Csak rohanok, és rohanok, ahogy azt lábaim, strapára tett tüdőm engedi. Nem érdekel már semmi sem, menekülni szeretnék. Elfutni a világ másik végére. Ahol senki nem ismer, nem bírálnak, nem ítélnek el, ahol önmagam lehetek az alaptalan pletykáktól és világbotrányoktól függetlenül. Egyes egyedül; a világ ellen. Mert fájó beismerni, de valahol mélyen mindig is tudtam, attól még hogy a 5sos a családom, semmi nem tart örökké. Mélyen ott élt bennem a tudat, miszerint ez az egész kapcsolat - már ha lehet így nevezni - csak ideig - óráig fogja bírni, azután mint egy ráunt játékot, eldobnak. Minél messzebbre.

Magában a tény, hogy Calum ezt tette velünk, elkeserít. Ezek szerint nem jelentek neki eleget; ha fontos lettem volna, számba veszi a boldogságomat, és nem okoz fájdalmat. Luke reakciója meg sem lep - valahol számítani lehetett rá. Mégis... hogy lehet valaki akkora hülye, hogy milliós rajongótábor mellett ezt teszi?! Ráadásul nyilvánosan. Akkor várta volna meg, míg hazaérünk, ahol biztonságos falak között rendezhetik le a nézeteltérésüket.

Mindkettőjüket meg lehet érteni, ha az ő szemszögükből vizslatjuk a dolgokat. De nem akarok egy percig sem arra gondolni, mit miért tették.

Gondolatmenetemből egy másik test csapódása riaszt ki, ahogyan eszelősen rohanva nekiütközöm a velem szembe kocogó lánnyal. Nem számítva a hatalmas löketre, hátra esek a fenekemre.

- Jól vagy? - először a kezét észlelem látóteremben, azután karja mentén felsiklik a tekintetem az arcára is, amiből nagy erőlködések árán is alig látok valamit. Hunyorogva fogadom el a segítséget, és lehajtom a fejem, mikor csípőre tett kézzel mered rám. - Két másodpercen múlott, és ha nem futsz nekem, elcsap az autó! - fúj egyet, majd a piros folt felé int fejével, ami gyenge becsléseim szerint kétszeresen meghaladta a sebességkorlátozást.

- Engedd meg, hogy őszinte legyek. - húzom ki magam. - A legtöbb embert elijesztem ilyenkor, de ha nem bírják, ne is maradjanak. Nincs szükségem ilyenekre. - köpöm. - Rohadtul leszartam volna, hogy áthalat rajtam az autó vagy sem. Kinek számított volna? - teszem fel a kérdést, azonban úgy látszik, a lány nem észleli, milyen szinten nem várok rá választ.

- Nem is tudom, hmm, hadd gondolkozzak? - csippenti két ujja közé azt állát. Az energia, az egyedi stílus, az erős kisugárzást - minden, ami benne van, és belőlem hiányzik -, irigykedéssel tölt el. - Talán a barátodnak, a családodnak, a haverjaidnak, a kutyádnak, a szomszédodnak...? Annyi alternatíva lehetséges, és én napestig sorolni tudnám; azonban félő, hogy egy: ezzel untatnálak, kettő: nem mindegyik eshetőség vonatkozik rád, éppen ezért nem akarom feleslegesen jártatni a számat. Szóval, mi legyen? - vonja fel tökéletesen ívelt szemöldökét. Nincs szüksége arra, hogy háromszor áthúzza; sztriptíz bárba sminkelje magát, így is gyönyörű. A maga titokzatos, furcsa, mégis egyedi módján. És ez tetszik benne.

Ahogyan egy lenge szellő, mely felkavarja a megállapodott meleget a levegőben belekap vállát verdeső hajába, észreveszi a sötétpiros tincseket, melyeket nagyon nehéz volt így is kivenni, tekintve, milyen módon keverednek össze a már - már fekete tincseivel.

