Az írisze gyönyörű. Mintha a napfelkelte mély, narancsos színe ülne a pupillája körül és az elmúló éj kékjébe távolodna a szivárványhártya pereméig.
Pislant egyet. Mindenre kíváncsi szempárjával Bonifác bozontos, vörös haját kémleli, míg a vállára fektetve ringatja őt háttal nekem. Nincs tisztában vele, hogy neki is ugyanolyan színű a haja. Ilyesmikre nem is gondol még. Nem is kell gondolnia rá, legyen még a mi dolgunk félni miatta. Bonifác megfordul a vállán némán leselkedő Kasztorral.

- Ne gondolkodj annyit, - mosolyodik el. - árt a szépségednek.

- Úgyis tudod, min gondolkoztam.

Kasztor szinte fehér hajjal született. Az első pánik akkor ért el minket, mikor kinyitotta a szemeit. Sötétkék és narancssárga, mint a felkelő nap ege. Nem akartam elhinni. Nem ismétlődhetett meg. Aztán Bonifác pár nappal később a kezébe vette és az addig világos színű haja vörössé változott. Kishíján elejtette az akkor pár napos csecsemőt.

- Nem lesz baj. Konrád azt mondta alig lehettél pár napos, mikor rádtalált. Kasztor és Evolet majdnem egy hónaposak - óvatosan leül mellém az ágyra, nehogy megzavarja a félálomban lévő Evoletet. Apró ajkai néha még rászorulnak a mellemre és szinte rögtön el is ernyednek a pilláira nehezedő álomtól. Szempillái ugyanolyan vörösek, mint a haja, vagy Kasztor és Bonifác haja. Csonka kezemmel alátámasztom Evolet törékeny testét. Bonifác hasonlóan a mellkasához veszi Kasztort, aki Evoletet utánozva ásítozni kezd, aztán elalszik. Szabad kezem Bonifác combjára csúsztatom és a vállának dőlök.

- Most olyan csendesek - suttogja Bonifác, miközben a saját kezével átfogja a kézfejem. Meleg, erős tenyere rásimul a bőrömre.

- Máskor is azok. Nyugodtak. Nem tudom, hogy mások gyerekei is ilyenek-e, de Kasztor és Evolet, mint a kívánság.

Látom, hogy most ő gondolkozik el. Csak tippelni tudok, hogy mi juthatott eszébe.

- Nem tehetsz róla. Mindkettőnk hibája volt - már majdnem egy éve volt, hogy Jakab és Hella elkábítottak. Nem teljesen kényszerítettek minket, hisz mindkettőnk vonzódott a másikunkhoz, mégis rémisztő visszagondolni rá, hogy Evolet és Kasztor így fogant.

- Nézz rá Kasztorra és Evoletre! Még mindig szörnyűségnek érzed? - kérdezem.

- Tudod, hogy nem így gondolom szörnyűnek. Ők csodálatosak, szebbet nem is kívánhatnék - egy pillanatra becsukja a száját, majd halkan folytatja. - Az a szörnyű, amit veled műveltem. Én voltam az első számodra. Abban se vagyok biztos, hogy gondolsz-e úgy rám.

Elképedek azon, amit mond. Amennyire tudok feléfordulok.

- Hogy nem-e? Akárhányszor meglátom a meztelen felsőtested, legszívesebben magamhoz rántanálak és órákig nem engednélek. Ha nem sajogna még most is a szüléstől minden lépés, éjszakánként meztelenül, zihálva bújnék hozzád minden egyes szeretkezés után. Már majdhogynem egy éve várom, hogy újra úgy érints, de te nem közelítesz. Tudom, hogy a szülés eldeformálta a testem és mindig savanyú tej szagom van a szüntelen szoptatástól. A bokáim duzzadtak, a hasam heges az arcom éveket öregedett a fáradtságtól - végig egyhangúan, beletörődően beszélek. Nem várom, hogy megcáfolja, amit mondok. Nem is teszi. Lassan feláll és a kiságyba teszi az alvó Kasztort, majd kiveszi az ölemből Evoletet és a bátyja mellé rakja. Én addig megigazítom a felsőm és előreesett vállakkal várom, hogy megszólaljon. Megáll a kiságy mellett, háttal nekem. Felállok az ágy széléről és elindulok a konyha felé. A fa padlózaton csak az én lábaim nyomát hallani. Nem tudom miért indultam el. Nekitámaszkodom az asztalnak és csak bambulok magam elé. A görcsös sírás gombócként nő a torkomban, halkan, vékony patakokban utat engedik neki. Lépteket hallok közeledni felém, majd két kéz csúszik a csípőmre. Biztosan tartva, mégis vigyázva fordít maga felé, majd szó nélkül nekem esik. Lassú előjáték nélkül tolja be a nyelvét az ajkaim közé és szorítja az ágyékát az enyémhez. Ösztönösen csukom be a szemeim, de már nem ösztönből csókolom vissza. Átkarolom a nyakát és az egész testem hozzápréselem. Percekig, órakig állunk így, mígnem levegőért kapkodva válunk szét.

