A napok telnek, titokban remélem, a bálon találkozhatok még ővele, még az esküvője előtt, amit a következő évben terveznek, végül bele egyezik, hogy a község külterületén találkozzunk, egy házikónál, ami raktárnak használnak.

Elérkezik a következő év tavasza 1942-be, a család barátai, és ismerőse, tudok mindent róluk, mikor hová mennek, így tudok időpontot mondani. Az iskolában a tanulásról folyik a beszélgetek Agnessel, így nem áruljuk el egymást, tudja mindenki, már van vőlegénye, amit a családfők beszéltek meg.

Márciusba lépünk, szünetet adnak minden diáknak, így segíteni tudok a szüleimek a gazdaságban, a földi munka igazából most kezdődik, az előkészületekkel.

Bailey, Mary Jane 9/6/1915 Arkansas

Baisy, James Samuel, Jr. 1/15/1965 Los Angeles, California

Az óra hatot mutat, amikor ébredezni kezdek, a szüleimet meg szeretném előzni, hogy én készithessem el a reggelit, és a minden napi kávét, a mosakodásba és az öltözködésben sietek, nem kell sokat várni, már a konyhában vagyok, de anyukámat észreveszem.

- Édesanya! Nem sikerült elsőnek lennem a konyhába, reggelit készítsek, és a kávét lefőzni, édesapa ugye a szobájában van még? – kérdezem érdeklődve, kicsit szomorú is, mert nem sikerült anyukámat megelőzni.

- Nem baj fiam, a következő sikerülni fog! Dicséretes tőled, az iskolai szünetben korábban is felkelsz, apukád nem sokára itt lesz, biztosan meg fog dicsérni. – válaszolja, mosollyal a szája szélén.

Azért örülök egy kicsit, mert apukámat megelőztem, nem baj, amit anyukám mondott, így a reggeli készítésben segíthetek, boldogságot ad, mert a gondolataim Agnesen jár, mert minél hamarabb beszélni szeretnék vele, és találkozni. A múlt évben sikerült a kettőnk találkozója, amit titokban kellett megtenni.

- Fiam! Ha meg lesz a reggeli, eljössz velem az üzletbe segíteni? Így a vevőimet is megismerheted, akár ki is szolgálhatod. – mondja öröm arckifejezéssel.

- Édesanya! Örülök nagyon, így megtudhatom, milyen munkát végzel az üzletben, annak örülnék, ha a kis Pauletta lánnyal találkozhatnék, tudom másé a szíve már. – válaszolom kicsit szomorúan.

Az étkezőben az asztal meg is van terítve, a jó illatra édesapám is a konyhába lép.

A reggeli előtt imádkozunk mindig, kérjük imába az istent, áldja meg a Jones családot, adhasson ránk jót is, máshol háború van, da olyan híreket is mondanak, az országunk belépett a háborúba.
A reggeli után indulhatok édesanyával az üzletbe, a házunktól csak pár utcára van, hamar megérkezünk, anyukám nyissa az ajtót.

- Jim fiam! Megkérhetlek arra, amit-ládát elbírsz, azt leteszed az üzlet elé, én addig azokat, ami számodra nehéz, nem sokára jönnek a vevők. – mondja örömmel, látom, róla szereti csinálni, mert ekkor mindig boldognak látom.

- Igen édesanyám! – válaszolom örömmel.

Kezdem is a kipakolni, azért anyukámat is figyelem, és az üzlet belső terét, mi minden található a kereskedésben, mert az. Nem sokára végzek, és abban a pillanatban érkezik az első vásárló.

- Szervusz Jim! Talán szünet van az iskolában, hogy itt látlak? Jól teszed, ezt is meg kell tanulni. – mondja a vásárló.

Tovább teszem, amire megkért édesanya, a kiszolgálásban is, a dicséret jól esik, legalább ezt is megtanulom.

- Jim Fiam! A vevőnek a raktárból hozzál ki egy kis szatyor krumplit, minden megtalálsz.

- Jó van anyukám! – válaszolom boldogan.

Indulok is a raktár felé, ahogy mondta úgy is teszek, nem sokára vissza is lépek a vásárlóhoz, amit át is adok, anyukám leméri, amit át is ad a vásárlónak.

Baisy, Shirley Mae 1/14/1945 Camden, Arkansas

Baisy, Siburi Jamal 6/28/1969 Los Angeles, California

Éppen egy másik helyiségbe lép, mert a kereskedésben van jó pár belőle, nem sokára csodálkozásomra a Pauletta lány lép be, látom róla, hogy liheg erősen, mintha futott volna.

- Szia Jim! Segítenél nekem, hogy elbújjak pár fiútól, mert követnek, elfutottam tüllűk, már mondtam nekik ők nem érdekelnek, már foglalt vagyok. – mondja lihegve.

- Gyere velem a raktárba. – válaszolom.

A kezét megfogom, és a raktár felé vezetem.

- Ha szólok, akkor biztonságosan előjöhetsz. – mondom boldogan.

Visszalépek az eladó térbe, mintha arrébb tennék valamilyen árut, amikor belép két fiú, csodálkoznak, amikor meg látnak.

