Egy héten kétszer van próba, így gyakorolhatunk a vizsgához is ezúttal, Chaterinával titokban találkozhatok, megbeszéltük, mit érzünk közösen egymás iránt, mert azt az életkort már elértük. Ha elérkezik az idő, ne csak csók legyen közöttünk, esetleg más is megtörténhet, így a vizsga után beszélek vele ilyen szempontból a vizsga után.

Hetekkel később elérkezett a nap, a Konzervatóriumban a vizsga megtörténhessen, az időpont, délelőtt 11 óra. Az órámra nézve, még csak nyolcat mutat, így üzenet küldök az osztálytársnőm személyhívójára, azzal az üzenettel „Mond meg a szüleidnek itt az idő, készüljenek" Meg voltam mosakodva, így felvehetem az ünneplőruhámat. Nem sokára a szoba előtt lép el édesanya, majd vissza is lép.

- Készülsz! Vártad már ezt a napot, boldogságot érzek, látom a fiamat a nagy múltú épületbe vizsgázni. – mondja anya, boldogan.

Éppen válaszoltam volna, amikor a személyhívó jelez.

- Ez Chaterina lesz, mert hagytam neki üzenetet. – válaszolom.

Kezembe veszem, majd egy gombot megnyomva, olvasni kezdem.

- Nagyon jó hír! A szülei ott lesznek a vizsgaelőadáson, és ez remek, így megvalósulhat egy ötletem, mert az osztállyal megbeszéltük, én vezényelhetem a vizsgát. A néző közönség azért fog kapni egy kis meglepetést, de nem árulhatom el, én tudom és Catherina szülei. Ha elérkezik az idő, meg fogja mindenki érteni. – válaszolom.

- Ha nem akarod elmondani, nem baj, mert bízok benned, tudod, hogy mit teszel. – válaszolja.

Nem sokára fel is voltam öltözve, indulok le a konyhához, hogy bekaphassak valamit, nem sokára oda érve apát veszem észre.

- Készítek egy kis ennivalót, üres gyomorral nem lehet vezényelni, a vizsgaelőadást. – mondom.

- Jól teszed fiam, az édesanyád is lejön, ha átöltözik, ugye várod, levezesd Ravel művét? – válaszolja, kis mosollyal az arcán.

Percek múlva készen volt a szendvicsem, kezdtem a falatozásába, amikor anya lép a konyhába, a ruhája láttán elcsodálkozok.

Az óra tízet mutat, amikor indulni kezdek.

- Akkor én indulnék is, tudjátok, mikor kell nektek megérkezni? – mondom.

- Nyugodt lehetsz, ott leszünk. – válaszolja édesanya.

Ami kell, azt magammal viszem, nem sokára el is hagyom a házat, az út gyalog tízen egy perc, így át tudom gondolni a vizsgát. Minden elő van készítve.
Gondolatomba merülve azt veszem észre, megérkezek.

- Akkor lépjek be, remélem, már vannak? – mondom gondolatba.

Indulok fel a lépcsőn, a bejárati ajtót nyitnám ki, valaki a nevemen szólít, így a hang felé fordulok, Chatherinát pillantom meg.

- Szia Chatherina! Óvatosan a lépcsővel, a vizsga megvár. – mondom izgatottan.

- Jó hogy találkozunk! Meg szeretném köszönni, a szüleim eljönnek, elmondták véletlen találkoztatok az utcán, és sokat beszélgetettek, azóta változott meg édesapám, már nem szigorú. – válaszolja, boldog mosollyal.

- Ez tényleg jó hír! A vizsga után megkérem a szüleidet, megengedik, veled találkozhassak, ha neked is megfelel, - kérdezem érdeklődve.

- Örömmel megteszem. – válaszolja, az ő kedves mosolyával.

Azt követően egy puszit adott az arcomra, azután megfogja a kezem, úgy lépünk tovább, egyenesen a nagyteremhez. Belépve már mindenki ott van.

- Ti akkor most együtt jártok? – kérdezi megilletődve Camilla.

- Igen, szépséges Camilla! Már egy ideje, de nyilvánosan pár perce. – válaszolom.

Elcsodálkozik mindenki, ahogy a tekintetűket figyelem.

- Chaterina! Még meg sem dicsértem a ruhádat, olyan gyönyörűen áll rajtad, és persze minden lányon. Itt van mindenki, akkor a hangszert próbálni kellene, én előveszem az enyémet, hátha szűkség lesz rá.

- Hát nem úgy van, te vezényelsz a vizsgán? A próbán így beszéltük meg, a tanárunk neked adta a lehetőséget. – válaszolja Alphonse, csodálkozó tekintettel.

