Párizsba járt az ősz, Szent Mihály útján, mondhatnánk tovább a verset.
Az utcát Ill. de Francenak hívják, amióta az eszemet tudom, a szüleimmel lakom az Adolphe Mille út 16 szám alatt, ami a 19. kerület, mert a város kerületre van osztva, a nevem Casimir Whitaker.
A házhoz udvar is tartozik, nyitott kapu várja az osztálytársaimat, a szüleim a nem messze lévő intézménybe. A Konzervatóriumban dolgoznak, az anyukámat Liliane Whitakernek hívják, aki zenepedagógus, elvitt az intézménybe, amikor elértem a hat éves kort, így megtanulhattam, mit kell tudni a zenéről. Édesapám az intézményben javítja a különböző dolgokat, a foglalkozása karbantartó, a lakásunktól az Akadémia, tizenegy percre van-, mert apa így nevezi, így tanulhattam bele a zenélésbe, és annak szeretetébe, ragadt is rám valami, mert édesanya beíratott egy középiskolába, amely kilenc percre van tőlünk.
A naptár 1986-ot ír, októberi nap, az édesapámat Leopoldnak hívják, most tizennyolc éves vagyok, és utolsó éves az Edgar Varése Collégeban, tízen vagyunk az osztályban, öt lány és öt fiú. Ha van szabadidőnk, a lányokat meghívjuk süteményezésre, az iskolához közeli kávézóba, jól érezzük magunkat, akár ismerkedéshez is vezethet, a lányokkal eltöltött idő.

Az osztályban megértjük egymást, mert mi vagyunk a többi osztály mintaképe, az összetartozás jeleként, segítjük egymást, mindenkinek az a célja, sikerüljön az érettségi, akár tovább is tanulhatunk.
A vizsgához való eljutást a tanáraink is el szeretné érni, mert meg tudják állapítani a felkészültségűnket, ha véletlenül hiányzik valamelyikünk, egyikünk vállalja a látogatást.
Október van, szombati nap, közösen reggelizünk.

- Casimir fiam! Elkísérnél a munkahelyemre? Utána kell néznem pár dolognak, így a nagy koncert terembe kipróbálhatod a hangszereket, így megtudhatod melyik illik hozzád. Leopold! Te is szeretnél jönni velem? Ami javítani való van, azt meg szerelheted. – kérdezi édesanya, érdeklődve.

- Édesanya! Örömmel megyek, legalább kipróbálhatom a zongorát, ami a színpadon van, ami egy neves Steinway, esetleg a trombita. – válaszolom, boldog mosollyal.

- Jó, hogy említetted, mert lenne kis javítani való, így hétfőn másba tudnék belekezdeni. – válaszolja apa.

A reggelivel nem sokára végzünk, ami kell apának, azt a szerszámos táskájába teszi, amíg én anyának segédkezhetek a mosogatásban.
Elérkezik az az idő, hogy elhagyhassuk a házat.
Percek múlásával

- Megérkeztünk! Indulok az alagsorba, nyugodtan végezhetitek a dolgotokat, ha végzek, benézek a nagyterembe. – mondja apa.

Belépünk az épületbe, tudom a járást, apa mögöttünk bezárja a főkaput, anya az irodai helyiség felé, én a nagyterem felé indulok.
Ahol elmegyek, a falon lévő képeket vizsgálgatom, milyen neves személyek voltak a diákjai, és nem sokára ott állok a nagyterem előtt, ha a falai beszélnének. Mielőtt belépnék a nagyterembe, mély lélegzetet veszek, és kifújom, a kezem a kilincsen van, kis távolságra nyitom, amikor a fülemet zaj csapja meg, a hangszert felismerem, zongora az. Megpróbálok zaj nélkül belépni, vajon ki az, aki használja szombat reggelén.

-----

Az ajtó a színpadi részhez vezet, aki zongorázik, az éppen háttal van, így halkan lépek tovább.
A hangszer előtt egy lány ül, megismerem, az osztálytársnőm, Catherina, pár lépésre megállok tőle, gyakorolja Bach művét, a kantáta fugát, mert felismertem.

- Félórája ezt gyakorlom, úgy érzem csiszolni, kéne rajta. – mondja kétségbe esett hangon.

Nem sokára abba hagyja.

