Az utazást kitudtuk pihenni, így felkészülhetek a közösségi beszédemre, Maria Katsaris jó munkát végez, hiába még fiatal, de elfogadott barátjának, és később megszerettük egymást. Még a nagy korkülönbséget is elfogadta a szülei, aminek nagyon örülök, melyik szülő engedte volna meg a lányának ezt a helyzetet a kor különbséggel.
A beszédemet kezdem át gondolni, mert minden vasárnap, más témát beszélünk meg.

- Jim! A Guyanai látogatásról is említést kellene tenned, még az utazásukat is át kell gondolni, talán olyan formában, amikor mi mentünk?

- Igen, a mai beszédembe említést teszek, eldöntik akarnak-e jönni, és ha igen, találkozhatnak mindenkivel. Hiszen távol leszünk, a dzsungel közepén. – válaszolom.

- Jó ötletnek tartom, és ugyan úgy végzem a munkámat, akkor is titokban kell találkoznunk, mert a többiek azt tudják, csak asszisztensed vagyok. – mondja.

Az asszisztensem, amíg elvégzi az előkészületeket, addig átveszem az ünneplő ruhát.

- Vajon az új helyet hogyan nevezzük el? Talán kérdezzem meg a tagokat, és az asszisztensemet. – mondom magamba.

Az idő elérkezik, hogy a közösségi terembe az érdeklődők érkezzenek, és a rendes tagok, amikor látom, hogy jönnek, nagy boldogságot érzek. Azt jelenti! Szeretik a Népek Temploma nevű vallási közösséget.
Kezd hozzám lépni az egyik.

- John tiszteletes! Ha idejövök, látom mindenkiről, hogy boldogok, mert én is az vagyok. Hogyan tudnám megköszönni azt a szeretetet, ami a közösség tagjaiból árad. Alig várom azt a pillanatot, amikor mindenki egy helyen lesz, és nem lesz boldogtalanság, mert csak a szeretet árad mindenkiből, legyen az fehér bőrű vagy fekete. – mondja Martin Laurence, kis mosolyt megcsillantva.

- Ennek a dicséretnek nagyon örülök, mert ezek a dolgok adnak erőt a folytatáshoz, és vezethessem a közösség feladatát. Addig az időig, amíg az ezer ember nem lesz egy helyen, ha az a távoli országban teljesíthető, mindenkinek szülőhazájától távol. – válaszolom.

Lassan elérkezett az idő, a mikrofonhoz lépjek, és elkezdhessem a prédikációmat, először is egy beszámolóval.
Örültem a közösségnek, mert mindenkiben látom azt a boldogságot, amit egy órában végzek, az ad lendületet a folytatásra.

- Testvéreim! Nagyon örülök annak, újra együtt lehetünk itt az Ukiahi felekezettel, és mindig örömet ad, ha itt vagytok velem. Ugye ti is így vagytok, az összejövetel azért maradt el a múlt héten, mert az asszisztensemmel meglátogattuk azt a területet, ahol felépítenénk egy közös helyet, a távoli Guyanaban. Az építkezés jól halad, ha megkapom a további visszajelzéseket, már az utazás a következő évben megtörténhet. Arra gondoltam! Megbeszélhetitek az utazást, a határideje két hét, az idő alatt a családotok közös döntést hozhat.

Azt követően rátértem a tapasztalatomra, amit figyelmesen hallgatnak.

Az istentisztelet végén kezdik megbeszélni a hallottakat, mert zsibongást hallok, akik úgy döntenek, beszélgetnek még, azok még maradnak, de vannak olyan családok, akik, lassan de kezdik elhagyni a közösségi termet.

- John tiszteletes! A hírnek örülünk, ilyen módon megvalósulhat a várt cél, nem baj, ha oda a távoli országba kell menni. Az utazást kell átgondolni, milyen módon lehessen, repülőjárattal, vagy hajón. – mondja Martin boldog mosollyal.

- Igen így van! A hirdető táblára kiteszem a térképet, így átgondolható legyen, mert nem csak a jegyet kell megvenni, hanem ételt is kell a nagy úthoz. A nagy tábori érkezésre rá kell számolni négy napot. – válaszolom.

A térkép eszembe van, így belépek a dolgozószobába, az asztalról kezembe veszem, és a terembe visszaindulok. A hirdető táblára kifüggesztem, így a maga útvonalát meg tudják beszélni.

- Végeztem a munkálatokkal, én akkor indulok, a konyhába készítsek valamilyen finomat. – mondja Maria.

