Az anyagi támogatókat újra átnéztem, az utazáshoz nagyon kevés, hirtelen javaslat jut eszembe.

- Maria! Egy javaslat jutott eszembe! Elmehetnénk, abba az országba ahol a célunkat elérhetjük. Ha jól tudom, Guyananak hívják, a térkép szerit arra is húzódik az őserdő. Ez jól jöhet, mert titokban ilyenféle helyre gondoltam, a közösségnek. Ha megépül a dzsungel közepén, azt tehetünk, amit akarunk, és Amerika nem tehet semmit.

- Jim! Jó ötlet, megoldható ez a cél, csak azt kellene tudni, melyik napra tehetnénk meg az utazást, és ott lesz-e olyan, aki várni fog. – válaszolja.

- Erre nem gondoltam, meglátogatom Charlie barátomat, hátha ebben is tudna segíteni, mert az ország az államok ellensége. – mondom, kicsit meglepődve.

Kettesben megbeszéljük, amit kell, az óra hatot mutat, a szolgálati lakásban készülhetünk a vacsorához, hirtelen csengetést hallunk.

- Jim, vársz valakit? – kérdezi érdeklődve.

- Nem, a Californiai barátom nem lehet, nem ilyen tájban látogat. – válaszolom, meglepődve.

A bejárati ajtóhoz megteszem azt a pár lépést, amikor kinyitom, meglepetés ér, mert a demokrata képviselő barátom Charlie az.

- Szervusz, Charlie! Gyere be nyugodtan. – mondom boldogan.

- Jó estét kívánok, jó hírt hoztam. – válaszolja a képviselő.

Beljebb lép, a konyhába invitálom, így megpillantja Mariat.

- Jó estét kívánok a hölgynek! Remélem, jól van az egészsége? – kérdezi mosollyal az arcán.

- Barátom! A vacsorát most kezdjük el, eszel pár falatot? – kérdezem.

- Egy kávét elfogadnék, a fáradtságra most jól jönne. – válaszolja.

- Rendben van, akkor én oda is teszem, hamar lejön.

Az asszisztensem neki is kezdi a főzést, addig a vendégemet hellyel kínálom.
A Demokrata képviselő barátom jó hírt kezd mondani, a hírnek így örültünk, az információk tudatában már könnyebb lesz. Annyi költséget kell vinni, amennyi az útra elég lesz, a fogadó testület a Guyanai zsoldosokból fog állni, a területet meg mutatják

Elérkezett a következő év nyara, az 1976-os, amikor tervünket meg valósíthatjuk, indulhatok az asszisztensemmel a Közép-Amerikai országba, a bőrönd is készen áll.

- Szerelmem! Amíg az ajtóhoz előkészítem a csomagokat, készítesz reggelit, esetleg szendvicseket, amennyi az útra kell. – mondom boldogan, örülök, hogy megnézhessük a területet.

- Repülővel megyünk, megnéznéd, hol kell átszállni? Talán védőoltás is kell, mert a célállomás Guynea, és az ottani fővárostól nem messze. – válaszolja boldog arccal.

A bejárati ajtóhoz, csak két nagy bőröndöt kell tennem, Marianak egy kis táskája van, azt is előkészítem.

- Mond, a kis táskádban, ami kell, azt ugye viszed? – kérdezem érdeklődve.

- Igen, mindent viszek, ami kell, még a térkép is, még a célállomás is be van jelölve. – válaszolja.

Nem sokára készen áll minden, az én táskámba még elhelyeztem pár vizes üveget, ami számomra fontos nincs kihagyva, viszem a szent írást, a bibliát.

- Kedvesem! Kész a reggeli, megehetjük közösen, azután indulhatunk is a buszállomásra, ami elvisz San Franciscoba, hogy elérhetjük a tízórás járatot, amely elvisz Mexicovárosba. – mondja Maria.

- Igen, így volt az úti tervbe is, a többit akkor, ha elértük Mexicot, a tagok utazását is meg kell tervezni, ha netalán hajóval indulnának, és azután repülővel. Ha hajóval indúlnának, akkor hosszú út várna mindenkire. – válaszolom.

Együtt kezdünk reggelizni, de közbe átgondolhatom, milyen katonák lehetnek a Guyanai lázadók.

-----

Napok múltával és két átszállással elérjük a Guyanai fővárost, Georgetownt, a repülőgépből kezdjük a kiszállást, tovább indulunk az érkező oldal iránya felé.

