A kis Agnesen van ruha még, már felnőttesen viselkedik, hiába tizenhárom éves, egymás mellett fekszünk, amit tettünk az első alkalom volt, talán nem lesz ilyen többé ővele.

- Ezek után mit fogsz tenni? Nem sokára az esküvőd lesz, örömet érzek, ha veled lehetek,és tudd meg bízhatsz bennem, amit tettünk a közös titkunk lesz. – mondom kis mosollyal.

- Igen, a kettőnk titka lesz! Meg bízok benned, mert ha kettesben vagyok veled, ugyan úgy boldogságot érzek, gyengéd voltál. Remélem, nem fogják látni rajtam, hogy megtettem azt a dolgot, amit csak a házasság után szabadna. A szüleimet ismered, és tudod milyenek, nagyon szigorúak, és erkölcsösek. – válaszolja, kis mosollyal.

- Igen a mi titkunk marad, mert amit mondtál, én is ugyan úgy érzek, tudom másé a szíved, de itt vagy velem, és együtt megtehettük, mert a szíved ezt súgta. – mondom boldogan.

Az oldalamra fekszem, megfogom a kezét, a másik kezemet ráhelyezem a hasára, kezdek fölé hajolni, hogy megcsókoljam, így köszönjem meg azt, hogy engedte megtörténjen a tiltott dolog. Kezdünk felállni, hogy falatozzunk együtt, egy ruha takar, a kosárban van üvegbe víz, így kezet mosunk, azután kezdem kipakolni jobban a kosár tartalmát.

Beikman, Rebecca May 11/29/1940 Indianapolis, Indiana

Beikman, Ronald La Mont 7/7/1966 Ukiah, California

Ahogy voltunk, egy takart ruhába, kezdünk falatozni, vidámnak látom, mert az arcán megvillantotta szép mosolyát. Előtte rosszkedvű volt, most öröm ránézni.

- Ezen a helyen veled lennék egész nap, de nem lehet, még vissza kell öltözni, ha erre tévedne valaki, ne lássák, megtettük, amit nem szabadott volna. – mondja Agnes, szomorú érzést is érzek a hangjában.

- Ha szeretnéd, akár titokban is találkozhatunk, ezen a helyen, mert nem gondolják azt, titkos találkahelynek is lehet használni. –válaszolom, boldogan.

A falatozással nem sokára végzünk, amíg ő át öltözik, addig én mindent visszakezdek pakolni a kosárba, ami meg van hamar, így én is vissza öltözhetek.

- Már összepakoltam mindent, az öltözésben segítsek valamit? – kérdezem érdeklődve.

- Nem kell segíteni, egyedül is megy. – válaszolja.

- A havonta megtörténő valamivel, tudtál kezdeni valamit? Hogyan hagyjuk el ezt a helyet? – kérdezem.

A javaslatát kezdi elmondani, addig én a szalmáknál széjjelnézek, hagyunk-e ott valamit.

Először Agnes kezd indulni, várva kis időt én is indulni kezdek, olyan utat választok, amit kevesek ismernek.
Épségben is érek haza, szerencsére a szüleim nincsenek itthon, így megkönnyebbülök, arra gondolok, lemegyek édesanyához az üzletbe, és segítek neki, az első az, a kosárból kipakolni, végzek is hamar, így indulhatok, az ajtót jól becsukom.
A megszokott helyen gyalogolok, így el is érem az üzletet, belépve köszönök.

- Édesanya, kell valamit segíteni? – kérdezem érdeklődve.

- Igen, a raktárba kellene egy kis rendet tenni! Remélem el tudtad rendezni a dolgodat, amiért elkéredzkedtél. – válaszolja.

- Igen, édesanya, elrendeztem! Akkor megyek is a raktárba. – válaszolom örömmel.

Indulok is a helyiséghez, remélem sikerült a Pauletta lánynak hazatérni, ha találkozok vele, rákérdezek, hogy ne hallja senki.
Kezdek is a feladatomba, a raktárba hallani lehet, mit kérnek, így megtudhatom, kivel mi történik.
Fél órával később.
Arra gondolok, pihenek egy kicsit, megeszek egy almát, amikor is egy vásárló belép, a hangját meg ismerem Agnes az, és az anyukája. Anya hangját hallom, hogy hív.

- Jó napot kívánok hölgyem! Mit adhatok? – kérdezem.

- Fiam! Én kiszolgálom az anyukát, te a kedves lányát, tudom, ügyes leszel a kiszolgálásban. – mondja édesanyám boldogan.

Arrébb lépünk, így van alkalom megkérdezni, amit nagyon szeretnék, mondja is rögtön mit kér, suttogva kérdezhetem, majd suttogva válaszolja, így megkönnyebbülök, most már boldogan szolgálom ki Agnest. Amit kér, becsomagolom, a papírra felírom, mit adtam, így édesanya, tudja, mennyit kell fizetniük.

