luke - ra gondolok. Megint. Mit csinálhat? Hol lehet? Visszajön még egyáltalán? Úgy érzem, mintha kiszakították volna valamelyik belső szervemet, elvitték volna, és én nem tehetek ellene semmit. Mert Luke igenis magával vitt valamimet. A szívemet. Ha mosolygok, nem őszintén teszem. Ha nevetek, feledni akarok. Szükségem van a srácokra, hogy ne gondoljak rá. Hiányzik. Hiányzik, hogy megcsókolhassam, hogy hozzábújhassak. Régen nem kellettek ilyen sablonos dolgok az életembe, csakhogy már ezek jelentik számomra a boldogság fogalmát. Ha velem van, a szívem felgyorsul. Görcsbe rándul a hasam édes gödröcskéi láttán. Kocsonyává válik a lábam, akárhányszor rám emeli gyönyörű kék szemeit. És, mikor ajkába harap, végig futtatja rajtam tekintetét, tüzetesebben megvizsgálva minden porcikámat, elönt a vágy...

„Jézusom, én beteg vagyok."

Eddig észre sem vettem, de a fiúk befejezték a beszélgetést. Hirtelen Ashton tenyerét érzem meg a hátamon, ahogy gyengéden simogat. Ekkor érzem meg az első könnycseppet, ami elhomályosítja látásomat, és legördül arcomról. Akármennyire is erősen próbálkozom, hiába zárom össze a szemeimet, sírásomat nem tudom elrejteni.

Ami megtörtént, nem lehet elfeledetté tenni.

Állatias hangok törnek fel torkom legmélyéről, amiket nem tudok visszafogni. Hátam megállás nélkül rázkódik, és az egészből nem eszmélek fel semmire, csak mikor Ashton a karomnál fogva felhúz, és az ölébe ültet. Mellkasának támaszkodom, ő pedig hajamat simogatja azt suttogva: „Minden rendbe fog jönni".

Mégis hogy lehet ebben ilyen biztos? Most hullott darabokra az életük, mégis bizakodik? Gyenge vagyok. Kétségbeesett. Amiket a srácoknak mondtam, csak azért tettem, hogy tartsam bennük a lelket. De most... minden reményem odaveszett. Felülkerekedtek a démonjaim, amiket oly nehéz csillapodásra bírni.

Néha ténylegesen ki szeretnék szállni ebből az életnek csúfolt trágyakupacból.

Azután eszembe jut, érdemes még élnem. Négy személy tartja bennem az erőt. Ha más már nem is, ez képes maradásra bírni.

- Inkább... inkább csi... náljunk valami... érdekeset. - szipogom, mire Mikey arcán halvány mosoly jelenik meg.

Törökülésben letelepszik velünk szemben, mert Ashton továbbra sem ereszt el. Esküszöm, olyan jóleső érzés ez, mintha a nem létező bátyáimmal lennék.

Michael a kezébe kapja telefonját, és pötyögni kezd rajta. Érdeklődve figyeljük, mit csinál. Mikor ledobja az ágyra (a már megtakarított készüléket), azt láthatjuk, éppen vonalban van valakivel. A szőke hajú kihangosítja a készüléket, és vár.

- Haló. - recsegi egy idős női hang. - Haló? Kivel besz...?

- Jó napot, hölgyem! - szól bele Michael brit akcentust tetetve, mire megforgatom a szemem.

- Fiacskám, tudod, te hány óra van? - remeg meg a néni hangja.

- Persze, csak, ahj... lenne egy kínos kérdésem, amivel senkihez nem fordulhatok.

- Éppen ezért egy random tárcsázott számtól vársz segítséget? - hallom az értetlenséget kicsendülni kérdéséből.

- Pontosan. - biccent Mike hatalmasat. - Szóval... arról lenne szó, hogy...

- Bökd már ki, ha egyszer nem csaptam rád a telefont! - dörmögi.