- Igen, de nem tudni a sors mit akar! – válaszolom.

Nem sejtik milyen meglepetésben lesz részűk.

-----

Ahogyan gyakoroltunk, úgy készítem elő a vizsgához is, a többiek csodálkozó tekintettel figyelnek. Az idő elérkezik, a szülők és a vendégek elfoglalhassák a helyűket, így Chaterina szüleit is láthatom.

- Casimir! A szüleim megérkeztek, bemutatlak nekik, elmondhassuk, barátok vagyunk, egy ideje. – mondja Chaterina, csábító mosollyal, amiért nem lehet nemet mondani.

- Rendben van, nem halogathatjuk sokáig, a szüleidet megismerhetem. – válaszolom.

Úgy teszek, mintha most látnám őket először, az első sorban foglalnak helyet, így indulunk a nézőtér felé, ahogy a többiek fogadják a szüleiket.
Meg is érkezünk nem sokára.

- Kedves szüleim! Bemutatnám az osztálytársamat, aki segített a próbák alatt Casimir Whitaker, így azt is elmondhatom, már barátok vagyunk, szeretem, és ő is engem.

- Igen, így van! Ha önök bele egyeznek, a vizsga után elvinném egy cukrászdába, ami lehetne randevú. – válaszolom.

- Szerbusz! Örülök, megismerhetem a lányom leendő szerelmét, sok jót hallottam rólad. – válaszolja a családfő.

Úgy tettem, mintha most látnám először a szülőket, a lány nem figyel, így a fülembe súg egy jó hírt, aminek nagyon örülök. Nem sokára vissza kezdünk indulni a színpadra, a helyünket elfoglaljuk. Az óra eléri az időt, kezdődhet a vizsga, egy hölgy lép a színpadon lévő mikrofonhoz, majd csend lesz.

- Hölgyeim és uraim! Köszöntöm önöket az 1986/1987-es tanév záró vizsga előadásán, a növendékek az Edgar Varése Collége nevű középiskola tanulói, ez az épület ad helyet számukra, ami minden évben megszokott. E falak között tanult Ravel is, akinek csodás művét fogják hallgatni, a Bolerót.

Azt követően még mondja, mit kell tudni a műről, de én másra kezdtem gondolni, remélem, a kedvesem meg fogja bocsátani a tettemet. Érte teszem meg, és az igazságért, amit a szülőknek nem bocsátottak meg.

Nem sokára végez a beszéddel, a kezében egy kis doboz van, amiben a karmesteri pálca van elhelyezve.

- A mikrofonhoz kérném azt a végzős diákot, aki le fogja vezényelni a vizsgát, fogadják szeretettel Casimir Whitaker nevű végzőst, aki az osztályát bemutassa.

A nevemet hallva kezdtem felállni a helyemről, lépni kezdek a mikrofonhoz, majd a fiatal hölgy átnyújtsa, amit én átveszek, ő indul le a nézőtér felé, a dobozt kinyitom, csak átfutom, ahogy gondoltam, a karmesteri pálca van benne. A mikrofonhoz lépek.

- Tisztelt vendégek! Én is köszöntöm önöket a végzős osztály nevében, a végzősök. Adele Rice- cselló, Camilla Spence- klarinét, Adrienne Shelburn- fuvola, Yvette Kraft- trombita, a zongoránál Chaterina McAndrew, a fiúk: Alphonse Taylor- klarinét, Bastien Share- fuvola, Dominique Teddleton- tuba, Joseph Wilson- hegedű, és én Casimir Whitaker szaxofon. Vajon miért van a kezembe a karmesteri pálca? Megkaptam a jogot én vezényelhessek, így tovább tanulhatok a karmesteri szakon ebben a csodás épületben.

A beszédem elmondása után oda lépek ahol elfoglalhatnám a karmesteri helyet, még egyszer végignézek az osztályon.

- Mi készen vagyunk. – mondja Yvette.

- Tudom, de pár dolgot át kell gondolnom. – válaszolom.

- Mit kell átgondolnod, a próbán sikerült, így amikor vezényeltél, még a tanárunk is megdicsért. – mondja Alphonse.

- Van egy dolog, ami hatalmasabb, mint hogy én legyek az, aki levezényeli az osztályt. – válaszolom.

Így már gyanakodni kezdenek.

- Miről beszélsz, már el kellett volna kezdeni! – mondja Adele.

- Amit most teszek, azt értetek teszem, remélem, meg fogjátok bocsátani, és te Chaterina.