Atlétatrikót visel, rövid short - tal, feneke mégsem látszik ki belőle.

Csípőre tett kézzel áll előttem, a reakciómat várja. Bal csuklójáról lerántja hajgumiját, és laza, szétálló kontyba köti dús loboncát.

- Ezt eléggé benézted. - hunyorgok, tenyeremmel napellenzőt készítve. - Anyám meghalt, apám remélem kimúlt, miután a barátom agyonverte, mielőtt kiderült, lehet nem is a vérszerinti rokonom. Na, meg persze, késztetést érzett szexuálisan a magáévá tételemhez. Háziállatom sosem volt, a szomszédjaim nem álltak szóba velem a szóbeszédek, késő esti kiszűrődött kiabálások és tányércsörömpölések miatt. Barátokat nem voltam hajlandó szerezni. Meg szerettem volna tartani a „kemény csaj" - imidzsemet, ami sikerült is volna, ha Sydney jó pár évtizedét magába foglaló csúfos szörfkorszakot nem törik meg a méteres hullámok, amikor is kiváló lehetőségek nyúlnak a sport űzésére... - itt elharapom a mondatomat. - Bocs. Én csak... - megrázom a fejemet. - Jól esett mindezt kiadni magamból.

- Amint látom, még maradt ott, ahonnét ez jött. - fonja keresztbe a karját maga előtt. Arckifejezése továbbra is rezzenéstelen, azonban szeme sarkában összefutnak nevetőráncai. - Szívesen meghallgatnám... már, ha nem veszed tolakodásnak.

- Komolyan felkészültél erre? - vonom fel a szemöldökömet.

Aprót bólint, elszántan.

- Mielőtt azonban belekezdenél, egy: a nevem Blanche West, kettő: ami fontosabb is; ne a napon álljunk, mert lassan hőgutát kapunk mindketten.

Biccentek, jelezvén, igaza van, mire elindulunk. Tulajdonképpen fogalmam sincs, merre tartunk, de nem is bánom. Blanche - re bízom a vezetést. Jóllehet, nem kellene ennyire közel engednem magamhoz, hiszen éppen elégszer volt ebből problémám, mióta a fiúkat ismerem, de valami meggyőz. Van benne valami... ami szimpatikussá teszi.

- Egy: Én Summer Black vagyok. - utánozom. Nem tudom eldönteni, a nevemen kuncog vagy a viselkedésemen. Melyik a jobb? - Kettő: te mindig így beszélsz?

Felnevet. Bársonyos hangja körbe zengi a magas fákat, ahogyan egyre inkább távolodunk el a mozitól, a katasztrófától.

- Általában igen. - ismeri be - Így próbálok mindent közölni egyszerre, nehogy aztán elfelejtsem. Plusz, jól jön, ha olyan társaságba keveredsz, ahol alig hagynak akár megszólalni is.

- Mármint... baráti társaság? - kérdezek rá. - Miért mennél olyan emberek közé, akiknek nem vagy fontos, akiket nem érdekel a véleményed? - ahogy az utolsó szavakat kiejtem, égető érzés keletkezik a torkomban. Keserű.

„És te, Summer?"

- Tudod, nem igazán volt választásom. - tördeli az ujjait. - A családomban heten vagyunk testvérek, és csak én vagyok az egyetlen lány. - pislogás nélkül meredek rá, mire a vállát vonogatja. - Jó, oké. Elhiszem, hogy bizarrul hangzik, de meg lehet szokni; vagyis... ez a „megszoksz vagy megszöksz" - alapon működött.

- Csak működött? - utalok a múlt időre. - Már nem? És a családoddal laksz itt?

