Kopogásra ébredek. A szobába alig szűrődik be fény, a napnyugta jócskán a végefelé jár. Újra kopognak. Lassan kimászok Bonifác meleg teste mellől és egy plédet magam köré tekerve ajtót nyitok. Valószínűleg Konrád hozta vissza az ikreket. A sejtésem nem csal. Konrád elgyötört arca tekint vissza rám a nyitott ajtóból. Egy-egy vállán Evolet és Kasztor nyügölődik.

- Már nem bírtam, Jára. Evolet folyamatosan bömböl.

Némán kuncogva intek, hogy jöjjön be, majd ujjamat a szám elé teszem.

- Bonifác alszik.

Konrád bólint, majd átadja Evoletet. Kissé elcsitul, amint átveszem. A kapálózó kislányommal a kezemben leülök a konyha egyik székére és elkezdem kibontani a pléd tetejét, hogy megetethessem Evoletet, de Konrád hirtelen kapkolódni kezd.

- Ne előttem, légyszives - nyújtja nekem az egyik kardigánomat. Ahelyett, hogy felvenném, a vállamra és a mellkasomra terítem, hogy eltakarja Evoletet. Alatta kibontom a plédet és a szájához igazítom a mellem. Rögtön érzem, hogy enyhül a bőröm feszülése.

- És Kasztor? - kérdezem hátradőlve. A vörös kisfiú kíváncsian, mégis nyugalmat árasztva kutatja tekintetével a falakat.

- Vele semmi baj nem volt. Aludt szinte végig, annak ellenére, hogy Evolet végig sírt.

- Mint általában - nyugtázom. A felállás mindig ugyanaz. Kasztor nyugodt és figyel minden pillanatban, míg Evolet folyamatosan nyafog. Ami nyugalmat Kasztor ad nekem, azt Evolet elveszi.
Konrád leteszi Kasztort a kiságyba, majd a bejárat felé fordul és a kilincsre teszi a kezét.

- Én megyek is. Ha kell valami otthon leszek, nem terveztem sehova menni - mondja hosszú, sokatmondó pislantás közben. Nem hiányzik neki a magány.

- Maradj itt. Van hely bőven - mutatok esetlenül körbe. Muszáj tartanom Evoletet és a pléd sem csúszhat le.

- Nem akarok zavarni - és azzal a lendülettel kisuhan a házból. Az ablakból látom, hogy érzéketlenül menetel át a két ház közötti ösvényen. Az ajtócsapódásra Bonifác is felébredt.

- Megint elviharzott? - teszi fel a kérdést, de válaszolnom úgysem kell. Minden alkalommal eljátsza. - Nem értem miért nem marad.

- Fáj neki, amit minden pillanatban lát. Sokat megélt már, mégsem kaphatta meg mindazt amire igazán vágyott. Nincs családja, szeretője, gyermeke. És most én is magára hagytam.

Bonifác a takarót a dereka köré kanyarintja és mellém lépdel. Meztelen talpának puha, halk surlódása az otthon melegségének érzetét juttatja eszembe. Meztelen mellkasán dallamosan táncolnak az izmok, kétkezi munkától izmos karjai mégis gyengéden simulnak a vállamra. Majd művészi finomsággal húzza le a vállamról a ruhaanyagot, hogy láthassa Evoletet. Ujjaival óvatosan a kislánya fürtjeibe túr.

- Mohó a kisasszony. Igazi hisztérika - állapítja meg mosolyogva. - Ezer férfi fejét fogja elcsavarni. Akárcsak az anyja tehetné.

- Tehetné, de nincs ilyesmi szándékában - mondom. Bonifác felegyenesedik és Kasztort kiveszi a kiságyból. Közben pimaszul mosolyog. A kezembe adja Kasztort, hogy megszoptathassam őt is. Evolet félig nyitott szájjal bóbiskol a karomban, inkább odaadom Bonifácnak, aki könnyed, de biztos mozdulattal fekteti a mellkasára.
Megint kopognak az ajtón.

- Biztos Konrád jött vissza - intek a fejemmel. - Nyisd ki neki az ajtót!

