Út közben beszélgetünk, pár utcán elhaladva, elérjük, a házat ahol a lány lakik a szüleivel, így tudni fogom, mert most vagyok először vele, hogy haza kísérhetem. Elköszönök tőle, így én is indulni kezdek haza, hazafelé azon töröm a fejem, a szüleivel kellene beszélnem, a lányúk nagyon tehetséges, és a sikert akarja.

Napokkal később elérkezettnek látszik az idő, Catherina tudomása nélkül ellátogathassak a szüleihez, a szüleimnek nem mondtam el, hová megyek látogatóba.
Megérkezek, csengetni is kezdek, emeletes családi ház, az ajtó nem sokára nyílik.

- Jó napot kívánok, az ön lányának vagyok az osztálytársa, a középiskolában, a nevem. Casimir Whitaker. – mondom

- Szerbusz Casimir! Chaterina nincs itthon, üzensz valamit neki? – kérdezi érdeklődve, de meglepődést is leolvasható.

- Tudom nincs itthon, inkább önökkel szeretnék beszélni, fontos dolgokról. – válaszolom.

Azt követően belépek a házba, amely jól be van rendezve, észreveszem a lány édesapját, majd belépek a nappaliba, és a fotelba leülök. Az anya a férje mellett ül, ezt természetesnek veszem.

- Casimirnak hívnak, az ön lányának vagyok az osztálytársa, ha már délelőtt tízre kell menni, így beszélhetek önökkel. Helyes, kedves lányúk van, ha netalán szeretnék a barátja lenni, önöket kell megkérdeznem. Nem ezért jöttem.

Az édesapán valami furcsa érzésem van, az édesanyán is, mintha félne.

- Mond, miért jöttél? Azután indulhatsz haza, mert dolgom van, nem szeretem az idegen vendégeket, még akkor is, ha a lányom osztálytársának nevezi magát. – válaszolja az apa, gúnyos arcot is észreveszek.

- Azért jöttem, megkérdezzem önöket, ha elérkezik a vizsga idő, és vizsgát kell tenni, eljönnek-e az előadásra? A zongorán nagyon jól tud játszani, tapasztalatból mondom.

- Az apja ként, azt kell mondanom! Ha vége lesz az egész dolognak, a zenélést ott fogja hagyni, és velem fog jönni, dolgozni. – mondja, szigorúan.

Az apa szava elgondolkoztat.

- Miért nem engedi tovább tanítani a lányát? Ha sikerül a vizsga, akár helyet is kaphatna a Konzervatóriumban, zongora szakon. Tudnék is segíteni, mert anyukám zenepedagógus, a lánya megérdemelné, mert erre született. Ha ön nem engedi, akkor bánatos lesz, és megszakad a szíve, és egész életében önt fogja hibáztatni, még akkor is, ha az édesapja. – mondom, inkább válaszolom.

- Ha már itt tartunk, akkor mond, mit tudsz rólam? – kérdezi, dühös arccal.

- Annyit! Ön Chaterina apja, régebben a Konzervatóriumban dolgozott, még apám előtt, ahogy a kedves lánya mondta, valami ok miatt kellett elhagynia.

Ezek után nem értek semmit, az apa, aki neves intézményben dolgozott, miért tengeti életét alkalmi munkából, hogy segíthesse egyetlen gyermekét.

- Régebben ott dolgoztam, azért nem szeretném, ha a lányom tovább tanulhasson, ha kitűnően fog vizsgázni, nem szeretném, hogy zaklassák. – válaszolja.

- Nem értem, miért zaklatnák? Hiszen az a cél, minél több növendéke legyen az intézménybe? – kérdezem.

Az anyára pillantva, érzem, mintha titkolna valamit.

- Amit ön elmondott, szeretném hallani az igazat, amit úgy gondolok, titkolnak! A lányúknak sem mondtak el, miért kellett elmennie. Felmerül a kérdés, ha önök a neves épületben dolgoztak, miért tengetik életűket alkalmi munkából, így segítve széplányúkat, akinek még modell alakja van, zongoraművész lehessen. Addig nem megyek el, és, ha a lányúk betoppan, akkor magyarázatot kellene adni, miért vagyok itt. – válaszolom, de bennem is van egy kis düh.

A szülőkön csodálkozást veszek észre, ami átment komoly tekintetbe, nem értem, hogyan mondhattam ilyet a szülőknek. Talán bocsánatot kellene kérnem, nem akarom hagyni, a szép mosolygós lányt tovább kell engedniük. Talán hagyjam a sorsra az egészet, nem, amit mondtam nekik kell válaszolniuk.

-----

Percek múlva mindkettőjűk szemébe könnyet veszek észre.