------

Berry, Daniel Bernard 2/24/1975 Los Angeles, California

Berryman, Ronnie Dewayne 2/26/1952 Berkeley, California

Egy hónappal később.
Éppen itthon vagyok a szobámba, a házi feladatba be le kezdtem, érzem, éhes vagyok egy kicsit, így lemegyek a konyhába, készítek szendvicset. Neki is készülök, amikor hallom a bejárati ajtó nyillani kezd, odanézek, a meglepetésemre édesapám az.

- Ilyen hamar haza jött édesapám? Talán valamit itthon felejtett? – kérdezem érdeklődve, mert az arca mást is elárul.

- Nem édes fiam! Itthon van-e édesanyád? – kérdezi.

- Az üzletben van! Nem sokára én is megyek, segíteni. – válaszolom, meglepődve.

- Jó, hogy nincs itthon, mert veled szeretnék beszélni, ezért kérlek, ülj le, fontos dolgot kell mondanom, a Pauletta lányról lenne szó. – mondja furcsa hangon.

- Róla, az iskolában jól tanul, néha találkozunk, és beszélgetünk az élet dolgairól. Mit szeretne kérdezni? – kérdezem, azért van bennem félelem, lehet, a titok dolgomról, biztosan kiderült.

Talán valahogy Agnes elmondta.

- A községben az a hír járja, a kis Pauletta lány áldott állapotban van, mert olyan jeleket ad, az anyukája arra következtet, már nem ártatlan. A barátait megkérdezték erről a dologról, azt állítják, ők nem tettek vele semmit, mert tudják már foglalt. Említetted, voltál sokat vele, és tanultatok is együtt, de bevallotta sokat együtt voltatok, és megtettétek azt, sokáig nem akarta kimondani a nevet. – mondja édesapa, szigorú tekintettel.

Mit is tudok mondani erre, így be kell vallanom, a következményét vállalom, Agnes tényleg bátor, sokáig nem mondta ki a nevemet, dicséretes, ha apám megbüntet, nem számít.

- Fiam, gyere velem! Elrendezzük ezt a tett dolgot. – mondja szigorúan.

Vele kezdek menni, indulunk fel az emeletre, van bennem félelem is, felérünk, a szobámhoz.

- Öltözz derékig! – mondja szigorú tekintetével.

Kezdi a derékszíjat a nadrágjából kihúzni.

- Feküdj az ágyra, most szíjat hasitok a bőrödből, amit tettél a szigorúan bűn volt, mert azt a házas fél teszi meg szívből.

A hasamra fekszem, így felkészülök, az elsőt meg is érzem, kezd fájni, így jóra kell gondolnom, hogy ne érezzem, nem bánom, amit tettem, mert abba a kis időben a szép Agnest boldognak láthattam.

Davis, Brian Andrew 7/19/1962 Pasco, Washington

Sok év telik el azóta, hogy a kis Jimet az apja megbüntette, sok minden történt. A naptár 1975-öt mutat, a történet, az Washington Állambeli Pasco nevű községben folytatódik.
1975 nyara hatással van a vidékekre, az egymás melletti élés, úgy, hogy a fehér bőrűek a fekete bőrűek között megférnek.
A Davis család tengeti életét, ami megszokott számukra, a szomszédjaival megértik egymást. Júniusi szombat van, már kezdetét veheti a nyári szünet.

- Bemutatkozom: Davis Brian Andrewnek hívnak, tizenhárom éves vagyok, az édesapámat Jamesnek hívják, a foglalkozása, gazdálkodó, az édes anyukámat Barbarának hívják, aki háztartásbeli.

Együtt kezdünk reggelizni, végre megtehetjük, mert korán kelők vagyunk, a reggelinél az óra hét órát mutat, megbeszélhetjük a közös napi feladatot.

- Gyermekem! Ma a gazdaságban nem kell jönni, mert nincs olyan munka, ha édes anyukádnak segitel, az jó lesz, így ezt is fogod tudni. – mondja édesapám.

- Jó, hogy említetted, kell a segítség, de, ha be kell menned az iskolába valami feladathoz, a bizonyítvány átadás előtt, akkor bemehetsz nyugodtan. – válaszolja édesanya, a kedves mosolyával.

- Úgy lesz, mert lenne feladat. – válaszolom, kicsit boldogan.