- Nem. - gúnyosan elmosolyodik. - Én megszöktem. A legszomorúbb azonban az, hogy talán nem is a hat idősebb bátyám üldözött el otthonról, hanem a minden lében kanál anyám és a maximalista apám. Úgy éreztem, nem tartozom oda, szabadságra vágytam, érted? A saját életemre, amiben akkor piros a hajam, ha én akarom, és akkor tetováltatok, ha én akarom. - vonogatja a vállát. - Azóta sok minden változott. A nézeteim legalábbis biztosan. Elkezdtem jobban értékelni, amim volt. Egy éve annak, hogy mindent összepakolva eljöttem. Addig Európában éltem, leginkább Amszterdamban, Londonban, pár hétig még Bécsben is. - hangosat sóhajt, arcát a nap felé emeli, élvezvén a meleg sugarakat. - Most itt vagyok, Sydney - ben. Tegnap érkeztem.

- Hogyhogy eljöttél? Nem volt elég a pénzed? Vagy nem boldogultál a nyelvvel? - egyre inkább kezd érdekelni a téma, ezért úgy érzem, lejjebb és lejjebb kell ásnom.

- Szó sincs ilyesmiről. - rázza a fejét homlokráncolva. - Tizenkilenc évesen, a gimit magam mögött hagyván éjjeli egyetemre jártam mindahány városban, ahol akár csak egy rövid ideig is megfordultam, az anyagiakról pedig nappal gondoskodtam, leginkább felszolgálóként kerestem meg a pénzem. A nyelvekkel sem volt semmi problémám, iszonyat gyorsan tanulok. Egy hét után az alapokkal tisztában voltam, rá pár napjára a sikertől mámorosan újabb löketet kaptam, és felbátorodtam a konverzáláshoz is.

- Hogyan? - nyögöm. - Hogy a francba tudtad mindezt abszolválni huszonnégy óráról huszonnégy órára?

- Fotografikus memóriám van. - tűr el egy hajtincset a füle mögé. Mindezt úgy magyarázza, mintha teljesen hétköznapi lenne. Én az időről nem szoktam ennyire könnyeden beszélni, talán csak a fiúknak mondom ilyesfajta hangvétellel a már megszokott „Hülye vagy!" - lereagálásaimat, erre fel Blanche rohanó életéről úgy számol be, mintha csak azt mesélné, mit evett vacsorára. - Ennek segítségével minden apró részletre emlékszem. Mint például a piros szemeidre és az összetörtségre is, melyet vonásaid sugároztak. - tapsol egyet. - Ennyi elég is volt belőlem és a csak Hálaadáskor, illetve Karácsonykor összeröppenő családomról. Most már mondd el, mi történt!

Hitetlenül felnevetek.

- Alig félórás ismeretség után az emberek általában felajánlják, hogy kifizetik a kávézói számlát, nem pedig követelőznek. - bököm meg gyengéden a vállát, mire vihogva reagál.

- Arról azonban megfeledkeztél, Sum, barátnők közt, hogy szokás. - ölti ki a nyelvét.

- Miért, azok lennénk? - kérdezem döbbenten.

- Ühüm. - bólogat. - Szerinted nem?

- Passz. - fintorgok. - Soha nem voltam populáris egyed.

- Kezdj el mesélni, Black! - emeli fel a mutatató ujját.

És elkezdem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi vezet erre. Mi vesz rá, hogy megnyíljak egy lánynak, akiről csak alapinformációim vannak? Mégis... megtörténik. Azt hiszem, vannak olyan helyzetek, mikor kockáztatnunk kell, talán akkor kikerülhetünk belőle győztesen. Legyőzhetjük az árt, mi magával sodorna, a tüzet, mely hamuvá rombolna. Luke is ezen a véleményen lehetett? Vívódott magával; nem tudta eldönteni, mit tegyen? Megorrolta volna Calum - ot azért, mert nekem csalódást okozott, vagy mindez csak egyenlítés volt, amiért nyilvánosan megalázták és nevetség tárgyává tették őt? Értem vagy saját magáért cselekedett?