- Tényleg tudni akarod az okát? Akkor gyere velem, megmutatom 18 évvel ezelőtt ki voltam. – mondja az apa könnyezve.

- Tényleg elmondod az igazat, amit sok éve titkolnunk kell. – vágja rá az édesanya, így más csodálkozni kezdek.

- Igen tudni akarom. – válaszolom, de meg is lepődök.

A helyemről felállok, és követem az emeleti részbe, majd egy szoba előtt megáll, a zsebéből elővesz egy kulcsot.

- Ha belépsz ebbe a helyiségbe, meg fogsz tudni mindent, miért nem szeretném, a lányom tovább tanuljon.

Az ajtót kinyissa, belépek, és szemeimmel vizsgálgatni kezdem a falon lévő dolgokat, mert azt látom meg elsőként. Amit látok, nem akarom elhinni, a falon különböző kitűntetések.

- Uram! Ezeket nem tudtam, éveken át karmester volt, sok kitűntetéssel büszkélkedhet, és mi történt, hogy elbocsátották? – kérdezem érdeklődve, ahogy az újságok cikkét olvasom.

Azt követően kezdi mondani az okát, már kezdem érteni a szigorúságának okát, hamis vádakkal illeték, mert abban az időben a tehetséges lányokat akarta tanítani. Ahogy vége lett az anya kezdte átölelni a síró férjét, a történtek miatt az anyán érzelem kezdett kinyilvánulni.
Sok éven át titokba tartani, ami történt, azért kezd bennem is úrrá lenni az érzés. Vajon hogy tudnék segíteni az édesapán, hiszen megtesz, mindent a rossztól megvédje a szépséges lányát, eszembe jut egy ötlet.

- Uram, lenne egy javaslatom! Azt kérném, legyen ott a vizsgaelőadáson, mint néző, el tudnám rendezni, az osztályt én vezényeljem, azután még csoda is előfordulhat. A kérésem még az lenne, maradjon ebbe a szobába, és emlékezzen a jóra, vegye elő minden karmesteri tudását, hátha elérkezik az a nap, vezényelni kell. – mondom, elérzékenyülve.

- Casimir! Tényleg ezt akarod, Hogyan köszönjem meg, hogy szeretnél segíteni? – kérdezi a családfő érdeklődve.

- Úgy! Ha eljön a nap, a lányával üzenni fogok egy cetlin, abból önök mindent fognak tudni, a lányúk aznap mindent meg fog érteni. – válaszolom.

Azt követően mindkettőjűket átölelhettem, elérkezett az idő, indulhassak haza.

Telnek a napok, és a hetek, elérkezik az 1986-os év vége, így az osztály próbán van ki-ki a maga hangszerét. A vizsga időpontja már meg van, a következő év május 8. Catherinának nem mondtam el a titkomat, hogy beszéltem a szüleivel.

Az újév elérkezik, annak is a január hatodik napja, a Konzervatóriumba én vagyok és az osztálytársnőm a nagyteremben. A többiek még nem tudják, titokban találkozhatunk.

- Akkor ugye kezdhessük a gyakorlást, és mi lenne, ha egy kottából, és én kísérnélek a szaxofonnal? – kérdezem érdeklődve.

- Hogy ne, maradhat a Bach mű, vagy térjünk rá egy másikra?

- A szüleid hogy vannak? Ugye várják a napot, láthassák a széplányúkat vizsgázni. – kérdezem érdeklődve, mintha nem tudnék semmit.

- Jó hogy kérdezted! Nem tudom, hogy lehet, mintha apát kicserélték volna, egy iskolába kapott állást, mint zenetanár, nem tudtam, hogy az volt régebben. Akkor kezdhetjük is a próbát.

- Hogyne nyugodtan, ha te vezetel! – válaszolom, egy szép mosolyt ad válaszként.

Megkönnyebbülök, mert nem tudja, karmester volt az édesapja.

Kis idő múlva vége a próbának.

- Kedveském, szerintem elég mára, a finom kezednek pihenni kell, éhes is vagyok egy kicsit. – mondom.

- Éppen mondani akartam volna, ha megkérlek, hazakísérnél? Így másról is beszélhetünk. – válaszolja kedves mosolyával.

Nem kell sokat várni, együtt el is hagyjuk a termet.

- Casimir! Ha már haza kísérsz, nem jönnél fel, így megismerheted a szüleimet. – mondja.

- Elfogadnám szívesen, de otthon van egy kis munka! Tudod mit, a vizsga napján szívesen be fogom pótolni. – válaszolom.

Nem sokára a ház elé érünk, egy egy puszival elköszönünk, és indulok is hazafelé, a gondolatom a próbán járt.