A hírnek örülök, mert, ahogy édesanyám mondta, pár osztálytársammal beszélhetek, még a nyaralást is. A reggelizés nem sokára meg lesz, apukám indul a gazdasághoz, anyukámnak annyit segítek, az asztalt lepakolom. A pakolás hamar meg van, így a szobám felé indulok, a táskába azt tegyem, ami szükséges.
Percek múlva készen állok, édes anyukámhoz lépek, elköszönjek, azután az ajtón kilépve, a biciklimhez lépek.

-----

Az iskolához meg is érkezem, leszállva kezembe véve indulni kezdek az épületbe, mert bent is lehet tárolni. Találkozok pár osztálytárssal, köszönünk egymásnak, ahogy szokás, az osztályteremhez indulva, elérem, nem sokára a tanító néni is megérkezik.
Belép az osztályterembe.

- Köszöntök mindenkit, az évzáró ünnepséget beszéljük meg, ami a következő héten lesz. –mondja a tanító néni, mosollyal az arcán.

Azt követően kezdi elmondani mit kell tudni az ünnepségről, és mit kell hozni.

- Az a feladatotok! A helyeteken már ki van készítve az ünneplő ruha, amit felpróbálhattok, a lányok itt a terembe, a fiuk a szomszédosba, mert csak ti vagytok az épületben.

Indulni kezdünk a meg kapott ruhánkkal, így nyugodtan elfoglalhatjuk a másik termet.

- Remélem jól fog állni, talán egymást is segíthetjük. – mondom boldogan.

- Én is így gondolom, jó hogy kezdődhet a szünet. – válaszolja az osztálytárs Tomiosso.

Az ünneplő ruhát hamar magamra veszem, a cipőt is, mert a cipővel együtt az asztalra volt készítve, remélem nem lesz probléma, és nyugodtak lehetünk.

- Ha már mindenki felvette az ünneplőjét, ugye szólhatok a tanár néninek? - kérdezem érdeklődve.

- Igen, szólhatsz. – válaszolja az egyik.

A teremből kilépek, az ajtót behajtom, azt a pár lépést megteszem a következő terem ajtajáig, kopogni kezdek, szól egy hang, hogy beléphetek.

- Ha mindenki felöltözött, akkor ugye jöhetünk? – kérdezem.

- Igen, jöhettek, mert együtt indulunk a tornateremhez, ott elmondom a többi feladatot. – válaszolja a tanár néni.

- Annyit mondhatok csak, nagyon jól áll a ruhátok! – válaszolom, mosolyt is megcsillantva.

A teremből kezdek kilépni, hogy visszainduljak a szomszédosba.
Indulok vissza, így szólhatok a többieknek, rögtön indulunk vissza, és ki-ki a maga helyéhez léphet. Az osztályról azt kell tudni, vegyesen vagyunk színes bőrűek és fehérek, nincs közöttünk semmi probléma. A községbe azért vannak, akik sugallják, hogy a két fél gyűlölje egymást.

- Osztály! Akkor mehetünk a tornaterembe, kettesével, és zajongás nélkül. – mondja a tanító néni.

Kezdünk is indulni, a nagy terem felé, ami az iskola épülete mellett van, hamar meg tesszük azt a távolságot, megérkezve nem kell sokat várni, a tanító néni nyissa az ajtót, a tornateremét. Közben mondja, mit kell tenni.

Boutte, Mark Anthony 4/14/1957 San Francisco, California

Bower, Donald Robert 2/3/1927 Susanville, California

Félórával később.

- A próbának vége, mehettek haza, előtte az ünneplő ruhát vegyétek le, ahogy előtte tettétek, akikért jönnek a szülők, azok várhatnak, akik biciklivel vannak, azok mehetnek nyugodtan. – mondja, a tanító néni.

Azt követően indulunk vissza az osztályteremhez, mi a másik teremhez indulunk, mert a ruhánk ott van, és neki kezdünk vissza öltözni.
Nekem a visszaöltözés hamar meg van, már csak a cipő van hátra, arra gondolok, én indulok hazafelé, így ki kell lépnem a teremből, nyitom ki az ajtót, amikor hangra leszek figyelmes.

- Csendet, mintha hangokat hallanék. – mondom halkan.

Hirtelen csend lesz, hallgatózni kezdek.

- Nézzetek be minden terembe, ha jól tudom, az egyik vegyes osztály, a mai napon van az évzárójuknak a próbája. Mindegyik tizenhárom éves, ne bántjátok őket, csak meg kell félemlíteni, érezzék a fekete bőrűek nem valók ide. – mondja, nevetne az egyik, lehet ő a bandavezér.

Ahogy hallom hatan lehetnek, az ajtót hamar kulcsra zárom, így azt gondolják nincsenek a terembe.

- Csendbe legyetek, főleg ti, mert itt van egy banda, akik titeket akarnak. – mondom halkan, így ránézek pár színes bőrű fiúra.

A fiuk csendben hallgatják a kiabálást.