(Hallgassátok meg a dalt! +A végén is van! )
Sziasztok srácok, lányok! Az életemben elértem azt a mérföldkövet, amit úgy neveznek, hogy feltárás. Feltárom a múltam ezen részét veletek, cserébe ti is mutassátok meg nekem. Én közszemlére teszem, ti is tehetitek ezt, vagy privátba nekem, akár még névtelenül is publikálhatjátok ebben a ,,könyvben". Csak tegyetek valamit, könyörgöm! Nem kell, hogy érintett legyél, nem kell, hogy világ fájdalmaid legyenek, csak írd meg a véleményed nekem. Emellett a téma mellett nem mehettek el!

Mentális bántalmazás. Borzalmas dolog tud lenni, főleg ha te vagy a célpont. Ezek mind a saját tapasztalataim, sokat aludtam rá, hogy leírjam. Nekem nem volt segítségem, nektek még lehet!

Kényes téma az általános iskola számomra, pedig általában az ember itt alapoz örökké tartó barátságokat, mennek együtt tovább, meg minden. Nekem nem így sikerült. Az egész már oviban kezdődött, mikor kicsit teltebb voltam, ezért mindig egyedül játszottam a sarokba, a lányok nem engedtek babázni, a fiúk pedig megdobáltak homokkal. Nincs mit szépíteni, nem voltak barátaim, nem érdekeltem senkit, ha elestem, akkor még az óvónő sem jött oda felsegíteni. Láthatatlan voltam. Hatalmas lelkesedéssel és reményekkel telin indultam meg hát szeptemberben a suliba, ahol a boldog, kedves diákok között is én voltam a különc.

Még elsőben rájöttem, hogy ha nincsenek menő cuccaim, nem kenem vágom az összes tv műsort, és persze nem öltözök úgy, mint a többiek, akkor én kívül rekedek. Négy évem volt. Négy rohadt hosszú, fájdalmas, könnyekkel teli évem volt, hogy barátságot kössek, nekem nem sikerült. Ha valakit be akartak oltani (viccből), akkor a mondatban mindig ott szerepeltem én. Senki nem köszönt, nem érdekeltem senkit, a napok egybe nyúltak, nekem pedig az összes örömöm átment magányba. Mondhatjátok, hogy ott van a család, de nekem még az sem volt. A szüleim késő este értek mindig haza, a mamám leginkább a kisebbekkel foglalkozott, a testvéreim kihagytak engem a játékból, mert én voltam a legidősebb. Amíg én ültem, írtam a házit, falnak dobáltam a labdát egyedül, ők addig az udvaron fociztak, együtt rajzoltak. Nyáron igazi minta család voltunk... Csak éppen én nem voltam benne a mintában, mint egy kiugró fekete paca. Soha nem voltam a középpontban, alig figyeltek rám, volt, hogy elfelejtettek engem.

Aztán jött az általános éveim legjobb éve! Halál komolyan a legjobb év eddig! Felsős lettem, a testvéreim szemében már nagy voltam, de még mindig nem engedtek játszani magukkal, ahogy a szüleim is elfelejtették a szülinapomat. De az iskola! Végre alább maradt, hogy én vagyok a cikis lány, hogy gúnyolnak. Barátaim még mindig nem voltak, de legalább céltábla sem! Jó, mondjuk úgy tettek, mintha nem is léteznék, egyenesen átnéztek rajtam, mint az ablakon. A remény lángként csapott fel bennem, de ezt a tüzet elnyomta a 6. kezdete.

Hogy mi volt 6.-ban? Másoknak semmi. De én nem ők vagyok. Hirtelen felhúztam magam mindenből, töriből a bukás szakadékáról rántottam magam egy hármasra (azóta kitűnő vagyok, sőt, emelt szintű törire megyek), elkezdtem olvasni, így lettem az okostojás. Ezzel semmi bajom nem volt, inkább legyek okos, mint sem hülye! Elkezdtek gúnyolni, azt hitték, hogy otthon vernek a jegyeim miatt (nem!), és ezért kezdtem el tanulni. Igazából csak rádöbbentem, hogy nem leszek olyan, mint ők, vinni akartam valamire. Az olvasás miatt cikiztek, a tesi órákon egyedül voltam, a páros feladatoknál pedig egyenesen el akartam bújni a tanárok elől. Nap, mint nap magányosan kullogtam haza, ahol mosolyt hazudva az arcomra ismét egyedül lettem.