- Már csak a csomagokért kell menni, és az útlevélkezelés van még hátra, és átlépünk a terminálon. Vajon a táborhelyet, hogyan lehet megközelíteni, mert a térkép szerint, a fővárostól távol helyezkedik el. – mondja Maria.

- Igen, már várom! – válaszolom.

A kézi poggyászunkkal indulunk is, kezdjük előkészíteni az útlevelet, még vannak előttünk így sorba állunk.
Nem sokára mi következünk, ahogy megpillantom a kezelő egy fekete bőrű hölgy, át adom mind kettőnkét.

- Jó napot kívánok! Ahogy látom önök az Usából érkeztek, és mondja, mi járatban vannak az országba? Minden belépőtől meg kell kérdeznem – kérdezi a kezelő.

Ahogy észreveszem, mind kettőnket vizsgálgat, úgy hogy a szemével méricskél.

- Jó napot kívánok! Látogatás céljából vagyunk, földterületet szeretnénk vásárolni, egy vallási felekezet számára, aminek a Népek Temploma a neve, a mi hirdetésünk az, mindenki egyenlő, lehet fehérbőrű vagy fekete. – válaszolom.

Az útlevélkezelő arcán meglepődést olvasok le.

- Ezt ugye el is kell hinnem! Ahogy az Usából különböző híreket lehet hallani, de ott a fehér és fekete viszony ahol nem férnek meg egymás mellett. Ezért vannak a különböző szigorítások az Amerikából érkezőkkel.

- Hölgyem! Meg kell cáfolnom, mert az Államokban vannak olyan területek, ahol a vallási közösségekben egyenlőség van, az egyik mink vagyunk, az első helyen sok érdeklődőkkel valami Jehova Tanúi. – erősíti meg a szavamat az asszisztensem.

- Remélem, elfogadja az érvelését az asszisztensemtől! – válaszolom.

Látom, még gondolkozik, de a bélyegző a kezében van, majd egy pecsétet nyom az útlevél egyik oldalára, majd alá is írja.

- Az útlevelet átadom, jó szerencsét kívánok, és a csomagjaikra figyeljenek, mert zűrzavar van mindenhol, ezt mások ki használhatják, de nem félnek az erőszaktól se.

Az útlevelet átveszem, Marianak átadom az övét, hogy indulhassunk tovább.

Tudtam, hogy zűrzavar van az országba, a csomagjainkat kezünkbe vesszük, induljunk ki az épületből.

- Vajon a területre, hogyan mehetünk tovább? Hátha már várnak. – kérdezi Maria.

- Nem tudok semmit! – válaszolom.

Az épületből kilépve, amit megpillantottam, nem akartam elhinni, már vártak, mert a nevem volt egy papíron, egy terepjáró előtt, lehet ő lehet a sofőr..

- Nézd Maria, úgy látszik, hogy várnak minket.

- Nem gondoltam volna. – válaszolja.

A terepjáróhoz indulunk, oda érve bemutatkozunk.

- Örülök, hogy megismerhetem önöket, a közösségükről már halottunk. – mondja a tizedes, angol kiejtéssel.

- Úgy szintén örülünk! Meg kérdezhetem, a területre kíváncsi vagyok, mert rossz üzletet nem akarok kötni, az épületek építésére is kell költséget számolni. – válaszolom.

A csomagjainkat a dzsipbe helyezik, mert ketten vannak, a kézi táska van a kezünkbe, mert abban vannak a hivatalos dokumentumok.

Hamar indul is a jármű.

- Milyen hosszú lesz az út a földterületig? – kérdezem érdeklődve.

- Az út egy órás, annyit kell megemlítenem, ha megérkezünk, ne legyen meglepetés, mert sok zsoldos lesz. – válaszolja a sofőr, angol kiejtéssel.

- Ha a szavakból következtetek, akkor egy kiképző bázis lehet. – mondom.

- Igen, így is lehet mondani, ha a közössége javára lesz, a benyomásom az, ismerve a területet, kevés átépítést kell véghezvinni. – mondja a katonai tiszt.

- Bele egyeznék, mert a célom az, pár éven belül, a helyet meg tölteni a közösség tagjaival, hiszen közel ezer főről kell beszélni. – válaszolom.

Azt követően az asszisztensem kezdi elmondani az ő hozzászólását.