Bonifác motozására ébredek fel. Még bőven az éjszakában járunk, egy gyertya halvány fénye szolgáltat világosságot egyedül. Bonifác szinte hangtalanul lépdel a kiságyhoz. Kivételesen Evolet most csendesen szuszog, Kasztor az, aki magában gőgicsél. Meglepetésemre bizonytalanul üldögélve játszogatt s takarójuk színes rojtjaival. Bonifác felveszi a kis takarójával együtt és a karjaiba fogja.

- Mi a baj, fiam? - szegezi a költői kérdést Kasztornak, mire ő ráösszpontosít az apja arcára. Mélykék és bíborszín szemei sejtelmesen csillannak a sötétben. Bonifác a mellkasára fekteti a kisfiút és lágyan rugózni kezd. Kasztor hangja szépen lassan elhalkul, majd édes szuszogás váltja fel. Bonifác, Kasztorral a kezében az ablakhoz áll és a sűrű, márványos éjszakai erdő felé bámul. Percekig áll így, majdhogynem fél óráig, majd megfordul és visszateszi a kiságyba a szendergő csecsemőt. Egy nagymacska könnyű lépteivel az ágyunkhoz oson és bebújik mellém. Karját bedugja a fejem alá és mellkasát a hátamnak préseli.

- Tudom, hogy ébren vagy - suttogja a nyakamba, majd lágyan megpuszilja. Keze óvatosan elindul a puha takaró alatt és a megállapodik a ruhám alatt. Ujjaival alig érintve vezeti végig a kezét a hegeken. Már régen nem fáj és kezdenek elhalványodni, de eltűnni, soha nem fognak. Egész életemben emlékeztetni fognak arra az éjszakára.

- Min gondolkodtál? - kérdezem, neki háttal feküdve. A szabad kezébe illesztem az enyém.

- Nem vagyok, benn biztos, hogy akarod most tudni - hangja mintha reménykedő, mégis gondterhelt lenne.

- Bonifác - hangom dorgáló, de lágy.

- Azon gondolkoztam, hogy mit szólnál, hogyha az ikrek már kicsit nagyobbak, akkor adnánk nekik testvért? - a légzése elakad, pillanatokig nem áramlik levegő a tüdejébe. Kihúzom a kezem az övéből és a hasamon lévőre csúsztatom.

- Ez sok mindentől függ, de boldog lennék, ha adhatnék neked még gyereket, - önkénytelenül rászorítok a kezére - de félek. Annyi mindentől félek.

- Mitől? - kérdezi Bonifác, habár jól tudja a választ.

- Félek, hogy egyedül maradok, hogy nem fogok kelleni már még egy szülés után. Félek, hogy natamina lesz és elragadja tőlem a természet. Félek, hogy olyan lesz, mint Konrád és örökké magányos lesz. Félek magától a szeretkezéstől is - hangosan kifújom a levegőt - Pedig azt hittem, kevés dologtól félek.

Bonifác kicsit szorosabban von magához, de nem fordít át. Tudja, hogy most nem tudnék a szemébe nézni.

- Ezerszer elmondtam, de ezer-egyszerre is elmondom: teljesen mindegy, hogy hány és mekkora heg lesz a testeden én akkor is szeretni fogom, mert értük - itt a fejével kissé a kiságy felé biccent - ilyen a tested és nálatok szebb dolog nem történt soha az életemben. Érted?

Alig észrevehetően biccentek. Eszembe jut még egy dolog.

- Elkezdtem szedni - motyogom, de az éjszakai csendben gongként hasít a levegőben a hangom. - Ma, miközben az ajtó csináltátok.

- Amit Konrád adott?

- Igen, szóval, ha szeretnéd... - kimondani még nem vagyok elég bátor, de érti mire célzok. Lassan megfog a csípőmnél és maga alá gördít.

- Én minden pillanatban szeretném, de te szeretnéd? - kérdezi, miközben gyengéden végigsimít az arcomon.

- Szeretném. Szeretkezni szeretnék veled anélkül, hogy félnem kelljen bármitől - suttogom, mintha Bonifácon kívül más is hallhatná.

- Biztos? - ő is bizonytalan. Átkarolom a nyakát és közelebb húzom, hogy megcsókolhassam. Ennél tovább nem is haladunk, rámsimul és eleinte lágyan, kedveskedve cirógatja az ajkaim, majd mikor a vágytól önkénytelenül is hozzápréselem a testem az övéhez, vadul falni kezdi, nyelvével óvatoskodás nélkül az enyémet kezdi simogatni. Úgy érzem pezseg a vérem, pedig alig értünk valójában egymáshoz.
Bonifác hirtelen abbahagyja a csókot és elhúzódik.

- Mi a baj? - kérdezem. A csípőmre ül és a szeme elé teszi a kezét. Halkan, alig észrevehetően rázkódni kezd. Próbálok felülni hozzá, de a súlya nem engedi. - Bonifác, kérlek.

Belekapaszkodom az egyik kezébe és elhúzom az arcától. A tenyere alatt könnyek sokasága ült meg az arcán.

- Az az éjszaka jutott eszembe - suttogja. Szörnyű érzés látni, hogy Bonifác megtört.

- Bonifác, engedj felülni - kérlelem. Lecsúszik az ágyra és én a sarkamra ülök vele szembe. Lehúzom a másik kezét is és a combomra fektetem mindkét tenyerét. Hüvelyujjammal letörlöm a cseppeket a szeme alól és úgy igazítom a fejét, hogy engem nézzen.

