Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel! ☺

Az előző fejezethez 43 vote és 9 olvasói komment érkezett, kevesebb, mint egy hét alatt, amit nagyon köszönök!♥♥

Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást és HAGYJATOK NYOMOT MAGATOK UTÁN!

Remélem ez a rész is elnyeri tetszéseteket!
Vigyázzatok magatokra!
Puszi: VanneyG :* ♥☺

Nem fér a fejembe, hogy az ikrek már másfél hónaposak. Ez az idő egy pillanat alatt elszállt a fejünk felett. Mintha csak tegnap születtek volna.

Pár nappal ezelőtt egyikük sem akart elaludni. Nem sírtak, vagy hisztiztek, de egyszerűen nem jött álom a szemükre. Gondoltam, hogy egymás mellé rakom őket Ollie ágyába. Meglepetésemre öt percen belül mindkét gyerek aludt. Mosolyogva néztem végig ezt a jelenetet és jöttem rá arra, hogy már most milyen szoros kötelék van kettejük között.

A kicsik most is egymás mellett fekszenek egymás felé fordulva. Darcy édesdeden alszik, míg Ollie próbálja harapdálni – a nem még nem létező fogaival - kishúga homlokát, s közben nyalogatja is. Kislányom ezt minden gond nélkül viseli, rezzenéstelen arccal alszik tovább.
(a videó linkje, amit sajnos nem tudok beilleszteni:  https://www.instagram.com/p/BA2OvfLrVZ9/?taken-by=familygoalz ~ VanneyG)

- Kislányom – kukkant be a nyitott szoba ajtón anya.

Felé fordulok és megeresztek felé egy mosolyt.

- Tessék?

- Vendéged jött – mondja kedvesen.

- Csengettek? – kérdezem csodálkozva.

A gyermekeim teljesen elvonják a figyelmem és megszűnik a világ, amikor velük vagyok.

- Igen Romina – nevet fel anya – Bejöhet?

- Ki az? – vonom fel a szemöldököm.

- Gyere be – pillant hátra anya.

A másodpercek éveknek tűnnek, míg a titokzatos idegen megjelenik az ajtóban.

A szívem majd kiugrik a helyéről, a pulzusom pedig rögtön az egekbe szökik megpillantom az ajtóban álló személyt. Harryt. Haja jóval hosszabb, mint amikor utoljára láttam szemtől-szembe. Fekete, félig begombolt inget viselt, fekete nadrággal és fekete bokacsizmával. Arcáról remény tükröződik.

- Te mit keresel itt? – kérdezem, mikor végre megtalálom a saját hangomat.

- Szia, Romina – köszön a szemembe nézve.

Gyönyörű zöld íriszei azonnal megbabonáznak és magukkal rántanak abba a mélybe, ahonnan már sikerült félig kimásznom.

- Én magatokra hagylak benneteket – mondja anya, majd beteszi a gyerekszoba ajtaját.

- Mit keresel itt? – ismétlem meg a kérdést, immáron némi idegességgel a hangomban.

- Beszélni szeretnék veled – mondja, s kezeit zsebre teszi.

- Nincs miről – rántom meg a vállam, s továbbra is állom gyönyörű pillantását – Most pedig menj el.

- Nem megyek el – mondja határozottan.

- Pedig kénytelen leszel – jelentem ki.

- Meg kell beszélnünk Romina – erősködik továbbra is.

- Mégis mit? – kelek ki magamból – Eldobtál. Eltaszítottál minket magadtól, amint megtudtad, hogy terhes vagyok – emelem fel a hangom, mire Ollie nyöszörögni kezd – Menjünk ki – mondom, majd átvezetem a hálószobámba, s a gyerekszobába azonnal csend lesz – Nem kellettünk neked – folytatom – A karriered sokkal fontosabb volt, mint mi. Nem akartad, hogy az utadba álljunk. Egyszer sem érdeklődtél felőlem. Vagy ami még fájóbb, hogy a saját gyerekeid nem érdekeltek. Ne akarj most mindent rendbe hozni – kiabálom zokogva – Hónapokon át szenvedtem miattad. Hosszú éjszakákat sírtam át miattad, de téged ez hol érdekelt? Sehol. Énekelgettél, interjúkat adtál és enyelegtél a barátnőddel. Míg én a kicsik jóléte miatt aggódtam, te a barátnődet kefélgetted. A szüleid minden nap érdeklődtek a kicsik felől. Vagy átjöttek hozzánk, vagy felhívtak. Te egyiket sem tetted meg. Nem írtál e-mailt, nem hívtál, nem írtál SMS-t. Semmit nem tettél annak érdekében, hogy felvedd velünk a kapcsolatot. Nem érdekelt, hogy az ikrek rendben a világra jöttek-e, hogy jól vannak-e a születésük után. Semmit nem tettél. Semmit. Éld tovább a popsztár életed, a barátnőddel... De nélkülünk. Nem tartozunk bele az életedbe.