Tesz pár lépést az ajtó felé, de mielőtt odaérhetne a fakeret kiszakad a helyéről és Bonifác, Evolettel a karjában, hátrazuhan. A bezúzott ajtó helyén egy nálunk idősebb férfi áll. Sötétbarna haja egy, vastag fonatban himbálózik a tarkóján. Dühtől zihálva ront be a házba. Szemügyre vesz mindkettőnket. Bonifác kissé megrémülve próbalja felhúzni magát, de minden mozdulatnál felszisszen. Evoletet egy pillanatra sem engedte el, karcolás nélkül megúszta, ő mégis teli torokból ordít. A meglepettségből felébredve eltakarom a meztelen felsőtestem és Kasztort szorosan magamhoz ölelem.

- Álljatok meg! - kiáltasok hallatszódnak kintről. A hang furcsán ismerősként hat, a tudatalattim szélén táncol a felismerés. Amint megpillantom jégkék szemeit megkönnyebbülve fújom ki a levegőt.

- Sólyomarcú! - nyöszörgöm. A férfi beszuszakolja magát a betolakodó mellett, aki értetlenül bámulja őt.

- Takarodj ki! - kiáltja hátra, mire a copfos férfi tesz hátra egy lépést, de nem távozik. Bonifác eközben feltápászkodott és elindult felém a Sólyomarcúval.

- Jól vagytok? - kérdezi Kasztor fején végigsimítva. Szeme alatt a fa felhasította a bőrét. Hosszú, de nem mély.

- Igen. - kinyújtom a kezem, hogy megérinthessem, de csak a vállát sikerül elérnem. Kétségbeesetten belekapaszkodom és eszem ágában sincs elereszteni. A Sólyomarcú ekkor ér hozzánk.

- Nem sérültetek meg, ugye? A kicsik jól vannak? Későn érkeztem, ne haragudjatok! - hadarja. Levegőt kissé zihálva veszi, egész idáig futhatott. Hátranéz az ajtóban toporgó férffira.

- Nem megmondtam, hogy húzz el, Azár? - szó nélkül kilép az ajtón és eltűnik a fal mögött. Távolodó alakja árnyékot vet az ablakon keresztül. - Nem rossz ember Azár, csak a családját félti. Ti pedig idegenek vagytok. Senki sem tudta, hogy csecsemőkkel éltek.

- Hogy kerülsz ide, Sólyomarcú? - nyögi ki Bonifác. A férfi kissé elmosolyodik és leguggol elénk.

- Sólyomarcú? Ez tetszik. Fogadni mernék, hogy te találtad ki, Jára - kis szünet után folytatja. - Amúgy a nevem Ruga. Ölyv Ruga. Úgyhogy majdnem eltaláltad, Jára. De az jobban érdekel, hogy ti hogyan kerültök ide?

Az önkívület eloszlik és megered a nyelvem.

- Miután Jakab meghalt, Hella üldözni kezdett minket. Menekülnünk kellett, de miután az ikrek megszülettek, már nem mehettünk tovább - folytatnám, de Ruga elképedt tekintete félbeszakít.

- Ők akkor... - nem találja a helyes szavakat. Bonifáccal lopva egymásranézünk, majd bólintok.

- Ők akkor éjjel fogantak. Kasztor és Evolet - hirtelen elsötétül a tekintete.

- Nem lett volna szabad hagynom, hogy megtörténjen - mondja komoran.

- Már nem tudod visszafordítani a történteket. - teszi a vállára a kezét Bonifác. - És az ikrek csodálatosak. Semmi pénzért nem cserélném el az életem máséra.

- Mi a fene történt? - kiabál az ajtó helyéről Konrád. Úgy zihál, mint Ruga pár perce. Amint meglátja a Sólyomarcút kifürkészhetetlen érzelmek sokasága suhan át az arcán. Előkap egy tőrt az övéről és megindul felé. Bonifác védekezően ugrik elé, ám Konrád nem miatta áll meg. Bonifác kezében lévő Evolet az, aki visszatartja.

- Egy okot mondj, hogy miért ne kerüljelek ki titeket és szúrjam le ezt a férget! - morogja.

