- Betöltöttem a tizennyolcat, még mikor terhes voltam. Hónapokkal ezelőtt - mondom a tűzhely mellett álldogálva.

- Normális esetben most lennél nagykorú, de úgy hiszem több dolog van, ami miatt érettebb vagy bármely másik tizennyolc évesnél - dobol az ujjaival Bonifác az asztalon. Az egyik széken ül a hátam mögött.

- Hét év van köztünk. Az sok? - még mindig túl keveset tudok a világról és annak apró-cseprő dolgairól.

- Egyesek szerint igen, mások szerint nem, de semmiképp nem csúszik bele az elfogadhatatlan kategóriába - magyarázza. - Az emberek skatulyába zárják magukat és az életüket. Minden szokásukat, mozdulatukat, gondolatukat. Vannak férfiak, akik férfiakat szeretnek és vannak nők, akik nőket szeretnek, de az emberek többsége ferde szemmel tekint az ilyenekre.

- Nem értem az embereket. Mit gondolnának a történetünkről? - teszem fel a következő kérdést. - Egy teljesen aszociális natamina, akit megerőszakol egy félnatamina, akibe később szerelmes lesz. Most pedig egy pár hónapos ikerpárt nevelnek együtt, a félnatamina férfi halott apjának volt asszonyától rettegve.

Leteszem az edényt a kezemből és Bonifác felé fordulok, aki eközben felállt az asztaltól és elindult felém. Megáll előttem és egyedül az alkaromom végigsimítva érintkezik velem.

- Nem szokványos és nem is teljesen boldog, de a miénk. Ehhez senkinek semmi köze. Csak az a fontos, hogy te és én elégedettek legyünk vele. Nos?

Arca kedvességet, őszinte érdeklődést tükröz. Meleg, barna szemeiben mintha pimaszság csillanna. Kezei a derekamra csúsznak és közelebb férkőzik hozzám.

- Ez most komoly, Bonifác. Nincs kedvem ilyesmihez - nem bírom ki mosolygás nélkül. Jól tudja mennyire vágyom arra, amivel épp próbálkozik. Már eléggé felgyógyultam a szülés okozta sérülésekből, de alkalmat még nem találtunk arra, hogy kettesben legyünk.

- Tudom, Jára. Jól tudom - átölel és homlokon csókol. Ajkai lassan lesodródnak az orrnyergemen keresztül a számra. Pár másodpercig elidőzik, szájának puha bőrét gyengéden simítja az ajkaimhoz.

- Khm... Elvigyem az ikreket? - szólal meg Konrád az ajtóból. Bonifác belevigyorog az ajkaimba, majd gyors csók után elfordul és gúnyolodva Konrádhoz sétál, hogy köszöntse. Ezután Konrád lehajol a kiságyban saját nyelvén magyarázó Evolethez. Mellette Kasztor némán kémleli a világot.

- A falusiak érdeklődnek utánunk. Tudni akarják, hogy kik is vagyunk valójában - közli Konrád, miközben hosszú ujjaival Evolet parányi kezét simogatja.

- Nem érdekel mit akarnak az emberek. Majdhogynem két hónapja ittvagyunk és csak leskelődő fiatalokat láttam a fák között ólálkodni.

- Veled egyidősek lehetnek, Jára. Talán még idősebbek is kicsivel - ébreszt rá Konrád.

- Akkor sincs joguk kémkedni utánunk - robban ki Bonifác. Idegesen beletúr vörös hajába, majd Konrádra néz újra. - Elég, hogy Hellától tartanunk kell, nem akarom, hogy a gyerekeim és a feleségem néhány kanos suhanctól kelljen féltenem.

Egy pillanatra elhallgat, rájött, hogy mit mondott.

- Nem vagyok a feleséged - suttogom. Kissé lehajtom a fejem és összefonom magam előtt a karjaim. - Megyek, van még egy kis dolgom.

Mielőtt elfordulnék látom Bonifác szóra nyílt száját és Konrád elégedett mosolyát. Nem tudják, mikor kell csendben maradni.

☀☀☀

- Én mondtam, hogy ez lesz. Jára szeret, csak rajtad múlik már - veszi ki a kiságyból Evoletet Konrád. - Gyűrűt is készítettél, jól tudom?

Nem is csodálkozom rajt, hogy tud róla. A pici, fűzfa ágacskákból készített gyűrű már Kasztor és Evolet születése előtt a zsebemben lapult. Spirál alakban összefűzött szálak közül az egyiket borostyán levével itattam át, hogy tükörfényét átadja az ékszernek.

