Hasalok a deszkámon, úgy evezek az óceán közepére. A hullámokkal szemben nem épp a legjobb ötlet haladni, én mégis imádom csinálni. Hiába fröccsen az arcodba, szemedbe a víz, nem számít az sem, mikor sokadára leforogtál a deszkádról, és nagyot csobbantál a vízben... A szörfözés szabaddá tesz. Ezért csinálom. És, mert ilyenkor legyőzöm a természetet. A fodrozódó hullámok próbálnak megállítani, mégis átjutok védelmükön.

Felnézek. Az eddigi leghatalmasabb víz fodor tart felém. Annyi testvérén túlsiklottam már át, ezt nem hagyhatom ki. Az otthon történtek után szárnyalnom kell.

Megfordulok társammal a part felé. Mikor megérzem a víz növekedését magam alatt, felállok a deszkára, és várom a csúcsot. Rövidesen el is érkezik. Suhanok a kék felszínen. A hullám tetején vagyok - ez alap. De én valami különlegeset szeretnék. Trükközni. Cikk - cakkban szelem a habokat. Torkomat örömittas kiáltások hagyják el. Szabad vagyok!

Az ég borongósabb, a hullám gyilkosabb. A cső, amiben eddig siklottam, összeszűkülni látszik. Már nem érdekel a felvágás, csak ki akarok jutni az egyre csak sötétedő víztömeg alól. A deszkám kicsúszik a lábam alól, és a vízbe esek.

Az utolsó, amit látok táncoló fodrok tömkelege, ami elernyedt testemet a part felé fogja sodorni.

₹ ₹ ₹

Akár egy vízbe dobott, piciny kő,

ki szüntelen hullámgyűrűket vet,

vagyok, ki bajból kovácsol erényt,

mikor saját gúzsomban szenvedek...

Süllyedek, mint vízbe dobott kavics,

kit mélybe húz a gravitáció,

s a szörnyű mélység magába szippant,

mint gyöngyét záró csigaházikó.

Rettenet a múlt, akár a holnap,

s az inamban feszülő akarat:

legyőzi a jelen rút kegyencét

a felmorajló, halvány pirkadat...

Már a part sem segít, oly messze már,

az éj is sötét lett, minden szurok,

s gyötört, árva létemért kondulnak

a félrevert templomi harangok.

A bölcső, a sír egyazon kötél,

befonja létem akaratlanul,

s végül halkan, utolsóként szakad,

mikor fölibém sorsom földje hull...

₹ ₹ ₹

Karok nyomkodják a mellkasomat. Hunyorogva kinyitom szemeimet. Könnyem kicsordul a csípős sós víztől. Egyre nagyobb erőkifejtést érzek szívem fölött; eleinte még kellemes volt, de most úgy érzem, összenyomja a tüdőmet.

- Miért nyomkodsz még mindig, ha már ébren vagyok? - kérdezem.

A fiú nagyon ugrik ijedtében. Köhögve felülök, kiköpöm számból az óceán ajándékát.

- Jól vagy? - megremeg a hangja kiejtve ezt a két szót.

- Miért ne lennék? - nevetek fel.

- Mert az előbb majdnem megfulladtál. - most először emelem rá tekintetemet. Szőke haja vizes tincsekben hull arcába, eltakarva gyönyörű tengerkék szemét. Ajkaiban fém piercing - még vonzóbbá teszik azokat a rózsaszín csodákat. Arca borostás, ami nem is baj - a húszas évei elején járhat. Rajta is szörfözésre alkalmas ruha van.

Mondjuk Sydney - ben minden második ember kijár a partra, akár sportolni, akár napozni.

- Hol a deszkám? - kiáltok fel.

A homlokát ráncolja, az óceán felé tekintget.

- Nem mondod komolyan, hogy engem kihúztál, de a társamat hagytad megfulladni? - könnyek gyűlnek a szememben.

Felpattanok, és visszafutok a háborgó kékségbe, a vizet csapkodom. Bármerre nézek, nem látok mást, csak sikló hullámokat. Sírni kezdek. Patakokban folynak a könnyeim. Ahhoz sincs kedvem, hogy kimenjek a vízből.

Leülök; közben olyan erős lökések jönnek, hogy majdnem feldőlök. Nem érdekel! Felhúzott térdeimre hajtom a homlokom, és úgy sírok tovább.

- Gyere, ki kell jönnöd a vízből! - hallom a megmentőm mély, rekedtes hangját.

- Hagyjál már! - rántom el a vállam. Igaz, felállok, de nem azért, mert őkegyelme azt mondta, hanem, hogy elmehessek előle, és ne érhessen hozzám. - Azt sem tudom ki vagy, akkor meg ne koslass utánam! - kiáltok hátra könnyes szemekkel.

Ezen látszólag megrökönyödik.

- Luke vagyok. - tájékoztat homlokráncolva.

- Jó. Én meg Summer, de ez mégsem úgy mondom, mintha az egész világnak ismernie kellene! - vágom a képébe.

- Nem, félreértesz! - mentegetőzik. - Luke. Luke Hemmings.

A kezét nyújtja. A köztünk lévő távolságot megszűntetem, odasétálok hozzá, úgy vágok kézfejére. Hangos csattanás üti meg fülemet. Elrántja a bántalmazott végtagot, és masszírozni kezdi. Hemmings úgy néz rám, mint valami kutyagyilkosra.

- Nem is tudod, ki vagyok, igaz? - megszeppent.

- Te sem ismersz engem! - replikázom.

- De én híres vagyok!

- Én is! Ausztrál gyökereidhez híven az ember lánya azt várná, felismersz egy helyi szörfbajnokot, de mégsem!