Na, de ezekkel együtt mi van Calum - mal? Mire volt jó neki ez a rengeteg szájtépés és bizonygatás, a lelkizős pillanatok, mind ahányszor megnyílt nekem, ha mindvégig ez volt a célja? Mire játszott? Valóban szerelmes volt belém, vagy egyszerűen annyira ellenszenvesnek talált már az elejétől fogva, hogy elhatározta, kijátszik engem? Talán Luke - kal akart egyenlíteni? Ez esetben miért használt fel engem? Másrészt, mi lehet olyan súlyos ügy, amiért a szőke ezt érdemelte? Alig ismerem Luke - ot a többiekhez képest, de pár másodpercnyi idő is elégnek bizonyult felismernem Arzayleá - t, holott életemben nem találkoztam vele, csak Mikey mesélt róla... és így is tudtam a lényeget. Szörnyű, amit Luke - kal tett, és ezek után Calum is szörnyű embernek vallhatja magát.

Talán azért cselekedte mindezt, mert valóban szeret? Féltékeny volt, fájdalmat okoztunk neki, és így akarja megbosszulni? Ki képes ilyesmire?

Inkább mély lélegzetet veszek, hátha segít lenyugodnom, de csak azt érem el vele, hogy a meleg levegő amint a légutaimon beáramlik a tüdőmbe, fellobbantja belsőmet, még inkább éget.

A gyerekkoromtól kezdem a mesét: hogyan vesztette el az apám az eszét egyik napról a másikra, egy számomra nem létező emlék miatt, ami eléggé feszélyez ahhoz, hogy kihagyjam a történetből. Kezdem az iszákos délutánokkal, a kiskoromban történt verésekkel, minek nagyját anya kapta helyettem. A rettegés, a szánalom, a szomorúság ismét erőt vesz rajtam, és hiába bizonygatom, „Már nem történik meg újra!", a borzongás jár át, ahányszor szavakat formálok a számmal. Elmondom, mennyire egyedül voltam mindig is, barátok, rokonok hiányában.

Aztán sor kerül az ominózus esetre, mikor Luke kimentett az óceánból. A történet ezen részétől egyre többször húzom mosolyra a számat, azonban friss emlékeim között lakoznak horgasztóak is - Luke kilökése a nyílt vízre egyetlen gumimatraccal, az összeveszés, a temetés, Calum vallomása, Arzaylea megjelenése...

Ahogy a mai nap történéseihez érek, öklöm megfeszül, a szavakat csak úgy szűröm a fogaim közül, amiért félő, Blanche elég keveset ért belőle. De nem kérdez vissza. Talán érzékeli, mennyire deprimáló egyszer is feleleveníteni, nem szeretné, hogy ismételnem kelljen magamat, ezáltal egyes részeket háromszor átélni.

A reggeli vesződéssel kezdem, mikor hajtépő - idegállapotban voltam, mégis valahol megnevettetett a fiúk esetlensége. Ami csak a kezdet volt. Én tudtam, annyira rohadtul tudtam, hogy nem szabad csendben tovább lépni mindazon, amit Calum az autóban közölt velünk...!

Közölt? Kikotyogott?

Mindenesetre már a hanglejtése is fájdalomról, sajnálatról árulkodott. Volt benne némi szabadkozás is; arról magyarázott, milyen szinten kicsúszott a kezei közül az irányítás. Ő megállította volna, csakhogy nem tudta. Az a bizonyos dolog - amiről akkor még fogalmunk nem volt -, kinőtte Calum határait, többé nem volt uralma felette.

Megjelenik szemeim előtt a kép, ahogyan Luke begőzölt, és fittyet hányva a kismillió kamerát tartó riporterre barátjának esett. Földre terítette, püfölni kezdte. A vakuk vakító fényében, az emberáradatot fellökve, - szándékosan rátopva a padlóra huppant Arzaylea ujjaira -, rohantunk szétválasztani barátainkat. Tudtuk, a katasztrófát már nem akadályozhatjuk meg, azonban minden pillanat számított. Minél előbb szétválasztjuk őket, annál jobban tudjuk kompenzálni a verekedésről szóló, megjelenni készülő cikkeket. Mégis, hiába feszegettük Luke Calum nyakát fojtogató karjait, nem vált be. Sikítani, kiabálni kezdtem, amivel sikerül magamra vonnom a nem kívánt újságíró - tekinteteket. Végül feladván, elrohantam.