- Ő mentett meg minket. Akkor. Te sem élnél, ha ő nem lenne. Míg te elkábítva, ernyedten, magatehetetlenül feküdtél, mi egymásnak estünk. Ezután Ruga szabadított ki és segített megszöknünk.

Konrád nyel egyet, majd a tőr pengéjét lefordítja, de nem rakja el. Átveszi a kezemből Kasztort, Bonifácéból pedig Evoletet és Rugát kikerülve az ágy mellé áll.

- Öltözzetek fel, hogy megcsinálhassam az ajtót, amit az imént elmenekülő férfi tönkretett - hangja undortól és utálattól csöpög.

Bonifáccal a szavai szerint cselekszünk és pár percen belül már újra Kasztort tartom a kezemben a kardigánommal letakarva. Eleget várt, hogy végre tejhez jusson.

- Sosem volt még erre példa - néz Evoletre Ruga. - Ikrek, méghozzá egy lány és egy fiú.

- Nem volt egyszerű, de nem panaszkodhatok. Túléltem a szülést, pedig Konrád nem így jósolta - mondom. Bonifác odahajol Rugához és belesuttog a fülébe épp olyan hangosan, hogy én is halljam.

- Lenne miért panaszkodnia, de csodálatos anya - Ruga elmosolyodik Bonifác szavaitól.

- Akkor most együtt nevelitek őket? - kérdezi. Tudom, hogy igazából is érdekli, nem csak kényszerből teszi fel a kérdést.

- Igen, mi ebben a házban élünk, Konrád pedig a szomszéd kunyhóban - magyarázza Bonifác. Ölében Evolet halkan szuszog. Kimerítették a történtek.

- A kislányod megtaláltad? - kérdezem, de bár ne tettem volna.

- Igen - válaszolja röviden, de ebből az egyetlen szóból temérdek fájdalom és keserűség árad. Ruga mégis mosolyogva simít végig Evolet vöröslő tincsein. - A hegyekben egy kunyhóban találtam rá. Elvágták a torkát és ki tudja még mit tettek vele.

- Sajnálom - suttogom.

- Szeretnéd megfogni Evoletet? - kérdezi Bonifác. A Sólyomarcú bólint egyet és kinyújtja a kezét. Bonifác óvatosan átadja neki Evolet aprócska testét, azután feláll, hogy segítsen Konrádnak. Ruga ráncosodó, heges kezei védelmezően vonják körbe a kislányomat.

- A feleséged? - kérdezek rá.

- Velem él, itt a faluban. Be foglak mutatni neki és Szibillnek titeket. Szibill a lányunk. Egyidős veletek, talán valamivel idősebb.

- Hogyan lehet, hogy csak most találkozunk? - a kérdés már rég érett bennem.

- Hallottam az idegenekről az elhagyott vadászházakban, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Ma, mikor Azár elindult, végigdúlta falut, hogy egy ősz lány, egy vörös fiú és egy hófehér hajú férfiú felforgatja az otthonát, éreztem, hogy ti lesztek azok.

☀☀☀

Miután az ajtó elkészült és a Nap is nyugovóra tért, Konrád ugyan vonakodva, de hazament, ahogy Ruga is. Kasztor és Evolet kidőlt a nap történéseitől és mély álomba zuhanva pihegnek a kiságyban. Bonifác épp a tüzet tartja életben. Egy hosszabb faággal széttúrja a parazsat és megpakolja kisebb nagyobb faágakkal. Kis idő múlva a tűz lobogni kezd és jóleső meleget áraszt magából. Talán ebből kifolyólag, talán csak az én heccelésemre Bonifác megválik a felsőjétől és félmeztelenül bújik mellém az ágyba.

- Hallgasd! - mutatja fel a mutatóujját. A tűz ropogása mellett Bonifác és az ikrek halk szuszogása tölti be az űrt. Melegség és nyugalom árad szét a testem minden pontjában. Ólomsúlyú lábaimat ráfűzöm Bonifác derekára, mire ő meztelen karjaival átölel. A pillanatnyi biztonság érzésével a levegőben hunyom le a szemem. Az utolsó, ami a látóterem szélén táncol, az Bonifác halvány sziluettje.