Már lassan egy hete vagyok itt, mondhatni fogságban, ezen a "tanyán". Az épületet nem hagyhatom el, illetve csak bizonyos részeit látogathatom, arról nem is beszélve, hogy szolgaként tartanak számon. Én lettem az a személy, aki süt-főz a csapatra, illetve takarít. Mondanom sem kell, ha bármit elrontok vagy késik az étel, akkor kegyetlenül kioktatnak s megbüntetnek.

Elengedni pedig nem hajlandók. Szerintünk túl sokat láttam, már csak azzal is, hogy megpillantottam a kastélyt. Kétségtelen, nem akarják, hogy bárki is tudomást szerezzenk erről a helyről. Azt, hogy a barátaimmal mi van, vagy, hogy egyáltalán mi folyik kint a vilában nem tudom. Elszigetelten töltöttem ezt a pár napot, ami nekem évezredeknek tűnt.

A fiúról, akit az érkezésem napjám említettek, illetve még a hiányzó tagokról, nem hallottam semmit s abból kiindulva, amit elcsípek egy-egy étkezésnél való beszélgetésnél, még mindig nem jöttek vissza. Azzal viszont teljesen tisztában lettem, hogy az említett fiú valóban Jeff the Killer, a sorozat gyilkos, akitől a fél világ retteg. Bevallom, nem kevésbé gyanítom, hogy a többiek is hasonló bizniszben utaznak. Legalábbis abból kiindulva, hogy rengeteg beszámolót olvastam és hallottam gyerekektől/ről, akik egy magas, fehér bőrű, arc nélküli férfival futottak össze az erdőben, vagy olyan fiatalokról, akik kátrány szerű foltokat találtak egy viharos éjszaka után a házban és környékén, illetve a veséjük hűlt helyét. A titokzatos bohócról, aki mindenfélére ráveszi a gyerekeket, illetve elmegyógyintézetbe jutatja őket, ne is beszéljünk...

Azonban be kell vallanom, hogy a félelmem irántuk nem szikla méretű. Jó, persze mikor meglátom valamelyikőjüket megborzongok, de valahogy semmi több.

Slenderman udvarias velem, Masky, Ticci Tobby és Hoodie vicces társoságot tud nyújtani, Jack kedves, LJ mindig meglep valami édességgel, Jill, ClockWork és Sally pedig olyanokká nőtték ki magukat a szememben, akik mindig meghallgatnak.

Szóval mindent összesítve, szerintem aranyosak.

-

Felkeltem az ágyról és nyújtózkodtam egy nagyot. Az órára néztem, ami hajnali fél hetet mutatott. Korán kell kelnem, hiszen közel tíz embernek kell reggelit csinálnom.
Leballagtam a konyhába s nekiláttam a reggeli teendőmnek. Alig telhetett el pár perc LJ megjelent az ajtóban.

-Mi készül itt ~? -dalolta miközben mögém jött s átkarolt hátulról-

-LJ, számtalanszor mondtam, már, hogy ne legyél ennyire közvetlen! -jegyeztem meg, miközben próbáltam kiszabadulni a hosszú karjai közül-

-Nem áll szándékomban egy embernek engedelmeskedni~ -válaszolt, miközben a fejét vállamra helyezte- Csináljunk valami mókásabbat, mint a főzés- -a kivágódó ajtó hangja félbeszakította-

-LJ! -szólt rá emelt hangon testvére, Jill- Hányszor mondtam már, hogy ne szórj el minden- Veszed le a mocskos kezedet {név} -ről! Nem azért van itt, hogy szórakozz vele! -mordult rá megjobban a férfira- Gyere velem, még mielőtt bármit is tennél szegény lánnyal! -azzal intett egyet s elindult-

-Igenis húgocskám...~

Végül újra egyedül maradtam, nyugalomban. Elkészítettem a kedélyek reggelijét, majd kivittem őket, hogy tálaljak. Az asztalnál már mindenki jelen volt, kivéve azt a bizonyos négy, távol lévő személyt.

Jill szemében látszott egy "bocs, a konyhában történtekért, a bátyám egy idióta" tekintet. Sóhajtva rámosolyogtam, mire a mögötte ülő LJ egy cukorkát kapott elő s felém kezdte nyújtogatni.

-Letörjem a kezedet? -fordult hozzá húga egy bajlos aura kiséretében-

Miután végeztem a feladatommal egy külön asztalnál foglaltam helyet a helyiségben, pont akkora távolságra, hogy tisztán halljam, amiről szó esik majd.

-Slendy, ez a levél neked jött. -nyújtott át egy levelet Tobby a karcsú férfinak- A srácoktól jött.

-Valóban? Köszönöm.

Slenderman elvette a borítékot s feltépte azt. Egy meglepően gyűrött, kockás papírt vett elő belőle, amire firkantottak valamit.

-Mit ír? -kérdezte ClockWork-

-Még ma hazajönnek.

A villa, amivel ettem kiesett a kezemből s a földön landolt. Az asztalnál ülő összes szempár rámszegeződött, én pedig csak egy bocsánat kérő tekintetett tudtam hirtelen mutatni.

Be kell vallanom, ha van egy dolog, amit utálok velük kapcsolatban, olyan szinten, hogy az sosem ül el, az az, hogy iszonyatosan tehetetlen vagyok velük szemben.