Mondandóm végére már önkívületi állapotban zokogtam, kiabáltam és hadonásztam, mint egy örült. Harry szemeibe könnyek gyűltek, de továbbra is fogva tartotta a tekintetem.

- Tudom, hogy elszúrtam – sóhajt – Tudom, hogy a világ legocsmányabb embere vagyok a tetteim miatt. De rájöttem, hogy nélkületek nem teljes az életem. Hiányzik, hogy reggel a te arcodat lássam először, téged csókoljalak vagy öleljelek. Hiányzik a bőröd illata és tapintása. A nevetésed és az ártatlan kuncogásod. Hiányzik, hogy a karjaimban tartsalak és hozzám bújj, ha vihar tombol odakint. Hiányzik egy gyerekszoba a házamból, amelyet te rendeztél be és a gyerekeink ott hajtják álomra fejüket.

- Olyan dolgok hiányoznak, amik már sosem lehetnek a tieid – felelem a bennem tomboló méreg segítségével.

- Mindent megteszek azért, hogy egy család legyünk. Rájöttem, hogy semmilyen karrier vagy lemezszerződés nem ér annyit, hogy elveszítsem életem szerelmét, vagy a gyerekeim. Egy színjáték sem ér ennyi pénzt, ami miatt nem láthatom felnőni a gyerekeinket.

- Ez valahogy nem érdekelt, amikor kimondtad, hogy vetessem el őket – dühöngök továbbra is.

- Tudom és hidd el, hogy minden áldott nap átkoztam magam a döntésem miatt. Amiatt, hogy elengedtelek. Szeretnélek újra magam mellett tudni, ahogy a közös gyermekeinket is. Illetve az eljegyzési gyűrűt is szeretném újra az ujjadon látni – monda mosolyogva az utolsó mondatot.

- Neked elment az eszed – rázom meg a fejem értetlenül.

- Nem – mosolyog – Te vetted el az eszem, s az irántad érzett szerelmem – mondja, majd letérdel elém kezében azzal a jegygyűrűvel, amit hónapokkal azelőtt hozzá vágtam – Romina Kayla Fernández-Smith... Szeretlek teljes szívemből, ahogy a kisfiúnkat és a kislányukat is. Megtennéd, hogy adsz nekem még egy esélyt? Esélyt, arra, hogy együtt neveljük fel a gyerekeiknek, mint egy család? Hogy megpróbáljuk rendbe hozni, azt a varázslatos dolgot, ami kettőnk között volt? Megtisztelnél azzal, hogy ismételten az ujjadon viseled ezt a gyűrűt, annak fényében, hogy egy nap megvalósítod egyik legnagyobb álmom; hogy úgy szólíthassalak, Mrs. Styles?

Könnyeim továbbra sem apadnak. Lélegzet visszafojtva pillantok az előttem térdelő férfire, s csak az jár a fejemben, amit az előző percekben mondott.

Oxigén hiánya miatt ébredek fel. Az ágyam szélén anya ült és aggódva tekint le rám.

- Rosszat álmodtál? – kérdezi.

- Miből gondolod? – kérdezem mikor felfogom, hogy az egész csak álom volt.

- A könnyeid patakokban folynak az arcodon.

Eddig fel sem tűnt. Kezemmel letörlöm arcomat, s próbálom visszatartani a következő könnyáradatot.

- Túlságosan szépet álmodtam – felelek előző kérdésére.

- El szeretnéd mesélni? – kérdezi, de cseppet sem tolakodó.

Töviről-hegyire elmondom anyunak, hogy mit álmodtam. Könnyeimmel természetesen eközben is küszködök.

- Jaj, Szívecském – ölel magához – Azt hittem nagyjából már túl vagy rajta.

- Én is – nevetek fel szarkasztikusan – De ezek szerint mégsem.

Anya elmondta, hogy a keserves sírásomra és kiabálás foszlányokra lett figyelmes. Megijedt, s ezért jött át hozzám. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok. Még váltunk pár szót, majd egy puszit nyom a homlokomra, s jó éjszakát kívánva elhagyja a szobát. Az órára pillantva látom, hogy még csak fél órája feküdtem le. A takarót magamhoz szorítom, mintha csak valami kisgyerek lennék a plüssállatkájával, ami nélkül nem tud aludni. Lassan álomba sírom magam... Az előző álom emlékképeivel...

☺ CSATLAKOZZ TE IS A FACEBOOK CSOPORTHOZ! ☺

FB csoport link: https://www.facebook.com/groups/1490913031234466/?fref=ts

FB csoport neve: "Eltaszítva (wattpad)"

☺NÉZD MEG TE IS A TÖRTÉNET ELŐZETEST! ☺

Eltaszítva Trailer:

Eltaszítva Trailer: youtube: Eltaszítva - Wattpad

Készítette: Claudia Sinclair