-----

Boldog érzéssel telik minden egyes nap, amit a középiskolában töltök el, főleg, ha láthatom a titkos szerelmemet Catherinát, a csábító mosolyát, amibe bele szerettem. Ahogy telik a nap, úgy közeledik a vizsga, nem csak a hangszereket kapjuk meg, amit választott az osztály, hanem azt is, mi lesz a bemutatásra kerülő vizsga elő adás. Az előadás a Ravel Bolerója lesz, vegyes hangszerelésbe. Elérkezik a gyakorlás, mint mindig a Konzervatórium termét használjuk, így mindenki meg is jelenik, a zenetanárúnk veszi át a karmesteri feladatot.

- Hölgyeim, és uraim! Ezen a helyen lesz a vizsga, a nézőtéren lesznek a meghívott vendégek, én fogok vezényelni. Akkor kérném a Boleróhoz elhelyezkedni a ki-ki a maga helyén, a főhely a zongora, úgy kérném az ülésrendet.

- Igen tanár úr. – volt a válaszúnk.

A parti túra mindenki előtt ott van, a hangszert kezünkben van, a tanár int, és kezdhessük is.
Kis idővel később.

- Állj ez így nem jó! A zongora előtt kérem, a hölgyet figyeljen, mert vétett, akkor még egyszer. – mondja a tanár.

- Próbálok figyelni, de nehéz! – válaszolja Chaterina.

- Másoknál is nehéz volt, de gyakorolni sokat kell. – válaszolja a tanár.

- Catherina! Ahogy megbeszéltük, a táncnál a lány vezet.

- Tényleg, itt is működhet! – válaszolja

A többiek ránk pillantanak, miről beszélünk, majd a tanár újból int.
Negyed óra múlva, az utolsó ütem is elhangzik, az ilyen közös próba sikerült.

- Osztály! Ez tényleg nagyszerű volt, csodálatos, nem gondoltam volna első neki futásra sikerül, az elején a zongoránál volt hiba, a lényeg az, sikerült. – mondja a zenetanárúnk, boldog tekintettel

- Casimir! Mi a köze a táncnak a zenéhez? Catherina zongorán játszik, én klarinéton, ha megakadok, akkor hogyan tudnám folytatni? – kérdezi érdeklődve Camilla Spence.

- Tényleg, hogyan? – mondja mindenki.

A hangszeremet félre teszem, majd felállok. Odalépek Catherinához.

- Megmutatom! Azért Catherinával, mert minden lánynak van már párja, az osztályból, és ne legyen baj, ha felkérném Camillát.

- Tényleg így van! Hogyan tudtad meg? – kérdezi Bastien, érdeklődve, de csodálkozást is megpillantok.

- A leendő zenész jó megfigyelő legyen! Hölgyem, felkérném táncolni, és, ha megfelel a keringő, - kérdezem, érdeklődve.

- Természetesen. – válaszolja, mosollyal az arcán.

- Az a köze a táncnak, példaként, ha a lány vezeti a fiút, megismerhetik egymást, minden rezdülését. Ha olyan résznél ér el az ütem, amit nem tudtok átvinni, gondoljatok a táncra, a hangszer a lány, a kotta a fiú, megmutatom.

Ahol van, még hely odalépünk, ahogy kell a keringőhöz felkészülünk. Nem sokára a többiek is követik, a tanárúnkra nézve, az arca csodálkozást kezd kimutatni.

- Casimir! Erre még nem is gondoltam, így sok időt meglehetne spórolni, és ha én ezt tudtam volna. – mondja a tanárúnk.

- Nem baj, az ember minden nap tanul valamit. – válaszolom.

- Ha megvan a tánc a partnerűnkkel, akkor hogyan legyen tovább? – kérdezi Alphonse érdeklődve, minden fiút boldognak látok.

- Úgy Alphonse! Leül mindenki a hangszeréhez, ezt átvisszük a gyakorlásba, a lányoknak most könnyű, a fiúk gondoljanak a szerelműkkel folytatott táncra, így legyen megszólaltatva a hangszer. Akkor ugye tehetünk próbát. – válaszolom.

Így mindenki leült, a hangszert a kezűkbe veszik, majd neki is kezdünk.

A gyakorlás sikerült, meg van elégedve mindenki, a tanárúnk is gratulál.

- Nem akarom elhinni, az elmélet sikerült, a vizsgán vajon hogyan lesz megoldva? Nem lesz idő táncolni. – kérdezi a tanárúnk érdeklődve.

- Addigra hátha kitalálok valamit. – válaszolom.

Az óra azt az időt mutatja, hogy lassan indulhat haza mindenki.