A dobozzal a kezembe odalépek a mikrofonhoz, így mindenki elcsodálkozik.

- Már el kellett volna kezdeni! – mondja az egyik vendég.

- Igaza van a beszólónak, de van egy olyan dolog, ami sokkal hatalmasabb, és annak köszönhető, már a lányok is tanulhatnak zenét, ez az Akarat, ez az erő képes arra, ezt a vizsgát levezényelhesse. – mondtam.

Azt követően síri csend lesz.

-----

Chaterina édesapjára pillantok.

- Igen van egy erő, ami képes a művek megszólaltatására, azon szívekben van, és ez a zene szeretete, és ereje. Ma örülhetünk, annak lányok is tanulhatnak zenét, évekkel ezelőtt nem lehetett nyíltan, de ha akartak is, de csak titokban. Így részt vehet öt lány növendék. Kinek köszönhető mind? Olyan személynek, aki ezt az akaratot át akarta adni másoknak, mi biztosan elfelejtettük, de magunkban azt is említhetjük, semmi közöm! Azt is kérdezhetnénk, vajon mi lehet azzal a személlyel, aki mindezt kezdeményezte. A választ tudom, nem tudjuk! Azt kell mondanom, hogy él, és alkalmi munkából segíti családját, én véletlenül találtam rá, nem tudtam neves karmester volt. – mondtam.

- Vajon ki lehet az? – kérdezi Yvette, mert az ő hangját hallom.

Hátra fordulok.

- Végzősök! Ma lesz az a nap, a lány az édesapját jobban meg fogja ismerni, véget vet egy hosszú éveken át tartó titoknak.

Visszalépek a mikrofonhoz.

- Azt kell bejelentenem, az a személy itt van közöttünk a nézőtéren, ha ez a doboz tartalmazná a becsületrendet, amit Ravel nem vett át, neki adnám örömmel. A színpadra hívom Manfred McAndrewt, mert ez a pálca őtet illeti jobban. – mondtam.

Ahogy az első sorban nézem az arcokat, mindegyiken meglepődés olvasható le.

- Az az én édesapám. – válaszolja Chaterina, csodálkozva.

- Tényleg! – válaszolják a többiek értetlenkedve.

Az apa feláll a helyéről, megtisztelve indul a színpad felé, a feladatát elkezdhesse. Amikor fent volt, Chaterinát látva, öröm van az arcán, majd felállva az apjához indult.
Ami akkor történt, egy szép csodás érzésnek lehettek a tanúi, ez volt az én ajándékom, hogy az édesapa vezényelhesse le a vizsgát, a csodás lányának.

Ez a jelenet biztosan meghatott mindenkit, főleg a vizsgázókat.

- Kedves apám! Amit Casimir mondott, tényleg így van? Karmester voltál?- mondja kis könnyet ejtve.

- Azért nem mondtuk el, nem akartunk csalódást okozni, mert, ha rád néztem, azok a tehetséges lányok jutottak eszembe, akiknek segíthettem, de nem bántam meg. – válaszolja kicsit könnyezve.

Azt követően az osztály tagjai felálltak, és tapsolni kezdtek.

- A karmesteri pálcát át adom, levezényelhesse a Bolerót, és te Catherina tudod a feladatod, ha véletlenül elakadnál, én elfoglalom a helyemet. – válaszolom, kis mosolyt megeresztve.

- Hogyan köszönjem meg neked? – kérdezi az apa, boldog tekintettel.

- Úgy uram! Elfoglalja azt a helyet, amit régen meg kellett volna tenni, ahogy az ön lánya különleges, ahogyan Ravel Bolerója is az volt.

A helyét elfoglalja most már mindenki, a nézőtéren csend lesz, az édesapa kezébe veszi a pálcát, és a kéz intésével kezdetét veheti az előadás, csak részletet adunk elő a neves műböl.

Amikor az utolsó szólam elhangzik, a vizsga előadásnak akkor van vége, a karmester megfordul, és ahogy szokás, megköszöni, a néző téren néma csend. A hangszeremet a mellettem lévő hangszer tartóra helyezem, és tapsolni kezdek, nem sokára az osztály is követ. Felállok és odalépek a karmesterhez.

- Uram, ez csodálatos volt! Nem tudtam volna ilyen csodásan vezényelni, egyik célomat elérhettem, maradok a hangszeremnél, esetleg pár év múlva megpróbálom a karmesteri szakon. – mondom, megilletődve.

Hirtelen a nézőtéren is kezdenek tapsolni, ami meglepett minket, vizsgázókat. Azt követően felállt mindenki és úgy folytatták tovább a tapsot.