- Jól tudod - nyöszörgöm.

- Akkor mire vársz? - kérdezi anélkül, hogy rámnézne.

- De nem attól fog örökre mellettem maradni, hogy elveszem feleségül...

- Ez igaz, de nem ez oka annak, hogy nem az ujján van a gyűrű, hanem a zsebedben - Konrád kíméletlenül belelát az ember fejébe és szívébe. Szavai és a kezében lágyan ringó csecsemő torz ellentétként hatnak. - Még mindig félsz, hogy úgy jársz, mint Hellával.

Nem válaszolok. Nem akarok válaszolni. Nem akarok tudomást szerezni az igazáról. Hella becsapott és akármennyire is szeretem Járát, a fejemben motoszkál az érzés, hogy bármikor elhagyhat.

- Nem kötelességből fogom elvenni őt. Nem azért szerettem bele, mert az én gyerekeimet hordta a szíve alatt. Azért szerettem bele, ahogy gondjukat viselte. Megbocsátott azok után, amit tettem és gondolkodás nélkül óvta és aggódott értük, pedig nem is voltunk szeretők.

- Ezért merem rád bízni ezután, Járát. Ugyanezt érzi ő is csak fordítva. Nem akar kényszerből melletted maradni és azt sem akarja, hogy te ezt tedd.

- Utálom, hogy mindig tudod, mit kell mondanod.

Konrád elégedetten felkacag, majd egyik kezét felszabadítva megveregeti a vállam.

- Estig átviszem az ikreket hozzám és próbálok nem arra gondolni, hogy ti mit is csináltok éppen. - játszott keserűséggel elhúzza a szája szélét.
Negyed óra múlva se Konrád, se az ikrek nincsenek a házban. Körülnézek, saját magam húzom az időt, hibákat keresve a tiszta padlón, bevetett ágyon.

- Szedd már össze magad! - suttogom magamnak. Halk, óvatos lépésekkel elindulok a ház elkülönített része felé. Ott egy hideg kamra, a fürdő és egy ajtó mögött az erdőre néző terasz van. Járát itt találom összegubózva az egyik hintaszékbe.

- Az ikrek? - emeli fel a fejét. Pillái alatt fáradt táskák húzódnak. Könnyek nem ülnek tündöklő, bíbor- és narancsszín szemeiben, de furcsa bánat hullámzik körülöttük.

- Konrád elvitte őket magához.

Térdhajlata alatt és háta mögött átfogom, lassan megemelem. A helyére ülök és az ölembe veszem. Kócos fejét a mellkasomra hajtja, ép kezét a pólóm szegélye alatt a hasamra futtatja. Kecses ujjai fagyosak, szinte sercegnek, amint elérik a bőröm.

- Szeretlek, Jára. Annak ellenére, ami a bozontos buksidban forog.

Kicsit összehúzza magát és szorosabban karol át, de nem szólal meg.
Az idő a késő ősz miatt hűvös, de a szél most nem tombol. A bordóból, sárgából élettelen barnába átforduló levelek saját súlyuk alatt szakadnak le a fák álomra készülő ágairól.

Felemeli csonka kezét és balra mutat vele:

- Annak a levélnek olyan színe van, mint a hajadnak.

Egy pillanatra elfordítom a fejem, hogy megnézhessem az említett falevelet. Valóban pontosan olyan színű, mint a hajam. Sosem szúrtam volna ki. Visszafordulok, Jára már egyenesen az arcomra néz. Hatalmas őzike szemei, halvány, mályvás árnyalatú, résnyire nyitott ajkai megmozdítanak bennem egy különös érzést. Behunyom a szemem és engedem a támlára bukni a fejem.

- Ne nézz így rám, kérlek! - mormogom.

- Miért? - hangja alig halható, mégis minden figyelmet magának követelő.

- Mert megőrjítesz engem is és egyéb dolgaimat is.

Érzem a bőrömön, hogy elmosolyodik. Kicsit feljebb tolja magát az ölembe majd az állkapcsomon megérzem az ajkait. Szemeim felpattannak és önkénytelenül megugrom.

- Mi a baj? - von kérdőre Jára. Arca kétségbeesésről árulkodik. Összeszedem magam és óvatosan lehajolok hozzá, de nem csókolom meg. Szánk ugyan összeér, de csók helyett csendes szavakkal borítom be ajkait.

- Szeretnék végigsimítani minden porcikádon. Szeretném belédfojtani a szót és minden vágyadat egy ölelésben teljesíteni.

- És miért nem teszed?