- Ez jó gondolat! Nem sokára megyek átöltözni, akkor ott találkozunk. – válaszolom.

Az asszisztensem indulni is kezd ki a teremből.

-----

Nem kell sokat várni, amikor is már mindenki elhagyta a termet, és az épületet, így én és az asszisztensem vagyunk, amit kell, azt meg tudjuk beszélni. Maria a friss kávét lefőzte, mert érzem az illatát, van ebéd, így csak melegíteni kell.

- Amíg az ebéd melegszik, addig a kávét megihatom, megnézed, hogy a mai napig a közösség mennyi vagyonnal rendelkezik, bele értve már a megvásárolt földterületet. Addig átgondolhatom, azok pénzügyi gondjait, akik szeretnének jönni, de anyagilag is jó helyzetben vannak. – mondom érdeklődve.

- Volt is eszembe, az ebéd után megnézek mindent, ahogy átgondolom, a feladatom most könnyű! Én vagyok az asszisztensed, és ahogy az adott havi támogatást megkapja a közösség, úgy írom be, mert így könnyű lesz az átszámolása. – válaszolja.

A kávét megittuk, addig én a konyhai asztalt kezdem megteríteni, amíg Maria, megnézi a vagyoni helyzetet.

Percekkel később.

- A közösség összes vagyona, a tanulmányi úton kívül, a politikusok támogatásával együtt kétszázhetvenezer dollár. – mondja.

- Ez kevés azt gondolom, ha átszámoljuk az utaztatást ezer főre. – válaszolom.

Az ebédnek neki is kezdünk.

- Ez az összeg tényleg kevés! Vajon milyen megoldás lehet annak, mindenki jöhessen? – mondja, letörten egy kicsit.

- Megoldást kellene találni, hogy jöhessen mindenki. – válaszolom.

- Ahogy mondod! Kell lenni valami megoldásnak, a családok nevei megvannak, így a jelenlegi összeget meg tudom nézni, hátha az állami támogatás is segíteni, így pár családnak lehetne segíteni. – mondja Maria.

A közös ebéd végeztével, amit kell, segítek Marianak, közösen az asztalpakolás megvolt. Vállalom a konyha felmosását, addig Maria kiszámolja még azt a négy hónapot.

CORDELL JULIE RENE
Ahogy telnek a napok, úgy közeledik az idő, az induláshoz, ahhoz, amelyben a Guyanai föld területen összejöhetnek a Népek Temploma vallási közösség tagjai.
A naptár már elérte az 1976-os évet a napok múlásával már a nyár is véget kezd lenni, a falevelek kezdik a levelüket hullasztani, hiába már szeptember van, de érezhető még a nyár melege, amit vénasszonyok nyarának is neveznek. A Cordell család éli a megszokott élet ritmusát, várják azt az időt, hogy elhagyhassák a várost, és találkozhassanak a többiekkel a távoli Guyanai dzsungelben.

Indianapolisban a család már tudja a hírt, így a közös reggelizéssel megbeszélhetik az utazást.

- Gyermekeim! Ki az az ügyes, aki segít az asztal megterítésben? – kérdezi édesanya.

- Segítünk. – vágtuk rá a választ.

A húgommal neki is kezdünk, így hamar meg is lesz, együtt tehetjük rá a finomabbnál finomabb ételt.

- Ha már együtt vagyunk, mit szóltok ahhoz, nem sokára együtt lehetünk a többi közösség tagjaival! Ahogy a térképet láttam tényleg hosszú utazás vár ránk, ugye édesapa jössz velünk, együtt lehetne a Cordell család. – mondom boldogan.

- Jó lenne, ha mindenki együtt jöhetne a család minden tagjával! Mond Julie! A hódolóddal mi lesz? Talán ő is fog jönni? – válaszolja Diane.

Közben falatozok.

- Gyermekeim! Én örülök a legjobban, ha mindannyian ott lehetnénk. – válaszolja édesapa.

- A névsort még nem tudom, azt a következő istentiszteleten fogjuk megtudni. Az bánt inkább, hogyan érjük el a távoli országot, mert oda anyagi költség is kell. – mondja édesanya.

Azon tényleg eltűnődhetünk, mert hosszú út vár ránk, lehet, nem csak repülővel kell menni, hanem hajóval is.

- Az lenne a legjobb megoldás, ha a repülőjáratot választanánk, addig összegyűjthetnénk az utazáshoz a pénzt. – mondtam.

Így reggelizés közben megbeszélhetjük az utazást, azt is! Hogyan fogjuk előteremteni hozzá az anyagi fedezetet.