– 12:00 –

Azt hinnéd, egy évtizednyi alezredeslét alatt már átéltél eleget ahhoz, hogy az élet ne tudjon meglepni. De mégis mindig jön valami új, valami váratlan, amire aligha van ésszerű magyarázat.

Az irodám ajtaja lassan nyílt ki, de az érkező így is erős huzatot okozott, ami szanaszét fújta a papírjaimat. A mögöttem lévő ablakot félórája tártam ki azért, hogy a hideg levegőtől tisztábban tudjak gondolkodni. Most felálltam, és becsuktam. Gyorsan elrendezgettem az asztalomon összekuszálódott lapokat, majd leültem. A kényelmes, gurulós szék fájdalmasan nyöszörgött súlyom alatt.

Miranda, a titkárnő, megvárta, hogy elhelyezkedjek. Csak aztán szólalt meg.

– Egy Démétér nevű hölgy a kettes vonalon.

Azonnal egyenesbe vágtam magam, és felderült az arcom. Azt hittem, sosem keres már! Fejemben rögtön lejátszottam, ahogy megbeszéljük, hogy a fárasztó nap után beülünk valahova enni. Bár Evelin ázsiai kajájának jobban örülnék, csak találkozzunk már. Hiányoznak a régi csevegéseink. A munkám elveszi minden időmet.

– Uram – lépett be ekkor az egyik nyomozó leváltva Mirandát –, kettős gyilkosságot jelentettek.

– Azonnal! – szóltam oda, de már nyúltam a vonalas telefonért. – Addig küldje a helyszínre a többieket!

– Rendben.

Az ajtó csukódott, én pedig felrántottam a készüléket.

– Démi, szia! – köszöntöttem gyerekkori barátnőmet.

– Alfréd – mondta a telefonba. Hangja erőtlenül csengett, mintha rettegett volna. Ez elég is volt ahhoz, hogy arcomról lehervadjon a mosoly. Egy kézlendítéssel kicsit odébb toltam az asztalomon aláírásra váró papírokat.

– Mi a baj?

– Még mindig a rendőrségen dolgozol, ugye? – kérdezte. Hát, ebből nem lesz munka utáni beszélgetés. Szemem előtt megjelent, ahogy vörös haját pödörgeti, miközben az alsó ajkát harapdálja.

– Persze, hiszen én vagyok a főgóré. Nem hagyhatom itt ezeket az ütődötteket – válaszoltam jókedvűen. Csak vele tudtam így beszélni. Másokkal sosem használtam volna ilyen szavakat.

De nem értem el a kívánt hatást, mert ugyanolyan kedvtelenül szólalt meg, mint azelőtt.

– Valami nem oké. Evelin is érzi. – Démétér és Evelin közösen bérelnek egy lakást innen nem messze. Pár éve találkoztak, és azóta nagyon jó barátnők. Evelin ázsiai és magyar gyökerekkel rendelkezik. Mikor átmegyek hozzájuk, mindig készítenek nekem ázsiai ételeket, egyszerűen imádom.

– Hogy érted, hogy valami nem oké?

– Úgy, ahogy mondom! – csattant fel idegesen, aztán hangosat sóhajtott. – Bocsi, nem akartam kiabálni. Csak nagyon rossz érzésem van.

– Evelin is ott van?

– Igen, a konyhában.

– Legalább nem valami hapsi ágyában hempereg megint. – Próbáltam elsütni egy újabb poént, amivel tényleg azt hittem, jobb kedvre derítem, hiszen máskor is viccelődtünk már ezzel, de Démi nem volt rá vevő. Sértetten szólalt meg.

– Kérlek, ne beszélj így róla. – Idegessége kezdett rám is átragadni. Ritkán viselkedik így. Démétér mindig vidám és mosolygós, ha azt mondja, valami gond van, akkor tényleg gond van.

Egyszer elmentünk vacsorázni, ahol egy mindkettőnk számára idegen férfi üldögélt egyedül. Démi szerint a szeme sem állt jól, és megkért, nem mehetnénk-e át máshová, mert rossz érzése van. Beleegyeztem. Másnap a férfit gyilkosság vádjával kapták el. Démi női megérzésnek nevezte.

– Sajnálom – mondtam. – Szeretnéd, hogy átmenjek, ha végeztem?

– Jó lenne – felelte szipogva.

– Még van egy kis dolgom, de amilyen gyorsan csak lehet, ott vagyok.

– Siess, kérlek – suttogta, majd kinyomott.

Letettem a telefont, és felálltam.

Alig csuktam be magam mögött az irodám ajtaját, a nyomozó már ott is termett.

– Uram, a kettős gyilkosság. Viktorék már ott vannak.

Bólintottam, mire a férfi elindult, én pedig követtem.

Kiléptünk a hidegre. A szél azonnal összeborzolta a hajamat, és majdnem felborított. A fákat ide-oda tépte, szinte alig volt ember az utcán.

A kapitánysággal szemben lévő park felé tartottunk. Imádtam ezt a helyet egészen addig, míg meg nem öltek itt egy férfit. A darabjait úgy kellett megkeresnünk. Egy fül a homokozóban, egy kar a fán, lábak a bokorban. Azóta képtelen vagyok úgy kijönni a kapitányságról, hogy ne jutna eszembe az apa brutális meggyilkolása és a feleség arca, aki nem tudta, hogyan magyarázza el kislányának, hogy miért nem jön haza többé az apukája. A legtöbb helyszínnel is így van. Sok mindent meg tudok emészteni, de ha egy gyönyörű helyen gyilkosság történik, azt kicsit nehezebb.

