Másnap reggel fél nyolcra mindenki készen van ahogy megfigyelem könnyű ruhában, már túl vagyunk a reggelin is, a hátizsákba minden elrendezve, ami kell a gyalogláshoz. A szállásunk előtt vagyunk, a tábor vezetője névre szólóan adja át a borítékot, amin a térkép van, az útvonal terv. A menedékház, hogyan kell eljutni, a tábor vezetője kezdi.
Így odafigyel mindenki.

- Örülők sokan jelentkeztetek, így a létszám teljes, a hegyekben külön vannak a menedékházak. A feladat az, nem csak elérni a célt, hanem lesz, pár hely ahol csapda lehet, azt kell átlépni úgy, ne történjen baj. Elértétek a célotokat, el kell tölteni egy éjszakát, ott nem lesz tv, se rádió, a civilizáció ott megszűnik, csak a telefonotok van. Remélem mindenki feltöltötte, ha azzal interneteztek, azt ajánlom, ne tegyétek.

Azt követően elhangzik a jelzés, ami dörrenés egy pisztoly féléből, a térképet nézegetni kezdjük, majd rá is találunk a mi vonalunkra.

- Brünhilda! Amit a térképen jelez, annyit kell megtenni! Útközben figyelni kell, hol lehet vajon csapda, ahogy a táborvezetője említette. – mondom érdeklődve.

- Akkor induljunk, és figyelmesen menjünk, amíg el nem érünk a házig. Ugye valamilyen édességet hoztál, amit ilyenkor kell hozni! – válaszolja siettetve.

A térkép szerinti ösvényre rá is találunk, indultunk azon, a jelzéseket figyeljük.

- Reméljük! Addigra amíg el nem érjük a célunkat, nem történik semmi baj. Az elején biztos még nem, az is lehet, a vége felé lesz csapda

- Az is lehet! – válaszolja.

Egymás mellett vagyunk, azért figyeljük a térképet.
Nem sokára rá találunk egy elágazásra, a papírt nézzük, hol kell tovább menni.

- Annemarie! Vajon merre tovább? A jelzés szerint itt kell, lenne, ami egy folyóhoz visz.

- Próbáljuk meg. – válaszolom.

Mielőtt tovább indulunk, körbe nézek.

- Mielőtt tovább megyünk, fontosat kell mondanom! Az út nem tudom, merre fog vezetni, és mi vár ránk az úton, társam vagy. Tudom, van fiú barátunk, és szeretjük, mint lány, téged is szeretlek, nem olyan régóta tartó viszonyunk van. Látlak vagy velem vagy, azok a percek örömet hoznak. – mondom örömmel.

A barátnőm nem hagyja, hogy befejezzem a szavamat, az egyik úját az ajkamra helyezi.

- Én is ezeket érzem!

Az arcomat két keze közé fogja, és ahogy kellet, finom csókot kezd adni ajkamra. Az ajka az enyémet kényezteti, pár másod perc az egész.

- Kedvesem! Ha elérünk a házig, és belépünk, akkor fellélegezhetünk, amit most teszünk, ott folytathatjuk tovább. – mondja huncut mosolyával.

Nem tudok mit mondani, egymás kezét fogjuk meg, és tovább indulunk.
Fél órával később.

Elérünk egy tisztás elé, ami kör alakú.

- Nézzünk szét! A tisztás az erdő közepén van, itt nyugodtan lehetne csapdát állítani, vajon hogyan lehetne? Talán a széleknél! A térkép szerint itt halad tovább, megyek elől, egy botot is viszek, hátha kell. – kérdezem olyan izgatottan.

- Tudod mit! Megyek utánad, legyen a távolság három méter közöttünk, ha netalán segítség kellene. – válaszolja.

- Rendben van! Jó ötlet! Van valami bicska nálad, használni lehessen?

- Van, a zsebembe! – válaszolja.

Előveszek egy vastag botot, azzal vizsgáljam a talajt, a hely csapdát is rejthet.

- Figyeld a fejed magasságát is, lehet kifeszítve damil, és a talajon is, én a talajt nézem. – mondom egy kis félelemérzéssel.

- Rendben van!

A gyaloglást, a talaj vizsgálatot folytassuk tovább.

-----

Ilyen módon haladni tudunk, már csak két méter lehet a távolság.

- Állj, ne menj tovább! Most nem a talaj felett van, hanem a térd vonalában. – mondja a barátnőm csodálkozva.

Meg állok, hogy a dolgot szemügyre vehessem.

