Közeledik az idő, magunkra vehessük az ünneplő ruhát, a szüleink is így kezdik tenni. Az egészről nem kell megkérdezni a szüleinket, mert látszik róluk, a gyülekezetbe gépjárművel kell menni. Nem sokára indulunk, amit kell, azt magunkkal visszük, természetesen a bibliát, a húgommal elvagyok hátul, így kérdezhetek tőle.

- Mond Diane! Jonathanról mi a véleményed? Ahogy megismertem, úgy gondolom, illetek egymáshoz, ha találkozok vele, szép szavakat mond rólad. – mondom boldogan.

- Tényleg ezt mondja! Igen tapasztalom, hogy kedves velem, ha találkozunk, segítő kész. Örülök neki, hogy van, jobban meg szeretném ismerni, hátha lesz alkalom rá, főleg akkor, ha mindenki együtt lesz. – válaszolja, szép mosolyával.

A húgomat magamhoz ölelem, így biztatom, együtt érzek vele, beszélni fogok édesanyával, ha elérnek, bizonyos érzések mit lehet tenni.
Nem sokára elérjük a felépített közösségi házat, meg pillantok pár gépkocsit is, és biciklit.

- Megérkeztünk, remélem, jól fogjátok érezni magatokat? – kérdezi édesapa.

- Igen édesapám, ha ebben a közösségben lehetek, örömérzést érzek, mert egy másik világban lehetünk. Főleg akkor, ha hallgatjuk a tiszteletes beszédét, elfelejthetjük a gondokat, és nagyszerű dicsőíteni az urat. – válaszolom boldogan.

Az automobilból ki szálunk, együtt indulunk az épület felé, akivel találkozunk, köszöntjük egymást. A szemeimmel a kedvesemet keresem, mert ha közelemben van, boldognak érzem magam. Meg érinthettem a kezét, mert a bálon táncolhattam vele, csak puszi volt közöttünk, a csóknak nevezett dolog még nem. Egy nap biztosan meg fogjuk tenni, várnom kell rá, vajon milyen érzés lehet. Az épületbe belépünk, a kedvesemet meg is pillantom, éppen a testvérével van együtt, és beszélnek valamiről.

Dillard, Violatt Esther 9/16/1927 Dallas, Texas
Domineck, Katherine Martha 10/27/1894 Victoria, Texas

Munkával telnek a napok, az összejövetelen megemlítik, egy próbát lehetne tartani, a megvásárolt területen. Ami kell, azok készen vannak, megszavaztuk egy döntetően, kipróbálhatjuk, és mindenkitől, a várostól távol leszünk, csak magunkra számíthatunk.
Napok elteltével családok megkapták a helyüket, így beköltözhetnek, mindenki már a közösségi házban van.
A tiszteletes a mikrofon előtt áll.

- Testvéreim! Végre itt lehetünk együtt, a felépített helyen, amit közösen készíthettünk. Mindenki munkája, így büszkeséggel tölt el az érzés, itt lehetünk, a várostól távol. Tudnotok kell, hogy saját magunkra számíthatunk.

Ahogy figyelem a többieket, mindenki boldognak látszik, én is az vagyok, főleg akkor, ha a kedvesemet láthatom.

- Testvéreim! A mai naptól kezdve próba alatt lesz minden, a gazdálkodás, a gyerekek iskolába tanulhatnak, és mindez, a mi közös területünkön. Ahhoz, hogy sikerüljön a terv, az legyen szem előtt, a mi túlélésünk, esetleg egy katasztrófa esetén. A próbaidő egy hét, ahol dolgoztok, megbeszéltem a főnökeitekkel, és igent mondtak rá, a gyerekek is kaptak haladékot, mert az iskola igazgatójával le van rendezve. Megengedték az itt lévő tartózkodást, a próbát.

A hír hallatán mindenki elcsodálkozik, és tapsolni kezdenek.

- Diane! Ez jó hír számunkra, kipróbálhatjuk a közösségi munkát most kicsiben. Ahogy még nemrég említette, mert az a célja, egyesüljön a sokaság. – mondom boldogan.

- Julie! Én is örülök. – válaszolja a szép mosolyával.

Amit kell, azt még elmondja, azután jöhet a közös ének, azután az ima. A szüleim is boldogok, ez nagyszerű érzés számomra, ha látom a családomat, hogy a vallási felekezetnek örűlnek.