Hangos, lemondó sóhajjal fejezem be a mesélést, ujjaimmal hajamat szántom.

- Igen... - bólogat Blanche belemerülve, a száját rágcsálva. - Folytasd!

- Ennyi. - tárom szét a kezem. - A történet félbeszakad.

- Na, de mi történt a végén? - kérdezi idegesen.

- Nem tudom. Meglátjuk ma, talán holnap, vagy azután...

- Nem lehet így befejezni egy sztorit, bazd meg, Summer! - néz rám dühödten.

- Mi?! Te szerencsétlen, nem fogok kitalálni semmit sem lezárásképpen, ha egyszer azt sem tudom, hogy alakulnak a dolgaim! - ripakodok rá.

„Olyan, mintha már ezer éve ismernénk a másikat. És mindketten így érzünk." - gondolok bele.

- Jó. Jó. - bólogat. Egy hatalmas rántással kitépi hajából a hajgumit, majd ismét felkontyozza. - De akkor most... te a 5 Seconds of Summer - rel laksz?

- Egyelőre. - biccentek.

- És... Luke Hemmings a barátod?

- Még nem szakított velem.

- De Calum Hood odavan érted, bazki...

- Csak a barátom. Egykoron a legjobb volt. - szomorodok el.

- Hogy lehet ekkora faszszopó? - fortyog. Akárcsak egy igazi barátnő. - Ehhez aztán komoly gerinctelenség kellett, hogy valaki ilyet csináljon!

- Biztos meg volt rá az oka. - motyogom.

Blanche hirtelen lefékez, a karomat megragadva engem is megállásra késztet. Maga felé fordít, kezeit vállamra helyezi, ott pihenteti őket. Mondandója jelentős részeinél rázással jutalmaz meg.

- A szerelem nem jogosít fel senkit sem arra, hogy akár csak hasonlóképpen is cselekedjen. - mondja az arcomba. - Feltételezhető: már semmi ilyesmit nem érez; egyébként úgy hiszem, kicsúszott a kezéből az irányítás. Legalábbis, ha jól értelmezted a jeleket...

Elenged. Idegesen konstatálom, szinte ugyanarra gondoltunk Blanche - el az üggyel kapcsolatban, mikor felnézek, és szájtátva visszafordulok a lány felé.

- Honnan a jó péniszből tudtad, hol lakom? - sipítom. - Remélem, egy megszállott rajongó vagy!

A karja után kapok.

- Summer, mégis mi a fenét művelsz? - próbál kiszabadulni szorításomból.

- Meg akarlak harapni. Miért?

- Én vagyok a megszállott? - cibálja kezét, ujjaival ujjaim lefejtésével ügyködik.

- Miért, ki más? - vigyorgok rá erőlködve.

Grimaszba torzult arcával hitetlenül ingatja a fejét.

- Egy: ha történetesen óriási rajongó lennék, harapással nem tudnál megállítani. - húzza ki magát. - Egy szerencséd, amiért nem vagyok az! Kettő: remek páros leszünk, már látom! - mosoly jelenik meg ajkain, ami engem is hasonló lépésre késztet. - Három: nem fangörcsölni jöttem, hanem azért, mert itt lakom. Gondoltam, átöltözöm, aztán elmehetnénk valahova.

- Te... te itt laksz? - dadogom.

- Eléggé úgy néz ki. - vihog. - Te melyikben? Vagyis: ti...

A körülbelül húsz méterre levő óriási, háromemeletes villára mutatok, az út másik felén. Válaszképp a szemközti házra bök, amely igaz, nem olyan nagyzoló és fényűző, mint a fiúké, de mégis legalább tízszer nagyobb, mint amilyenben tizenhét évig éltem.