- Ha lehetne választani a hangszereken, a zongorát választom, mert valahogy ezt érzem jól, és Bach művét gyakorolhatom szívesen, nem zavarnak, még kulcsom is van ide, akár éjszaka is jöhetek. Még egyszer neki kezdek, azután indulok haza, ha szüleim megtudják, nem sikerül, szobafogság, és a barátaimmal nem lehetek. Ha a szüleimre hallgatok, akkor nem ülnék most itt. – mondja bánatos hangon, érzem, mint ha könnyezne.

Ahogy látom lehajtott fejjel, egy bánatos lányt látok, hiszen Catherina a mosolyával levesz sok embert a lábáról, így hozzálépek.

- Szia Catherina! Én szívesen segítek. – mondom.

Egyik kezemet a vállára helyezem, csodálkozott tekintettel néz rám.

- Mióta állsz itt? – kérdezi meglepődve.

- Pár perce, halljam, amit hallanom kell. Próbáljuk meg még egyszer, így egy elméletet is megpróbálhatunk. – válaszolom.

Mellé ülök, mert van hely, megfogom az egyik kezét.

- Ha ez a finom gyengéd kéz, a zongora billentyűzetén szeretnének játszani, akkor adjuk meg neki az esélyt. Ha a táncban a lány vezeti a fiút, vagy fordítva, próbáljuk meg innen nézni. Hölgyem! Felkérhetném egy táncra a zongora nevében. – mondom, és hírtelen egy mosolyt veszek észre.

- Megpróbálhatjuk, ha ön uram, nem lép a lábamra. – válaszolja.

Ahogy kell, nyújtom a kezem, amit ő elfogad, felállunk, és indulunk a tér közepe felé. Érzem, kezd megnyugodni, boldog vagyok, mert az osztály leggyönyörűbb lány kezét foghatom.

Pár lépést megteszünk, majd egymással szembe állúnk meg.

- Most mit kell tennem? – kérdezi érdeklődve.

- A tánc, amit választok, az a keringő, így vezetheti a lány a fiút, hiszen próbáltuk a táncórán, és sikerült, amikor a sorsolás hozta. – válaszolom.

- Igen, emlékszem.

- Ha már társas, akkor közel kell egymáshoz lenni, a szokásos kézfogás, a másik kezemmel, a derekadnál kell, hogy átfogjam, zene nélkül tudom, hogy nehéz lesz. Sokszor halottuk, így tudjuk, mikor ki következik. – válaszolom, kis mosolyt megcsillantva.

Így kis időt kell várni a kezdésre, megpillantok az arcán egy kis mosolyt.

- Nem értem, miért kell táncolnunk azért, sikerüljön a zongorajátékom? - kérdezi érdeklődve.

- Azért! Ha elérkezik az a rész, éppen megakadsz, gondolhass valami jóra, és sikerül átvinni az akadályt. Vajon a vizsga feladat mi lesz? – válaszolom.

A táncpróbánk vége nem sokára, örömet látok rajta, így biztosan tudtam segíteni, majd együtt lépünk a zongorához.

- Mielőtt neki kezdenél, egy dolgot ne felejts el! A te feladatodra koncentrálj, legyen az Bach vagy Beethoven, azt se, vedd, úgy mintha táncolsz, a partnered a zongora, az elején te vezeted, azután megfordul. Olyan résznél ahol elakadsz, gondolj valami jóra, szép dologra. – mondom.

- Ahogy mondtad, megpróbálhassuk. – mondja, így a hangjában azt érzem, meg akarja tenni.

A zongora mellett állok, így ő leül, és neki kezd.
Olyan kedves arca van, hogy csak nézni lehetne sokáig, kár a szülei, inkább az édesapja, nem segíti a tanulásba, ha még is. Meglátom a vizsga után, megérdemli, kedves mindenkivel, mit ér a kedvessége, és a bájossága, ha otthon nem figyelnek rá. Sokáig elnézném a vonzó alakját, és gyönyörű arcát, de nem olyan helyen vagyunk, mert bármikor beléphetnek.

-----

Nem sokára ahhoz a részhez ér, ahol elakadt, azért figyelem az arcát, hátha sikerülhet, Bach műve.
Amikor leütötte az utolsó billentyűt, látom sikerült, mert örömet látok az arcán.

- Sikerült, úgy tettem, ahogy mondtad, nem gondoltam volna, van köze a tánchoz. Megértettem, és köszönöm. – mondja kedves mosollyal, mert boldog.

