Volt egy táj a végtelenbe,
Hó borítta messzeségét.
Csípős hideg fújt a rónán,
Ezer tűbe vájta bőrét.
Hiába csüng nagykabátja
Nem érezte melegségét.

Mert a szíve fagyottan állt,
Apró mosoly járta száját.
Kényszer ésszel kigondolta
Kinek küldi mű mosolyát.
Nem küldte azt senkinek sem,
Fejben élte látomását.

Nem volt más, csak tél és halál,
Szürkeségben hófödte táj.
Rejtette a gyapjú alább
Kék sapkában platin' haját.
Smaragd szemével megnézte
Napnak fénylő diadalát.

Ment a lány és napot látvány
Újabb mosoly járt ajakán.
Végre vidám könny hullt alá,
Újra remény váratott rá.
Levétette kék sapkáját,
Kibontotta platin' haját.

Hullámi ott jártak szélnek
Ahogy a nap fényi kéltek.
Elindukt a fényességbe,
Smaragd szemével megnézte.
Így a hideg már távol járt,
Mű mosolyt már senki sem várt.