A zene maximum hangerőn bömböl a fülesemben. Ez az, ami mindig segít kizárni a valóságot. A fájdalmat, amit érzek. A zene segít abban, hogy kiverjem a fejemből, és ne érezzem azt a szeretethiányt, amely úgy tombol bennem, mint a legrosszabb vihar a tengeren.

Felkelek az ágyamból és az ablakülésemhez sétálok. Kinézek az ablakon, de bár ne tenném. Az utcánkban nem egy szerelmes pár sétál kézen fogva. A házunkkal szemben lévő park tele van gyerekekkel, akik a szüleikkel játszanak és futkároznak. Gyűlölőm ezt a látképet. Behúzom a függönyöket és felültem az ülésre. A telefonom választok egy újabb zenét, ami szintén majd' a dobhártyámat szakítja ki. Behunyom a szemem és csak a zene szövegére és dallamára figyelek.

A gondolataim megint kiszabadulnak, és úgy cikáznak a fejemben, mint villámok az égen. Ezeket a gondolatokat sosem tudtam a helyükre tenni, pedig hányszor próbáltam. Lefekszem és csak a plafont bámulva akartam helyükre tenni ezeket a dolgokat, de akármikor a végére érnék, történik valami. Vagy a házban visszhangzó nevetés vonja el a figyelmem, vagy a telefonom szólal meg.

De az utóbbitól már egy ideje nem kell tartanom. Ennek pedig nem tudom, hogy örüljek vagy inkább sírjak miatta.

A zenét kikapcsolom és kiveszem a fülemből a fülhallgatót.

Leballagok a konyhába egy pohár vízért, de ekkor megjelennek azok a személyek, akiktől az utóbbi időben a falra tudnék mászni. Vagyis leginkább a páros egyik tagjától, a másiknak csak a tettei fájnak. De azok nagyon...