- Bajnok, persze. Pfff... Ezért haltál meg majdnem, ugye? Mert olyan jó vagy... akkor meg nem csoda, hogy nem ismerlek.

- Te farok! - kiáltom. Tenyeremmel hatalmasat taszítok mellkasán, aminek következtében seggel a homokba huppan. Megint útnak indultak a könnyeim. - Vágj csak fel, nem érdekel! Híresebb vagy, mint én? Oké. Boldogabb vagy? Persze. Nálam mindenki boldogabb. Egy valamit azonban tisztázzunk! - emelem fel fenyegetően a mutatóujjamat. - Nem azért versenyzek, mert elismerésre vágyom. Hanem hogy legyen betevő az asztalra, mert ha én nem gürizek, más sem csinálja meg helyettem.

Megfordulok, faképnél hagyom.

- Várj! Sum állj meg!

„Sum? Komolyan? Jól nézel ki Hemmings, de ha még egyszer így hívsz, kiheréllek!"

- Mi van? - fordulok meg lendületből.

Nem számít rá, hogy megállok, így telibe talál. „Úriemberhez" híven belém kapaszkodik, hátha megtartom kettőnket, de a súly alatt megrogynak lábaim, és hátra esem.

- Ne vigyelek kórházba? - motyogja a vállamba. - Nincs semmi bajod?

- Szállj már le rólam, te idióta! - fordítom le testét magamról. Luke elterül a vizes homokban. - Eddig nem volt semmi bajom, köszi! De ha továbbra is szédülök a nap folyamán, ígérem, magam látogatok meg egyet!

- Ne már, Sum! Ez nem vicces. - rázza a fejét. Feltápászkodik; a tenyerét nyújtja, amit csak ellökök. Küszködve állok fel mellé. A jelenetet mosolyogva figyeli.

- Ki mondta, hogy annak szántam? És ne hívj így!

Megfordulok. Egy utolsó kísérletem van, miszerint hazautazom Hemmings nélkül... a deszkám nélkül. Remélem apa nem részeg! Máskülönben hogyan mondjam el neki? Anya... ő nem tud megvédeni!

Visszapördülök Luke felé.

- Milyen nap van?

- Csütörtök. - beletúr a hajába. - Miért?

- Semmi, csak ma van apám kurvázós napja... nem jön haza, és megúszom, hogy elveszett a deszkám. - mondom, de amint elhagyják a számat szavaim, máris megbánom.

Sosem szerettem, ha szánakozó tekintettel méregetnek. Engem nem kell sajnálni! Az emberek nem értik meg: nekem ez nem fáj, csak megkönnyebbülök, ha nem látom ennek az apának csúfolt mocsoknak a részeg képét. Felüdülés számomra.

- Megverne? - kérdezi összeszorított állkapoccsal.

- Talán. - felesleges lenne letagadni, ha már egyszer elszóltam magam. Nincs semmilyen hátsó szándékom, nem kell a pénze, a sajnálata, az éjszakai szolgálatai... Eddig is megéltem valahogy, ezután is menni fog, nem?

- Gyere. - nyújtja Luke a kezét.

- Mi? Hova? - ráncolom homlokomat.

- Haza. Hozzánk. - felel, mintha csak egyértelmű lenne.

- Dehogy megyek! Meg vagy húzatva? - keserűen felnevetek.

„Ez csak egy szép álom marad, Luke!"

- Várj! - kiáltok fel, mikor a térdem alá nyúl, és felkap. - Tegyél le, hallod! - kapálózok.

- Szeretni fogsz nálunk, meglátod! - igazít a fogásomon. - Mike - kal csak játszanod kell, de ne verd meg, mert kiakad! Cal valószínűleg veled akar majd aludni, mert eléggé kanos! És Ash... ne nyúlj a dobszerkójához, csak akkor, ha meg akart tanítani játszani a hangszeren! Egyszer már fojt vér ezért... még most is látszik Mike hátán a karmolás nyom.

- Hemmings, eressz el! Nekem már beleszólásom sincsen a történésekbe?

- Hmm... hadd gondoljam át! - néz az ég felé. - Most képzeld el, hogy az államat vakargatom, csak most nem tudom. Ha leteszlek, egészen biztos, hogy elfutsz... Szóval, nem, nincsen, bocsi.

- Utállak! - szúrom fel az orromat.

- Ezt a szemeidnek mondd! Még mindig bennem gyönyörködnek! - nevet önelégülten.

- Seggfej! Ez nem vicces! - rúgok párat a lábammal, hogy nehezebbnek hasson a súlyom, majd behunyom a szemem. Néma sztrájk!

- Nem fogsz rám nézni? - hangjában mosoly bujkál.

Nem válaszolok.

- Cseles. A némaságoddal büntetsz?

Semmi reakció. Így tesszük meg az út hátralevő részét Luke kocsijáig, lehunyt szemmel, hullacsendben. Beültet az anyósülésre, becsatolja az övemet.

- Nem akarsz mondani valamit? - néz rám a kormány mögül. Elfordulok, kinézek az ablakon. - A telefonod sem hiányzik?

Elkerekedett szemmel nézek rá, mire csak szembe röhög.

- Tessék! - veszi ki a zsebéből, és átnyújtja.

Kikapom kezéből, majd a vállába bokszolok. Sértődötten dörzsölgeti az ütés helyét.

- Még mindig nem sikerült, hogy szóra bírjalak? - dühösen fújtatok, és feloldom a képernyő zárat. Elfordítja a kulcsot, a motor beindul. - Akkor várj csak, mi lesz, ha holnap elmegyünk neked szörfdeszkát nézni!

Lesokkolva kapom felé a fejem, amin csak kedvesen mosolyog.

- Luke Hemmings - kezdem, majd szétcsattanok az örömtől. -, imádlak!