-----

A gyülekezeti órának vége van, igy kezdetét veszi a zajongás, ami azt jelenti, elhangzottaknak a megbeszélése. Lassan kezdjük elhagyni az épületet, mindenki a maga szállására indúlhat, mi is elérjük, édesanya kezdi az ebéd készitésébe kezd bele.

- Ha meglesz az ebéd, akkor meglátogathatjuk a barátainkat, akár a területet is bejárjuk, mert Dianeval még nem jártuk be, akár közösen is. – mondom érdeklődve.

- Jó ötletnek tűnik! Akkor ez legyen a délutáni program, így megtudhatjátok, ki merre lakik, ha netalán segítség kellene. – válaszolja édesanya.

A terítést mi vállaljúk a húgommal.

Nem sokára az ebéd kész lesz, amit édesanya, az asztalra helyez, először édesapának tesz, azután nekünk, és azután magának, így következhet a szokásos ima.
Percekkel később.

Duncan, Corrie 11/6/1906 Tyler, Texas

Duncan, Ebony Patrice 7/7/1978 Guyana

Édesapa elmondja az imát, neki is kezdhetünk az ebédnek, közben megbeszélhetjük a közösségi munkát.

- Gyermekeim! Remélem, jól érzitek magatokat ebbe a közösségbe? Én örülök, itt lehetek, és nagyon jól érzem magam abban a kis időben, olyan érzést érzek, mintha másik világban lennék. Azt is elfeledteti, milyen életünk van. – mondja édesapa, mosollyal az arcán.

- Én is ezeket érzem! – mondja édesanya, erősíti meg édesapa szavait.

Amit a szüleink mondtak, nagyon jó érzés hallani, egy dologban segíteni tudtam. A húgomra nézve a boldogsága elárulja.

- Remélem, sokáig megmarad ez az érzés, annak örülök a legjobban, tizennégy évesen, már van egy hódolóm, aki tisztel, és kölcsönösek az érzéseink. – mondom kis mosolyt is beleadva.

- Julie! Látom, hogy örülsz, én is az vagyok, ha annak látlak. Remélem, elérkezik az idő, a fehérek, együtt élhetnek a feketékkel. Legyen az előttünk! Ebben a közösségben, mindenki egyenlő. – válaszolja édesapa.

Amit apa mondott, én is úgy kezdem érezni, tovább falatozunk.
A közös ebédnek nem sokára vége lesz, édesapa a nappaliba indul, olvassa az újságot, addig az asztalt a húgommal lekezdjük pakolni, amíg édesanya lefőzi a kévét.
Nem sokára készen is vagyunk, egy időben a kávé is lefőzve.

- Gyermekeim, ki szeretné a csészékbe kitölteni, és Richard édesapátoknak odavinni? – kérdezi édesanya érdeklődve, kis mosollyal.

- Én elkészítem. – válaszolom.

- Itt a hely gyere. – mondja édesanya.

A konyhai asztalon van minden, ami kell, elveszem a két poharat, és önteni is kezdem.

- Diane! Szeretnél segíteni nekem? – kérdezem.

- Igen, Julie! Mit kell tennem? – válaszolja csodás arckifejezéssel.

Elmondom, látom róla, hogy örül a kávét csészébe önteni.

Amikor kiöntötte, két kockacukrot dobok apa poharába, megkavarom.

- Tudod mit Diane! Vidd oda édesapának, te szolgáld ki. – mondom.

A kezébe veszi a csészét, és megteszi azt a pár lépést, apa felé, figyelni kezdem.

- Tessék édesapa, itt a kávé. – mondja.

- Köszönöm Diane, leteheted az asztalra ide. – válaszolja kis mosollyal.

Az asztalra helyezi, boldog kifejezést olvasok le, rögtön indulni is kezd vissza.

- Maradt egy kevéske, megkóstoljátok? Nyugodtan megihatjátok, ez a kevés nem tesz rosszat, az izét is megismerhetitek. – mondja édesanya.

- Iszok kis kortynyit, a többit húgi megihatja. – válaszolom.

A maradékot egy harmadik csészébe öntöm, teszek bele kockacukrot, meg kavarom, iszok belőle épp annyit, hogy a húgom is megkóstolhatja.
Ahogy látta tőlem, úgy is teszi, amikor átadom, a csészét.
Amíg édesapa olvassa az újságot, addig édesanyával megbeszélhessük a feladatokat.