- Tényleg! Ha nem szólsz, tovább mentem volna, és az is lehet, nagy baj lenne. Köszi, hogy szóltál, most hogyan tovább? Nem olyan nagy távolság van hátra. – mondom csodálkozva.

- A táskánkat vegyük le! Guggolással menjünk tovább, olyan magasságban van, ha átlépünk, valamit beindíthatunk. A fákat is nézzük, az is lehet, valamilyen műszert is elrejthettek a környéken. – válaszolja.

A táskánkat a kezünkbe vesszük, a damil előtt letérdelünk.

- Ezek szerint így kell tovább haladni, a bot nálam van, így tovább vizsgálhatjuk a talajt, és a fejünk feletti magasságot. Addig, amíg ki nem értünk innen, a kettőnk közötti távolság legyen egy méter, így látni tudod a fejed feletti területet. Bármi lehet a fán, erre mondta a vezető, a feladat kettős munka, itt meg ismerhetjük egymást.

- Már rájöttem! – válaszolom.

Az utat tovább folytassuk, kézzel is kell támaszkodni, így piszkos lesz a ruhám, és a kezem, de nem baj. Hoztam váltó ruhát. Tudunk haladni, észrevettem valamit.

- Állj! Valami nincs rendjében! Már csak fél méter van hátra, előttem nincs semmi, de ha jobban megnézed! A fán egy műszerféle van, alatta nem csak egy zsineg, hanem kettő is. A fejünk felett egy kicsivel, a másik annak felette kb. harminc centivel. Most hogyan tovább? – kérdezem meglepődve.

- Jó hogy mondod! Ha tovább megyünk, lehet valami csapda is, vajon ezek a zsinegek hová vezetnek? Utána kellene nézni, így akár a csapdák mögé kerülhetünk. – válaszolja.

Nem kell várni, hogyan is döntsünk, kezünkbe vesszük a táskát, és követni kezdjük a zsineget.

Ügyelünk arra, a madzagot ne bántsuk, a botommal tisztítom az utat, de a bogarak miatt is. Nem sokára megpillantjuk, hová is vezet.

- Brünhilda! Te is látod, amit én? Egy festék puska, lehet, hogy fel van töltve! A használatakor védő ruhát alkalmaznak, rossz érzés, ha meglőnek egy ilyennel, hogyan engedjük le a zsineget, baj ne legyen! Akik ki tették, biztosan ügyeltek rá. – mondom meglepődve, a barátnőm arcán meglepődést olvasok le.

- Jó lenne egy ilyen! Valahogyan ki kellene szabadítani, jó lenne belőle kettő is, de feltöltve. Az is lehet, találkozunk valamilyen vaddal. Talán fiúk látogatnak meg, és ha erőszakoskodnának, ezzel önvédelem lenne. – válaszolja.

- Ahogy mondod, nem olyan rossz! Ahogy az összesített térképet láttam, a közelünkben két fiú szállása lesz. Az is lehet, meg szeretnének látogatni. – mondja az ő kedves mosolyával.

- Akkor mentsünk meg kettőt, és vele pár patront, először ezt, azután a másikat.

Úgy is kezdünk neki, a zsineget ki kell lazítanunk.

- Ez a játékszer jól ide van kötve, egy biztonsági szelepnek rajta kell lennie, ha azt biztosítjuk, nem működik.

- Találtam valami pöcköt, hátha ez lesz az! – válaszolom.

- Szerintem is az lesz, akkor elvágom.

A bicskájával kezdi elvágni a zsineget.

- Ez meg van! Már csak ki kell szabadítani. – mondom izgatottan

Együttes erővel neki is kezdünk, sikerült, és a ki próbálás is.
Azután visszagyalogolunk a másikhoz, a kiszabadítás sikerült, és azt is ki próbáltuk.

- Ez is működik! Kellenének tartalék töltények! Nem tudni, kivel fogunk találkozni.

- Akkor menjünk a harmadikhoz, hátha abból ki vehetnénk. – mondtam.

Visszagyalogolunk, a töltényeket kiveszem, van nejlonom, és azokat bele teszem. A bottal töröm az utat, a barátnőm egy méterre követ, a festéklövő nálam van, a vállamon, mert így könnyű. Tudunk haladni, egy patakhoz érve fellélegzünk.

- Végre itt van ez a csermely! A térkép szerint már nem olyan sok van hátra, azért pihenjünk pár percet. – mondja, fellélegezve érzem magam.

Én is éppen akartam volna mondani.