- Hát, az a helyzet... hogy. Olyan kínos! - érdeklődve figyelem a barátomat, azt várva, mi fog kisülni ebből, miközben megtörlöm az arcomat. - Éppen, tetszik tudni maszturbáltam - fuldokolva felnevetek, tenyeremet szám elé tapasztom, hogy elfojtsam hangomat. - a kádba. Azután utánam bement a húgom tusolni, de én nem tisztítottam ki magam után, és... ettől, ugye, nem lehet terhes? - Michael megköszörüli a torkát, nem hagyva a vonal túlsó felén levő asszonyt megszólalni, máris belevág. - De nem is ezért hívtam. Térjünk a lényegre. Nyakamba szakad egy pár doboz minőségi óvszer, és arra gondoltam, elajándékoznám őket. Persze, ha nem hiszi el, szíves örömest kipróbálhatja... velem.

A vonal megszakadt, csak hangos pityegéseket hallottunk.

- Jézusom, te beteg vagy. - motyogja Ash a hajamba. - Kit hívtál egyáltalán?

Óriásit ásítok, kezemmel takarom el a számat.

Mikey felkuncog.

- A nagyanyámat. - vihog.

Egy szomorkás, halvány mosolyra futja, mielőtt érzem szempilláimat lecsukódni, és azt, hogy Ashton lefektet, betakar, és bemászva mellém, átöleli a derekam.

*Luke*

Csendben fekszem a sötétbe borult szobában azon agyalva, pontosan mitévő is legyek. Mintha nem én lennék. Calum ezzel a kis magánakciójával kitépett belőlem egy jelentőségteljes darabot, és kedve szerint megformázta.

Azt mondják, a változás jó dolog. Egy idő után szükségünk van rá; hogy az élet megköveteli. Vajon ilyen értelemben, ahogyan én tervezem?

Mi van akkor, ha a váltásra szánt döntésem abszolút nem tenne boldoggá? Akkor is bele kell vágnom? Tudom, szomorúsággal fog eltölteni, de...

Kulcs csörömpölését hallom a földszintről, ami magában már csak azért is furcsa, mert anyáék a nagyiékhoz mentek látogatóba. Ilyen gyorsan visszautaztak volna? Páni félelem lesz úrrá rajtam, amikor belegondolok, mi fog történni, ha a szüleim észrevesznek. Azóta nem beszéltünk egymással, mióta felbukkant a színen Arzaylea. Anya szerint ártalmas volt nekem, de abban az időben foggal - körömmel ragaszkodtam a lányhoz - így kitagadtak.

Nem tudom, mennyire gondolják komolyan, de nem most akarom kideríteni. Nincs szükségem felesleges vitákra, ahogyan kedvem sem nagyon. Elhatározom, csendben meghúzom magam a szobában, mit egykoron birtokoltam. Hiszen, úgyse vesznek észre, nem igaz?

„Milyen ostoba gondolat, gratulálok, Hemmings! Hű voltál önmagadhoz."

- Hahó? - hallok meg egy ismerős férfihangot. Ajkamba harapva, szaggatottan véve a levegőt, próbálom csillapítani szívem heves dübörgését. - Van itthon valaki?

- Menj el, menj el, menj el... - motyogom az ágyon ringatózva, térdeimet magamhoz ölelve.

- Látom a cipődet, tudom, hogy itt vagy!

Megáll bennem az ütő. Vajon tudja, hogy én vagyok?

Léptek zaját hallom meg, melyek a lépcsőhöz vezetnek. Lehunyom a szemem, úgy várom a katasztrófát. Ha apa megtalál... újabb csapás a romhalmaz életemnek.

- Ne gyere fel, kérlek! - suttogom előre - hátra dülöngélve. - Fordulj meg, menj a konyhába... ne gyere fel...

Minden elhalkul kintről. Csak a szaggatott lélegzetvételem rondít bele a fehér csendbe, ami pillanatnyilag körülvesz. Csúnya dolog lenne valami olyanban bizakodni, ami aztán mégis bekövetkezik, így még nagyobb pofont adva, de nem tehetek mást. Egy halvány reménysugár jelenik meg előttem, s melege átjárja halálra fagyott testemet.

Elment.

Elment!

Ebben a pillanatban kivágódik a szobám ajtaja, és egyszerre csattan egy tenyér a lámpám kapcsolóján. Feketéhez szokott szemem egyből bekönnyesedik, mikor lehunyom, színes pontok táncolnak előttem. Megdörzsölöm látószerveimet, letörlöm a sós cseppeket, és hunyorogva az újonnan érkezett személyre nézek.