Talán ez az egyetlen hátránya a munkánknak: az elhunytak, a meggyilkoltak, az eltűntek. Nincs is rosszabb annál, mint elveszíteni egy számunkra fontos személyt, vagy látni, ahogy az előtted álló személy szíve darabokra törik.

De sok előnye is van. Néha épp időben érkezünk, és megelőzünk egy-egy gyilkosságot, vagy rátalálunk egy eltűntre. Az ilyen pillanatokért éri meg. Az ilyen nagyon ritka pillanatokért.

A szél még utoljára megtépett minket, majd beültünk a nyomozó autójába.

– 12:20 –

– Tud valami konkrétat az ügyről? – pillantottam a mellettem ülő férfire, aki megrázta a fejét.

– Viktor biztosan többet tud majd mondani.

Ez volt az egyetlen dolog, ami elhangzott köztünk, majd a gondolataimba révedtem.

Valamit tényleg kezdenem kéne magammal. Démi ahányszor hív, én annyiszor ugrom. Bár megyek én magamtól is. Hiszen mégiscsak egy régi jó barát. Lehet, számomra egy kicsit több is annál. Sosem hagynám magára, ahogy ő sem hagyna egyedül engem. Soha.

A női megérzései pedig tényleg csalhatatlanok. Ezúttal remélem, hogy téves riasztás, és nem történik majd baj. Nagyon feldúltnak hangzott a telefonban. Viszont először kénytelen vagyok kivizsgálni az ügyet, csak aztán mehetek hozzájuk.

Összehúztam magamon a kabátomat, rettenetesen hideg van ma. Egész nap esőfelhők gyülekeztek, de esni nem akart.

– Megérkeztünk – zökkentett ki a nyomozó a merengésből.

– Hát ez meg? – ráncoltam a homlokomat, miközben egyre növekvő rossz érzéssel kiszálltam az autóból. Démiék panelháza előtt parkoltunk le. Rengeteg rendőrautó állt a parkolóban.

A nyomozó odaintett Viktornak. A férfi a bámészkodókat és riportereket próbálta a sárga szalagon kívül tartani, amit a szél ide-oda tépett. Viktor odaszólt egy másik rendőrnek, aki leváltotta őt, hogy ide tudjon jönni hozzánk. Vagyis már csak hozzám, mert a nyomozó, akivel jöttem, eltűnt mellőlem.

– Itt történt a kettős gyilkosság? – kérdeztem meglepetten, majd körbenéztem, hogy megtalálom-e valahol Démit vagy Evelint.

– Amint látja – szólt Viktor, majd biccentett a panelház felé, hogy induljunk.

Feltartotta a sárga szalagot, és mindketten átbújtunk alatta.

– Mit tudunk? – kérdeztem, majd a férfivel a sarkamban besiettem az épületbe.

– Már megállapították, hogy hajnali egy és három óra között gyilkolhatták meg őket. Valóságos vérfürdő – vágtatott mögöttem Viktor. – Egy idős asszony jelentette. Ő hívta ki a rendőröket, mikor a bent lakó hölgyek nem nyitottak ajtót. Az asszony azt állítja, hogy tegnap megbeszélték, másnap átmegy ebédelni, de amikor nem nyitottak ajtót, aggódni kezdett. A gyilkosság időpontjában senki nem hallott semmi gyanúsat.

– Melyik emeleten történt? – kérdeztem gyorsan szedve a lépcsőfokokat.

– Harmadik.

– Hányas szoba?

– Harmincegy.

– Tessék?!

Vadul dobogó szívvel kerülgettem a rendőröket, miközben egyre csak loholtam fel a lépcsőn. Nem értettem, mi történt, csak abban voltam biztos, hogy ha igazam van...

Ne, ne, ne! Kérlek, ne legyen igazam! Mit is mondott Viktor? Vérfürdő?

Félrelöktem az ajtóban álldogáló embereket, és lihegve rontottam be a dulakodásról árulkodó, hideg helyiségbe.

A kisszoba közepén egy ázsiai nő élettelen teste feküdt. Hasából egy konyhakés állt ki, körülötte óriási vértócsa. Karján több vágásnyom is éktelenkedett. Az ebédlő asztalon egy szétkenődött vérfolt díszelgett egészen a nőig. Mintha az asztalra borult volna, a holttestét pedig, ki tudja, miért, lehúzták volna a földre, hogy aztán kicsavarodott végtagokkal ott hagyják.

A szemben lévő kanapén egy vörös hajú nő holtteste hevert. Haját alvadt vér tapasztotta össze. Egykor gyönyörű arcát egy, a homlokától az ajkáig húzódó, rászáradt vércsík csúfította. Csúnyán beverték a fejét. Tenyerén óriási vágás, mintha késbe tenyerelt volna. A plazmatévé leesett a falról, és most előtte feküdt. A kis könyvespolc, ami régebben még a tévével szemben volt, szintén a földre borult. Néhol a falat vérfolyások mocskolták. Óriási összetűzés lehetett. A gondolattól, hogy életük utolsó percében mennyit szenvedhettek, összeszorult a torkom.

A szoba, amiben máskor órákat töltöttem és jókedvűen cseverésztem, most már felismerhetetlenül megroncsolódott, de a legrosszabb mindközül gyerekkori barátnőm nyugodt arca volt.

– Mit mondott, mikor ölték meg őket? – kérdeztem a látványtól háborgó gyomorral.

– Hajnali egy és három óra között – érkezett a válasz, mire körülöttem minden elcsendesedett. Csak az az egy mondat visszhangzott a fülemben, és a tudat, hogy én délben még Démétérrel beszéltem.

Azt hinnéd, egy évtizednyi alezredeslét alatt már átéltél eleget ahhoz, hogy az élet ne tudjon meglepni. De mégis mindig jön valami új, valami váratlan, amire aligha van ésszerű magyarázat.