Végül Slenderman és Jeff elengedtek és bezártak a szobámba. Ugyan eltíltottak attól, hogy kimenjek a szobámból, ami egyenlő azzal, hogy nem kell cseléded játszanom, viszont huszonnégy órában tilos volt elhagynom a helyiséget.

Az ágyamon feküdtem, a plafont bámulva. Ha igaza van Slenderman legrosszabb gondolatainak, akkor a városban már tudják, hogy életben vagyok és keresnek. Viszont, ha fel is ismert valaki, akkor se jutna el idáig a rendőrség. Slenderman hiába utalt arra, hogy a pajzsa meggyengült, ők könnyű szerrel meggyilkolnának bárkit, aki az útjukba kerül, pajzs ide vagy oda.

Ekkor az agyamban felmerült egy eddig mélyre elásott gondolat, hogy szökjek meg. Felnéztem a szobában lévő egyetlen ablakra, ami eléggé kicsi, téglalap alakú volt. A velem szemben lévő falon helyezkedett el, magasan. Több gondolat is felmerült bennem.

Mi van akkor, ha nem férek ki rajta?
Mi van akkor, ha valaki épp akkor fog benyitni, mikor én nagyban mászok kifele?
Az ötödik szinten vagyunk, mi van, ha kiesem?
Mi van akkor, ha itt maradok és megölnek?

Az utolsó kérdés könnyű szerrel meggyőzött arról, hogy meg kell próbálnom elmenekülni. Oda toltam az ágyam az ablak alá és felálltam rá. Így már sikerült elérnem az alsó párkányát az ablaknak, amiben megkapaszkodtam és felhúztam először a testem, majd az egyik lábam feltettem a párkányra és kilógattam az ablakon, majd a másikat is.

Az előbb, mikor húztam fel magam, láttam, hogy mi van közvetlen az ablak alatt. Egy kiálló téglasor, amin, ha sikerül megállnom végig tudok menni és beugrani egy nyitott ablakon. Márha a téglasor megtartja a súlyom és persze találok egy nyitott ablakot.

Nagyot nyeltem és kitoltam magam az ablakon, rá a téglasorra. Az hamar lejött, hogy iszonyatos nagy magasságban vagyok, elvégre az ötödiken voltam és itt egy-egy emelet bellmagassága akkora, mint egy normál ház első két szintje együtt véve.

Az ablak szélébe kapaszkodva néztem körbe, hátha találok egy nyitott ablakott. Meg is láttam egyet, viszonylag közel hozzám, eggyel lejjebbi emeleten. Izmaimat megfeszítve csúsztattam magam a fal mellett, próbáltam nem le nézni, nehogy megszédüljek. Mikor elértem a nyitott ablak fölé, próbáltam kihallani valamit onnan, nehogy legyen ott valaki. Mikor semmit sem hallottam óvatosan leguggoltam és egyik lábamat lenyúltva kerestem bent valami szilárdat, amin megállhatok. Mikor nem találtam semmit kétségbeesetten próbáltam magam felhúzni, de az izmaim már bőven elfáradtak. A másik lábam hirtelen lecsúszott a lógó mellé, minek következtében lejjebb csúsztam. Megint próbáltam valamit találni bent a helyiségben, de hiába, ráadásul egyre jobban csúsztam.

Teljesen elszörnyedtem, mikor észrevettem, hogy a kiálló téglák közül néhány, amibe kapaszkodtam kezd kicsúszni a helyéről.

  - Ne, ne, ne... Légyszi ne!

Mintha végszó lett volna, a kövek kicsúsztak a helyükről és a kezeim közt maradtak, én pedig zuhanni kezdtem, még sikítani se volt időm. Összeszorított szemekkel zuhantam le, szinte a végtelenbe, mikor hirtelen két kar megtartott.  Éreztem, hogy a karoknak meg se kottyant, hogy ekkora magasságból elkapjanak valakit. Meglepetten nyitottam ki ilyedt szemeim.

Egy számomra ismeretlen, barna hajú fiú tartott a kezei közt, arcát pár vágás torzította.