Utolsó két évem még rosszabb volt, de egy fokkal jobb is. Kezdjük 7.-kel. Új fiú jött az osztályban, ahol már nem csak hangosan, de négyszemközt is szememre hányta, hogy mekkora egy ... vagyok. A gúnyolódás erősebben hatott, mint eddig. Lett egy barátnőm, nagyon nem vallotta annak magát, csak szimplán hozzám szólt. Elkezdtem rockot hallgatni, de mikor ez kiderült, akkor emó lettem az osztály szemében. Távol ültek tőlem, nyíltan kiutáltak az osztályból, és én mégis mindig, ahányszor megkérdezték, hogy milyen volt a suli, csak azt mondtam, hogy szuper. Komolyabb titkokat árultam el a barátnőmnek, bíztam benne. Fél év kellett neki, csak annyi, hogy eláruljon. Komolyan. Hetedik félév végén már nem ült mellém, csak röhögött rajtam. Az utolsó év megváltásként hatott, mindig annyit mondtam, hogy ez lesz az utolsó, és beléptem a suliba. Ha lehetséges, akkor még inkább ellenszenvet mutattak felém, rühelltek engem. A könnyeim napról napra nem apadtak, nyilvánosan, a folyóson, az utcán megaláztak, otthon mégis örömet hazudtam. Bocsi, srácok, de egy kicsit álljunk meg, ez kicsit felkavart!

Huh. Vártam 10 percet. Folytassuk!

Ha nem volt hiperszőke hajam, akkor rávágták, hogy mennyire igénytelen vagyok, ha nem nike cipőben jártam, akkor csóró lettem, ha elrontottam egy kérdést, akkor hülye. Alapjában véve minden mozdulatomat kritizálták! Nem egyszer volt olyan, hogy órán lehajtottam a fejemet, mert majdnem elsírtam magam!

Voltak boldog pillanataim, mikor úgy éreztem, hogy végre rendben, vannak igazán sötét emlékeim is, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Az utolsó két évben megfogalmazódott bennem, hogy én inkább vagyok a rockosabb, lázadó típus, mégse mutattam, mert én voltam érte a rossz. Nem tehetek arról, hogy nem érdekel a Snapchat! Nem tehetek arról, hogy nem szeretem a világmárkákat! Nem tehetek arról, hogy rühellem a szőkét! Nem tehetek arról, hogy Szabyest meg Justin Timberlake helyett engem Andy Biersack és Cody Carson érdekelt! Én nem tehetek arról, hogy ennyire ELBASZOTT egy személyiségem van!

Mai napig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért pont én? Mert kimutattam az érzéseimet? Mert könnyen leoltottak? Néha azt kívántam, bárcsak ne léteznék! Néha azt kívántam, hogy csak legyen vége, mindegy, milyen áron! Rossz volt, sokat sírtam, féltem rengetegszer, a kiáltás a torkomra fagyott, egyedül voltam. Egész eddigi életemben céltábla voltam!

Ballagásra a szüleim felkapták a fejüket, hogy baszki, én kurvára vinni fogom valamire! A többiek örültek, ha felvették őket a környék legrosszabb sulijába, én pedig boldogan távoztam el ettől a rohadt szar osztálytól.

Ki tudja, mi lett volna, ha segítséget kérek, ha nem hagyom magam, ha nem engem néznek ki, ha lettek volna zenék, amik segítenek. Üzennék valamit az osztályomnak. Köszönöm. Ha ti nem vagytok, akkor én se lettem volna az, aki.

Most pedig itt vagyok egy új suli kezdetével, és megint reménykedek, hogy nem leszek célpont. Ismerek már néhány újat, és őket bírom, ahogy ők is engem, meg van közöttük régebben (7.félévben) megismert internetes barátnő is. Megígérhetem, hogy én nem csinálok senkiből célpontot! Átéltem, amit sokan mások nem, barátok nélkül hagytam magam mögött a gyerekkort, és rengeteg sírás van az út mentén. Talán azt kívántam, hogy bárcsak ne léteznék, most mégis örülök, hogy nem teljesült be.

Piercingem van, festem a hajam végét (nem szőkére, inkább csak a zenei stílusom tiszteletére), rockot hallgatok, olvasok, írok, a fekete megszokott szín az outfijeimben. És tudjátok mi? Úgy érzem, ez vagyok én. A múltam, a kinézetem, a gondolkodásom, a személyiségem... Ez az igazi Lexa!

Srácok, lányok! Könyörgök nektek, hogy kérjetek segítséget, ha érintettek vagytok, ha pedig csak ezt látjátok, akkor segítsetek bátran! Ne lépjetek olyan útra, ami az öncsonkításhoz vezet, ne hazudjatok az érzéseitekről, ne álljatok tehetetlenül, hanem lépjetek fel a mentális bántalmazás ellen.

Visszagondolva nem bántam meg semmit, csak a magányt és a bántalmazást. Tudjátok, örülök, hogy ilyen különc vagyok. Nem akarok az unokanővérem nyomdokaiba lépni, akinek már 7.-esen nem volt szüzessége. Mondjuk nekem még első csókom sem volt annyira igazán. Volt puszi arcra, de az más.

Köszönöm, hogy végig olvastad, oszd meg ezt a kis könyvet, mert a következő a fizikai bántalmazás lesz. Írjátok meg nekem a saját véleményeteket, tapasztalataitokat, mert engem érdekel. Én nem megyek el mellettetek, nem köszönve, én nem rántok vállat. Tegyetek valamit!

Dalok:
Set It Off - Why Worry?
Black Veil Brides - Knives And Pens
Faydee - Unbreakable
Set It Off - Horrible Kids

Segíteni fognak. Nekem nem voltak ott a sötétben, nektek remélem igen.