Kikerekedik a szemem, ahogy pár évvel idősebb kiadásom mered vissza rám szúrós tekintettel. Egy piros - kék kockás inget visel, ujjait feltűrte. Világos vászonnadrágba bújtatta lábait, amit soha nem értek meg, hogy tud valaki is ilyen ocsmány ruhadarabot magára aggatni. Haja nincs felzselézve, ahogy nekem általában, azonban a szín így is megegyezik. Pontosan úgy, mint arcunk többi vonása. Szinte kísérteties, mennyire egyforma az orrunk.

- Jack. - nyögöm ki megrökönyödve. Apáékra számítottam; de testvérem felbukkanása attól még nem tölt el megkönnyebbüléssel. Fogalmam sincs, mire számítsak.

- Luke. - próbál rideg maradni, de hallom hangjából, valamelyest örül a viszontlátásnak. - Legalábbis azt hiszem. Amikor utoljára láttalak - és valljuk be, elég régen volt -, nem néztél ki ilyen nyomorultul. - undorodva elhúzza a száját. Odasétál az ágyamhoz, ujjait rákulcsolja bicepszemre, és felhúz. - Gyerünk, mosakodj meg! Olyan a szagod, mintha évekig egy borzcsaláddal éltél volna az erdőben.

Elhúzom a számat, de beismerem, igaza van. Azóta az ominózus délután óta magasról tojtam a higiéniára. Nem mosakodtam, néha, ha eszembe jutott, kiöblítettem a számat vízzel, a fésűvel még csak látásból sem találkoztam, egyedül a vécét vettem használatba. Az ivásra és evésre sem fektettem nagyobb gondot... rendeltem minden nap négy karton pizzát, amit meg is ettem egy csapásra, ezt literes kólákkal öblítettem le.

Még csak eszembe sem jutott alkoholhoz nyúlni, mert azt hiszem, elég sok gondom adódott abból a múltban.

Összességében (ezzel a „jófiús" - cuccal) úgy néztem ki, mint egy szánalmas tini lány, aki evésbe és sorozatok nézésébe folytja a bánatát, miután nyilvánosan szakított vele a pasija. Kócosan, büdösen. Szomorúan.

Összezavarodva.

Miután kilépek a frissítő zuhany alól, és mentolos szájízemnek bárgyún örülök, a szobámba belépve Jacket látom meg, aki a gitárommal babrál. Ágyamra telepedett, de még csak a hangszer fogását is elvéti.

- Ennyire szörnyű? - emeli fel a fejét fájdalmas arckifejezésemet látva. Csak bólintok. - Ne legyen nagy a szád, öcsi! Fogadni mernék, már te sem tudsz rajta olyan jól játszani.

- Hát, annyira biztos nem... Maximum jobban.

- Ó, ez kihívás? - vigyorodik el a példámat követve. - Nem is változtál olyan sokat! - a mondandója második felét igyekezek figyelmen kívül hagyni.

Egy erőltetett mosoly kíséretében letelepedek mellé, átveszem az első gitáromat a kezembe. Ujjaimat a húrokra csúsztatva lehunyom a szemem, és lejátszom az első akkordot. Érzem torkomba a gombócot megformálódni, az égető érzést sejtjeimben eluralkodni. Mellkasom nehezebbnek hat, mintha tonnás súlyt dobtak volna rá. Valami forró végig folyik arcomon, de csak arra összpontosítok, nehogy hangom a kelleténél még jobban megremegjen a dal éneklésekor.