- Ne bassz fel! - ugrál tapsolva. - Szomszédok vagyok!

Nyakamba veti magát, úgy folytatja korábbi tevékenységét. Vállával mindig megüti államat, amitől fogaim minden egyes elrugaszkodásánál összekoccannak.

Ebben a pillanatban egy ismerős autó hajt el mellettünk. Látom, ahogy a sofőr egy kis távirányítót megnyomva beindítja a kovácsoltvas kaput. Nem hajtanak be a garázsba, a felhajtón leállítják a motort. Az ajtók kivágódnak, azonban négy helyett, csak három fej bukkan elő.

Egy fekete, egy szőkés barna és egy kék.

De szőke sehol.

Se szó, se beszéd rohanni kezdek, magára hagyva Blanche - et, aki úgy látszik, nem lerázható fából lett faragva. A nyomomba ered, szótlanul.

Berohanok a kapun, azután hirtelen megtorpanok, mikor szembe találom magam Calum gipszelt orrával, vérfoltos felsőjével. Nem tudom, mit mondhatnék, hogyan kellene kezelnem a helyzetet.

Sajnáljam? Ugyan miért? Mert átbaszott?

Haragudjak rá? Ez is kiváló ötlet - mert tetszem/ tetszettem neki?

Az lesz a legjobb, ha nemtörődöm stílusban viszonyulok hozzá. És nem csak most, ebben a pillanatban. Ezen túl örökké.

- Hol van Luke? - kérdezem visszafojtott hangon, miközben Blanche lefékez mögöttem.

- El... elment. - suttogja.

- Hova? - megemelem a hangomat.

Ashton és Michael felemelt kezekkel lépkedtek felénk.

- Nyugodj meg, Summer! - szól vigyázva Ash.

- Irwin, te csak ne nyugtatgass senkit sem! - kiáltok vissza. - Nem vagyok vadállat, hogy így közeledjetek!

- Jelen pillanatban pedig eléggé hasonlítasz egy felbőszített... - mondja óvatosan Mike, de félbeszakítom.

- Hol a rohadt életben van Luke, Hood?! - üvöltöm.

- Ő Calum? - hallom meg magam mögül Blanche hangját, mire összeszorított állkapoccsal bólintok. - Rendben. Ezt azért kapod, mert így bántál a barátnőmmel. És becsléseim szerin örülhetsz, amiért begipszelték az orrodat. Luke szívességet tett.

- Te... tessék? - leheli Cal.

Mielőtt azonban bármiféle választ is kaphatna, Blanche megindul felé. Dühödt léptei visszhangoznak a térben. Megáll Calum előtt, és a mit sem sejtő fiú hasába egy orbitális nagyot térdel. Calum elveszíti az egyensúlyát, és a földre zuhan. Blanche nem vette figyelembe a fiú gyenge állapotát, ennek következtében pedig Calum rossz esésével beveri a fejét a járdába.

Utolsó, mit könnyeim kibuggyanása előtt látok, Calum lecsukódó szemei, mik engem pásztáztak.

„Mikor még nem hullott minden darabokra, de a dolgok már kezdenek szétesni, akkor derül ki, kik az igazi barátaid."

„ Van néhány szabály, amit tisztelnünk kell. A barátunk bűnét nem vágjuk a képébe, és tudni kell megbocsátani, nem csak kötelességből megmenteni. Ha pedig beszél hozzád, a szemébe nézel, hogy megígérd, többé nem hagyod el. Ha szégyelli a múltját, te nem hozod szégyenbe, ha ő nem adja el a barátságát, te sem árulod el az övét. Ha legörnyednek a vállai, nem háborgatod. Ha igaz barátra lelsz az életben, mindent megteszel, hogy kiérdemeld. Ha egyszer kinyújtja feléd a jobb kezét, azt a kezet többé nem engeded el."