Így mellé leülök, megfogja a kezemet, nem győzködi meghálálni.

- Már csak a szüleimet kellene meggyőzni arra, ha elérkezik a vizsga, jöjjenek megnézni engem, nem volt hiába való a tanulás. A vizsgán vajon mit fogunk előadni? – kérdezi érdeklődve.

- Reméljük, el fog jönni, esetleg csoda is történhet. Catherina! Ha boldognak látlak, én is az vagyok, mert egy dolgot be kell vallanom, az évekkel ezelőtti első látásra megtetszettél, az a jó szó, beléd szerettem. Kettesben vagyunk, így elmondhatom. – válaszolom, örömet látok az arcán.

- Tényleg így gondolod, amit most mondol? A szüleim, ha megtudják, vonzódok egy fiúhoz, rögtön megtiltanák a tanulást. – válaszolja, egy kicsit szomorúan.

- Nem kell tudniuk róla, tegyük azt tovább, amit eddig, én a gyakorlásban segítek, és, ha akarod, akár titokban találkozhatunk.

- Amit mondtál, én is ezeket érzem, mert segítő szándékot látok benned, amióta csak meg pillantottalak évekkel ezelőtt. Pár év múlva nyíltan is vállalhatjuk. – válaszolja.

Ha már egymás mellett ülünk, az egyik kezemmel átkarolom a nyakánál, a másikkal a gyönyörű arcát kezdem simogatni.

- Istenem, de gyönyörű vagy, csak egy puszit adhatnék, az ajkadra. – mondom kérlelve.

- Nyugodtan. – válaszolja.

Amikor már éri, egy kicsit van nyitva az ajka, egymáshoz simulunk, hirtelen ajkúnk kezd játszadozni. Meglepetésemre másfajta csókba kezd, ami neki jól áll, így elképzelem ez tánc, ahol most a lány vezeti a fiút. Most tudatosul bennem, a középiskola legszebb lányával csókolózok, akire minden fiú bámul, ha elhalad mellette.
A csókolózást nem sokáig tart, úgy gondolom, mindketten boldogok vagyunk.

- Nem sokára haza kell mennem, anyukám úgy tudja, itt vagyok a Konzervatóriumba, és próbálok a zongorán. Még meg sem kérdeztem, te milyen hangszert fogsz választani, - kérdezi mosollyal az arcán.

- A szaxofont választom, ha lesz idő, eljövök, és próbálhatunk együtt. Ugye haza kísérhetlek? Ami kettőnk között most történt, ugye nem mondod el? - kérdezem.

- Nyugodtan bízhatsz bennem. – válaszolja az ő szép mosolyával.

A zongora mellől egyszerre állunk fel, lehajtom a billentyű védőt, indulunk is az ajtó felé, nyitni kezdem éppen, amikor már nyílik, meglepetésemre édesapát pillantom meg.

- Catherina is itt volt? Hogy tudtál bejönni? – kérdezi apa érdeklődve.

- Leopold bácsi! Titokba kölcsön vettem a takarítótól, lemásoltattam, ne tessék elvenni tőlem. – válaszolja a lány meglepetten.

- Nem veszem el, ha a zene vezérel. – válaszolja apa.

- Haza kisérem, a jövő héten is tudok gyakorolni, a választott Szaxofonnal. – válaszolom.

- Fiam, ne maradj sokáig. – válaszolja apa.

Pár lépést teszünk meg, amikor anyával találkozunk.

- Szia Catherina! Ugye tudtatok gyakorolni? Ha jól emlékszem a zongorát választottad? – kérdezi, mosolyával az arcán.

- Lilianenéni! Haladok, volt egy megakadásom Bach Kantátájában, de az ön fia segített, meglepődtem, az egyszerű módszerbe. Amit mondott úgy tettem, és sikerült, végig játszanom. – válaszolja Catherina, örömmel az arcán.

- Ugye haza kíséred a lányt? Ne maradj sokáig. – mondja anya.

- Igen édesanya, örömmel, így megkérdezhetek pár dolgot, főleg azt, ha netalán a barátjának elfogadna, hiszen már elértük azt az évet, hogy barátok lehetnénk, így a szüleit is meg kellene kérdeznem. – válaszolom.

Azt követően indulni kezdünk a bejárat felé, remélem, anya elhitte, amit mondtam.