-----

Arébb helyezem az egyik ládát.

- Miben segíthetek? Talán medvecukrot kértek? – kérdezem, érdeklődve.

- Úgye te vagy az a Jim az iskolából! Nem ismertünk meg, nem kérünk cukrot, láttál-e erre lányt elszaladni? Randevút szerettünk volna, de tudjuk, van választott vőlegénye. – válaszolja az egyik, akinek nem jó híre van az iskolába.

Az üzletben végignéznek, inkább a szemükkel fürkésznek, hírtelen belép édes anyukám.

- Szervusztok, fiuk! Talán vásárolni szeretnétek? – kérdezi érdeklődve.

- Á nem kérünk semmit, azt hittük idelépett be egy lány, de nem, akkor nem is zavarunk.

Az ajtón ki is lépnek, majd lassan kezdik elhagyni az üzletet.

- Fiam, ezek nem az iskoládban tanulnak?

- Igen, édes anyukám! A Pauletta lányt keresik, úgy gondolom, mást szeretnének tőle, nem csak beszélgetni. Abban a korban vannak, lehet ismerkedni valamelyik lánnyal, tudják Agnes már foglalt. – válaszolom.

- Jól mondod! Ha elérkezik az idő, megbeszéljük ezeket a dolgokat is, mit kell tudnod a lányokról. – mondja, kis mosollyal az arcán.

Anyu, teszi a maga dolgát, én belépek a raktárba.

- Köszönöm, nem mondtad el itt vagyok, amit halottam, jól gondolod. – mondja szomorú tekintettel.

Látom róla szomorú, biztosan fél valamitől, a nagy dobozon ül, lehajtott fejjel, hozzá lépek, leguggolok elé.

Barrett, Ben Franklyn 11/18/1934 Dallas, Texas

Barrett, Cathy Ann 3/30/1953 Indianapolis, Indiana

Megfogom a finom kezét, az arcába nézek.

- Látom rólad, hogy bánt valami! Már felnőttnek számítol, hónapok múlva lesz esküvőd, boldognak kéne lenned, helyette itt ülsz velem egy raktárban, szomorúan. – mondom, finom hangon.

- Igen, jól gondolod, örülni kellene nekem, boldogtalan vagyok. Hiába van pár fiú, aki mást szeretne tőlem, a szokás szerint, csak a nászéjszakára szabad hagynom a női dolgomat, akkor veszíthetem el. – válaszolja kedvetlenül.

Ahogy a szemébe nézek, könnycseppet pillantok meg, valahogy meg kellene vigasztalnom, így nem mehet el.

A kis Agnes végül is bele megy a találkozóba, mert meg kértem titokba találkozzunk, így meg tudhatom mi a vágya. Ahoz a helyhez ami nem messze van a községtől, és egy elhagyatott fészer, a raktárból együtt lépünk ki.

- Te lányom! Hogy hogy itt vagy, ugye attól a pár fiútol szaladtál el, akik kerestek! A fiam nem bántott? – kérdezi érdeklődve édesanya.

- Nem Puttmannéni! Két fiútól szöktem el, ő elbujtatott, mert nem akartam velük találkozni. – válaszolja sóhajtozva.

- Az a két fiú, aki itt volt? – kérdezi édesanya.

- Igen, tudják, a barátaimmal nem találkozhatok, és a női énemet nem szabad elveszítenem. – válaszolja a lány szomorúan.

- Ki kisérem, hátha elmentek. – válaszolom örömmel.

- Inkább kísérd haza, így a legjobb, nem bánthatják. – mondja kis mosollyal az arcán.

A hírnek nagyon örülök, így elkísérem, és az úton beszélhetek vele, az ajtónál állok, széjjelnézek, elmentek-e.
Nyugodtan inthetek, mert nem látom őket, majd indulunk is.

- Köszönöm, hogy haza kísérsz, ugye bízhatok benned, tudom nem vagy olyan, mint a többi. Mást akarnak tőlem, híszen tudják, már nem tehetem azokat, amit pár éve. – mondja, de megpillantok egy kis mosolyt

Ezek szerint bízik bennem, ez jó nekem.
Út közben beszélgetünk, nem csak a terveinkről, hanem másról is.

- Tudom, jó módúak a szüleid, boldognak kell lenned, helyette szomorú vagy, nekem kellene szomorúnak lennem, az édesapám miatt.

- Nagyon jól dolgozik, mindenkinek segít, miért bánkódsz miatta? – kérdezi meglepődve.

Az igazat el kellene mondanom, bíznom kell benne, neki vigyáznia kell, mint minden hasonló korúnak, aki a házassága előtt áll.

-----

Elérkezik az a nap, amikor a találkozót Agnesel titokba megtehetem, ami szombat, édesanyám tudja, a barátaimnál vagyok, biciklivel és egy kosárral, ami meg van rakva kis étellel, kerülő úton indulok a már megbeszélt helyhez. Az utat rövidítve hamar megérkezek, kezembe veszem a kosarat, a biciklimet elteszem egy fedett helyre, ha erre felé jönne valaki, ne láthassa meg.