- Nekem is eszembe jutott már, de nem hagytam, hogy minden veled töltött percemet megbélyegezze - visszafogottan felnevetek. - Mondom én, aki fél szexelni, mert retteg, hogy túl korán teherbe esik újra. Ironikus.

- Mindketten sérültek vagyunk - motyogja Bonifác.

- És hagyjuk, hogy ez közénk álljon? - kérdezem félve, de sejtem, hogy erre nincs okom.

- Nem, én szeretlek, Jára - túr a hajába Bonifác.

- Én is szeretlek - mosolyodom el bátorítóan. - Bonifác, kérdezhetek valamit?

- Bármit.

- Bonifác, te még kívánsz engem? - sütöm le a tekintetem.

- Ilyet, hogy jut eszedbe kérdezni? - megragadja az ép kezemet és az ágyékára húzza. - Csak csókolóztunk és már percek óta itt ülünk.

Egy pillanatra elmosódik minden szó Bonifác ajkai közül. A kezem alatt az ágyéka forró, férfiassága kemény és lüktet. A torkom összeszorul és érzem, ahogy a vágy végigtódul a testemen.

- Bonifác - szakítom félbe. - Most akarom.

- Akarod? - kérdezi. Válaszul leveszem a felsőm, majd az övét is. A mellkasánál nyomva a hátára döntöm és incselkedve, kínzó lassúsággal lehúzom a nadrágját. A látvány ledöbbent. Nem láttam még férfit így. Meztelenül, felajzva az én kedvemnek kiszolgáltatva. Tétovaságomat félredobva a combjaira ülök és ujjaimat a merev testrészére kulcsolom.

- Fogalmam sincs, mit tegyek.

Bonifác a meglepettségből felébredve elmosolyodik, aztán ujjait az enyémekre illeszti és óvatosan fel-le kezdi mozgatni őket. Pár mozdulat után elveszi a kezét és hagyja, hogy én csináljam. Ajkai résnyire nyitva, állkapcsa megfeszült.

- Hol tanultad ezt? - kérdezi játékosan.

- Rajtad - vigyorgok, majd elengedem. Bonifác felül és lehúzza rólam a nadrágot.
A combja felett térdelek, teljesen meztelenül.

- És most? - kérdezem.

- Most hajolj ide, hadd csókoljalak meg - suttogja kéjes hangon Bonifác.
Kérésének eleget téve csak egy picit lejjebb hajolok, hogy ajkaink elérjék egymást. A pihegéstől ajkai szárazak, de édesen csókolnak. Aztán újra előtör belőle az ösztön és nyelvét várakozás nélkül a számba dugja. Egyszerre fura és bizsergető.

- Még mindig akarod? - suttogja anélkül, hogy elengedné a számat. Esetlenül bólogatok, mire Bonifác elenged és lassan lejjebb nyomja a csípőmet. Mikor a testünk találkozik, kissé megugrom, Bonifác pedig kérdőn néz rám, de én magamtól haladok tovább. Végül teljesen magamba fogadom. Nem kezd el mozogni, csak ülünk egymást átkarolva. Testünk minden értelemben egymáshoz simul, vadul szeretkezhetnénk, de nem. Most mindkettőnknek erre van szükségünk. Csendes vágy. Nem tombolunk, nem hajhásszuk az érzést. Csak érezzük, ami jön. Érzem a légzését, a testének természetes illatát, a szívének lomha szívverését, meztelen bőrének puhaságát és melegségét. Érzem, hogy nem kíván ennél többet ő sem.

- Jára, ugye nem sírsz? - a kérdés váratlanul ér. Felemelem a fejem, hogy ránézzek.

- Nem, nem sírok - mosolyodom el.

- Akkor mi folyik a mellkasomon? - néz magára Bonifác, tekintetét pedig én is követem. Rögtön elfog a szégyenérzet a két fehér csepp láttán.

- Ne haragudj, már elég régen etettem meg az ikreket.

- Ne érezd, magad ezért kellemetlenül. Igazából aranyos - mosolyog rám úgy, hogy ne tudjak neki ellent mondani. - Anya vagy, Jára. A két kisgyermekünket táplálod a testedből. Ez nem ad okot a szégyenre. Családunk van és ez akármennyire furcsa lehet számodra, ez a kis baleset erre emlékeztet engem.

- Anya vagyok - ismétlem el újra.

- Igen, Jára. Csodálatos anya vagy.

- Erre vágytam, mióta az eszemet tudom. És te adtad meg nekem - hagyom, hogy egy könnycsepp gördüljön le az arcomon.

- Most sírsz - mosolyodik el Bonifác.

- Igen - motyogom, miközbe a mellkasába fúrom az arcom.

- Boldog vagy? - simít végig a hajamon.

- Igen - motyogom ugyanúgy. Bonifác halkan elneveti magát.

- Gyere, feküdjünk le.

Lassan felemel az öléből és mikor a kapocs, ami eddig összekötött minket, megszakad, mindketten felsóhajtunk és megállunk egy pillanatra. Utána ruha nélkül bújunk vissza a takaró melegébe.

- Igazából most sem szeretkeztünk - suttogja Bonifác a fülembe.

- De kezdetnek nem volt rossz - nevetem el magam.

Bonifác karjai körülfonják a testem. Nem tudok másra gondolni. Hónapok kellettek, hogy tudatosodjon bennem: anya vagyok. Tartozom egy igazi családhoz.