„Even when the sky is falling down

Even when the earth is crumbling 'round my feet

Even when we try to say goodbye

And you can cut the tension with a knife in here

'Cause I know what'll happen

If we get through this

And if the earth ends up crumbling down to its knees baby

We just gotta get out

We just gotta get out

And if the skyscrapers tumble down and crash around baby

We just gotta get out

We just gotta get out

'Cause I feel so damn lost

And it comes with a cost of being alone

Everything is falling down

We're suffering, helpless thoughts and

Out we sing, prayers go to the sky

And if the earth ends up crumbling down to its knees baby

We just gotta get out

We just gotta get out

Gotta get, gotta get, gotta get out

And if the skyscrapers tumble down and crash around baby

We just gotta get out

We just gotta get out

And if we fall

It's not your fault

Shadows covering

Our selfish foes

And as our love,

Can go out on a high note

Even when the sky is falling down

Even when the earth is crumbling 'round my feet

Around my feet

And if the earth ends up crumbling down to its knees baby

We just gotta get out

We just gotta get out

Gotta get, gotta get, gotta get out

And if the skyscrapers tumble down and crash around baby

We just gotta get out

We just gotta get out

We just gotta get out

We just gotta get out

We just gotta get out

We just gotta get out

We just gotta get out"

A szám befejezésével, az utolsó hangjegy lejátszása után lehajtom fejemet, és letörlöm könnyeimet. Ajkaimat összeszorítva nézek bátyámra, a reakcióját várva.

- Adjak egy zsepit? - kérdezi mosolyogva.

- Hülye fasz...

- Ejnye, öcsi, hogy beszélsz te a nagyobb testvérrel? - rázza mutatóujját előttem. - Ne feledd, még mindig én vagyok Rettegett Jack, a hatévesek rémálma!

- Attól még hogy kiskorunkban szerettél szadizni, már nem félek tőled. - vonom fel a szemöldökömet.

A gitáromat az állványára helyezem, és egy halovány mosoly fut át az arcomon, mikor eszembe jutnak az öt éve megtartott próbák, ahol ő volt az egyetlen társam. Igen, kétség kívül szeretem a zenét. Szükségem van rá ahhoz, hogy életben maradjak. Már tinédzser koromban is covereket töltöttem fel Youtube - ra, és most, az álmom megvalósulta után, egyszerűen nem hagyhatom abba, ami mindennél nagyobb energiát ad. Szóló karriert meg nem kezdenék, már csak lojalitásból sem.

Valóban ki szeretnék lépni a bandából? Megfosztani magamat egyetlen tehetségemtől s örömömtől?

De hiszen... nem tehetem ezt a rajongókkal. A fiúkkal.

Legfőképpen saját magammal nem.

„Mi a franc ütött belém?"

És hirtelen, ebben a pillanatban megvilágosodom. Jack nem véletlenül jelent meg ma itt, hiszen jól tudja, anyáék nincsenek itthon. Ez volt az első tippje, hol keressen. Azután kiprovokálta, hogy játsszak valamit a gitáromon. Lehet, ezentúl Rafinált Jacknek kellene hívnom.

- Valahogy jobban szólt a srácokkal. - nevetek fel keserűen.

- Mit érzel most? - szólal meg rekedten.

- Mikor egyszer Molly leszakította a kedvenc posztereimet a falamról. Nehezteltem rá, de szerettem. Ezért vívódtam.

- Ahogyan most is teszed. - egészít ki.

Beleegyezésképpen csak biccentek egyet.

- Hmm. Tudod, Summer nagyon kedves lány. - kezd bele ismét a torkát megköszörülve.

„Szóval ő volt..."

- Nem érdemli ezt a kétséges állapotot. Nagyon aggódik miattad, és...

- Már mondtam neki, hogy szeretem, és semmi problémám vele. - vágtok közbe.

- Igen, egy SMS erejéig! - háborodik fel. - Szerinted egy lányt meg lehet így nyugtatni? Mond csak, neked még nem volt barátnőd?

- De! - vágom rá dacosan.

- Akkor igazán tudhatnád, hogy a női elme kiszámíthatatlan. Mindent képesek kombinálni... Lényegtelen. - legyint. - Calum jó srác, Luke. Egyszerűen össze volt zavarodva.

- Nem érdekel!

- Veled nem történt már hasonló? Amikor elvették az eszedet?

„Jól tudod te is, Jack, bassza meg!" - mérgelődök. - „Arzaylea..."

- Oké! Tudod mit? - nézek rá. - Meghallagtom. Holnap haza megyek, és meghallgatom Calum magyarázatát.

Jack látszólag megelégszik a válaszommal, mert diadalittasan elmosolyodik.

Tudja, most az egyszer komolyan gondolom.

Mindenkinek jár egy második esély; én kaptam, akkor Calumnak miért ne adnák?