- A házba benézek, hátha nincs senki, és amit kell arrébb tenni, azt előkészítsem. Ha jól látom, rendben van minden, az ülőhelyet elrendezem, a lepedőt leterítem. – mondom boldogan.

Amit kigondolok, azt úgy is kezdek bele, még nem veszek ki semmit a kosárból, a biciklit inkább behozom, elfér, mert van hely bőven.

Nem kell sokat várnom, és a Pauletta lány megérkezik, ugyan úgy biciklivel, ő is behozza, majd köszöntjük is egymást.

- Mielőtt elmondanánk egymásnak, amit kell, falatozni kéne. – mondom boldogan.

- Benne vagyok, látom meg is terítettél! Ugye jól áll rajtam ez a ruha, örülök, hogy itt lehetek, és láthatlak. – válaszolja, a kedves mosolyával.

- Igen, gyönyörű a ruhád, éppen dicsérni akartam, ha veled vagyok, boldoggá teszel. Nem vagyok még annyi éves, mint te, de be kell vallanom, hogy tetszel, tudom, már késő, mert már el vagy jegyezve. – válaszolom, kicsit szomorúan.

- Igen, szívesen választanálak, mert segítettél, és egy kínos helyzetben megmentettél. – mondja örömmel.

Amit válaszolt, nagyszerű érzésnek érzem, boldog vagyok, a kosárból kezdek éppen kipakolni.

- Látom, van minden finomság, ugye nem baj, ha arrébb megyek, mert meg kell néznem olyan dolgot, amit minden hónapban át kell élnem, ugye nem baj? – kérdezi egy kicsit szomorú hangon.

- Nem baj, nyugodtan nézd meg, addig megterítek. – válaszolom.

Feláll, és lépni kezd azon helyhez, ha leöltözik, akkor eltakarja, mert a szénák fel vannak halmozva.

- Ugye nem baj, ha megkérdezem, mióta van ez a helyzet neked, a hónapban történő valami? Olyankor mit érzel? – kérdezem érdeklődve.

A terítőre kezdek pakolni a kosárból, az illedelmesség az, ha megvárom, és együtt kezdhetünk falatozni, a szénából készült falhoz pillantok, amikor elcsodálkozok a látottan, ott áll egy szál öltözékbe, a testét most látom olyan vonzónak, mert amilyen ruha van rajta, kiadja minden női alakját, combja közepéig ér. Felállok, és megteszem azt a pár lépést.

- Agnes, még nem láttalak ilyen ruhában! Miért nem öltözöl fel, és miért nézel rám olyan furcsa pillantással? – kérdezem csodálkozva, az alakját gyönyörűnek tartom.

- A havonta történő dolgom megjött, van fájdalmam, de tűrhető, furcsa érzést érzek, ilyen öltözékbe te láthatsz. Nem tudom, mit tegyek, nőnek számitok, te férfinak. – válaszolja furcsa hangon.

A lány szaván elcsodálkozok, miért mondja ezeket, talán elérkezett számára az a pillanat, felajánlja magát, bámulom nagyon, ahogy előttem áll lengén, ahogyan az idomai kidomborítják a szoknyaruháját,- igen, hiába még tizenéves, már tökéletes alakkal rendelkezik, és a nőiessége, amiért sokan megbámulhatja, ha ilyen ruhában lesz.

Beam, Eleanor Marie 3/5/1961 Indiana

Beam, Jack Lovell 11/25/1923 Louisville, Kentucky

Szavakkal nehéz elmondani, az érzést, végig mér, megfogja a kezemet, megtesszük azt a kis lépést a ház falához, ami merev, és ahhoz simul. A kezemet a derekához teszi, majd a szemembe néz, közeledni kezd felém, nem is tudom, mire gondoljak, én tíz éves vagyok, ő tizenhárom, biztosan akar velem tenni valamit.

- Nem vagyok még annyi idős, amennyi te, nekem még várnom kell. – mondom.

- Nem számit! – válaszolja kis mosollyal, ami jól áll neki.

Az ajkunk éri egymást, várom, mit szeretne tovább tenni, így hagyom magam, a nyelve hírtelen elkezdi feltérképezni az enyémet, úgy teszi, mintha már tudna a szerelemről valamit. Különleges érzést kezdek érezni, mintha azt súgja, tedd meg, itt a lehetőség.

- Ha nem számit, hogyan tovább? – kérdezem.

A kezemet megfogja, a szénákhoz lépünk, kezd lassan leöltöztetni, együtt dőlünk a szénára, a hátamra fektet, majd az ölembe ül, megtámaszkodva, kezd felém hajolni.

- Csodásan nézel ki! Vőlegényed van, akivel házasságot fogsz kötni, és a fontos utána ami a nászéjszaka, és most itt vagy velem. – mondom boldogan.

Ha már ő kezdte, akkor belemegyek, csókolózásba kezdünk, akkor megadom neki a boldogságot. Még nem láttam olyan széplányt, mint Agnes, az alakja tökéletes. Amit együtt teszünk, nem fogom elfelejteni, és ez lesz a mi kettőnk titka. Biztosan az a valami kényszeríti, amit minden hónapban átél, nem számit mennyi éves vagyok.