Válasz helyett a tarkójánál fogva még közelebb húzom magamhoz és végre megcsókolom. Ajkai lassan felengednek és a csípőmbe markolva visszacsókol. Pillanatok alatt felállok vele és az ölemben beviszem a házba, ajkait nem engedve. Bent óvatosan lefektetem az ágyra és fölémászok. Haja, glóriaként terül el a feje fölött. Egy másodpercre lehunyja a szemét, majd mikor újra kinyitja végtelen éhséggel kezdi kigombolni a felsőm. Az utolsó rántásokat én teszem meg és a ruhadarab a földön landol. Jára ujjaival a mellkasomon fürtökben növő szőrbe szánt, majd a hasamon futó sávon táncoltatja a kezét. Nem tudom megállni hogy ne csókoljam meg újra és újra. A csípőjére ülök, alig ránehezedve, és elkezdem lehúzni róla a felsőjét. Először kissé vonakodva, de engedi, hogy lecsupaszítsam a felső testét. Mellei duzzadtak, a hirtelen növéstől keskeny csíkokban elvékonyodott a bőr rajtuk. Apró mellbimbói vörösek a folytonos szoptatástól. Alattuk kezdődnek a létfeledéséből származó hegek. A vonalak a hasa közepe felé vastagodnak, ott pedig belefutnak két, egymásbafolyó, tenyérnyi körbe. A hegek között ugyanolyan csíkok helyezkednek el, mint a mellein. Elkezdem lehúzni a nadrágját. A hegek egészen az ágyékáig futnak le. Szeméremdombján, az aprócska tincsekben növő szőrből a hegek mentén hiányzik egy-egy rész. Ez volt az ára annak, hogy teherbeejtettem. És ez csak az, amit látok.
Megszabadítom minden ruhájától és visszamászom hozzá. Hüvelykujját beleakasztja a nadrágom korcába és egy ideig a kezével, majd mikor már nem ér tovább, a lábával húzza lejjebb a nadrágom. Végül mindketten meztelenül nézzük egymás arcát.

- Csak akkor, ha mindketten szeretnénk - suttogom.

- Én szeretném. És te?

- De még milyen régóta szeretném - jobb kezemmel átkarolom a hátát és feljebb rakom az ágyon, hogy feje a párnákon legyen. Lábait a derekamra kulcsolja. Lassan leereszkedem hozzá és mikor a testünk összeért halkan felsikkant. Beharapjai az ajkait, majd mély sóhaj hagyja el őket. Óvatosan közelebb és közelebb nyomom a csípőmet az övéhez, mígnem ágyéka összeér az enyémmel. Várom, hogy mondjon valamit, reagáljon, hogy folytathatom.

- Miért álltál meg? - mosolyodik el. Szemei kéjesen csillognak, mesterkélten mozogni kezd alattam. A forróság végigfut minden idegszálamon. Eltávolodom tőle, majd újra és újra nekilököm a csípőmet. Ajkait sóhajok sorozata hagyja, mígnem harsány sikítás váltja fel őket. Jobb kezével a felkaromba kapaszkodik, mellkasát ívesen nekemfeszíti. Nem merek gyorsítani, nem merek erősebben mozogni.
Hirtelen megáll és eltol magától.

- Ne! Nem akarom! - kiabálja. Elszakad tőlem és átkarolja a hasát. - Nem akarok még újra teherbe esni.

Egy pillanatig nem értem, aztán rájövök mire céloz pontosan. Felkúszom hozzá és mellé fekszem úgy, hogy szemünk egy magasságban legyen.

- Nem fogsz, nem történt meg. Nem élveztem el. Legközelebb pedig veszel már be Konrád gyógyszeréből. Rendben?

- Rendben. - látszik, hogy megkönnyebült. - Ne érts félre, Bonifác. Csodát művelsz velem, de annyira félek ettől. Még nem tudnám újra végigcsinálni.

Kitárja a karjait, arra vár, hogy hozzábújjak. Kissé lejjebb ereszkedem és fejemet a mellkasára engedem. Átkarolom a hasát és a bal lábára tekerem az én jobb lábamat. Mintha nekem lenne szükségem vígasztalásra. Karját a hátamra teszi, másikkal a hajamba túr. Kinyújtózom, hogy elérjem a nadrágom zsebét.

- Ideadnád a kezed?

Szótlanul elémnyújtja a jobb kezét. A vékonyka fagyűrűt a gyűrűsujjára húzom.

- Gyönyörű vagy, Jára. Az én gyönyörű menyasszonyom.