- Nem tudtam, hogyan közeledjek feléd anélkül, hogy eszedbe jutna mit tettem - suttogja a homlokát az enyémnek döntve. - Te vagy a leggyönyörűbb és legkívanatosabb nő a világon. És az anyaság csak izgatóbba tette a tested és csodálatosabbá a lelked. Meg se forduljon a fejedben még egyszer ilyesmi.

Lehajolok és a ruhájába kapaszkodva a mellkasához bújok.

- Még egy hónap. Várjunk egy hónapot míg meggyógyulsz. Az fontosabb.

Arcomat a felsőjéhez dörzsölve bólogatok. Elemelem a fejem, hogy rálássak az arcára. Puha bőrét pár napos borosta fedi, mélybarna szemei a fejem fölött, az ablakon kívülre irányulnak.

- Jön Konrád.

Hátrafordulok anélkül, hogy elengedném és én is kinézek az ablakon. Konrád valóban a házunk felé tart. Pár centis haját az őszi szél vadul tépdesi, kabátját szorosan összehúzza. Nem maradhadtunk abban a faluban, ahol az ikrek születtek. A fogadós így is ferde szemmel nézett ránk. Számíthatott rá, hogy mit fog találni, ha felmegy.
Még aznap elindultunk. A két lovat bekötötték a szán elé, engem a két csecsemővel pedig bebugyolálva rápakoltak. Egy pillanatra sem engedhettem meg magamnak az alvás luxusát. Összesen két napig voltunk ébren. Mindannyian. Ha megálltunk sem pihentünk, én Kasztorért és Evoletért aggódtam, Bonifác és Konrád pedig értem és az ikrekért.

- Nyiss neki ajtót. Nem akarom, hogy felkeltse őket - mondom. Bonifác végigsimít a hátamon, majd az ajtóhoz sétál és kinyitja azt. Konrád pár másodperc múlva lép be rajta. Az asztal szélének támaszkodom és mikor meglát a mutatóujjam a szám elé rakom. Egyből a kiságy felé pillant és elmosolyodik.
Mikor megérkeztünk ebbe a faluba, Konrád ragaszkodott a külön házhoz. Az erdő szélén lévő két erdészházat foglaltuk el. Nem jött senki, hogy kidobjon, úgyhogy maradtunk.

- Ma megint láttam Niadát. Nem messze az erdőben telepedtek le. Mindhárom kölyök él és virul - egy-két hete bukkant fel Niada először a házak körül.

- Jó, hogy a közelünkben vannak újra - motyogom. Konrád az asztalhoz jön és leül az egyik székre.

- Igen, de most nem ezért jöttem - egy apró erszényt vesz a két keze közé. - Jára szépen gyógyul fel a szülés okozta sérülésekből.

Becsukja a száját és nyel egyet. Ádámcsutkája ugrik egyet a nyelés felénél.

- És egy - két héten belül biztonságos lesz.... hogy ti ketten.... - hosszú ujjaival Bonifác és köztem cikázik. Bonifác önkénytelenül elvigyorodik és megrázza a fejét. Érzem, hogy az arcom vörös színt vesz fel.

- Most mi van? - kérdezi Konrád leejtett kezekkel. - Jobbnak láttam, ha szólok.

- Most beszéltünk róla mi is - árulja el még mindig visszafojtottan nevetve Bonifác. - Bele tudsz trafálni a dolgokba.

Evolet halkan nyöszörögni kezd, mire mindhárman kővé dermedünk. Amint elnyugszik újra, folytatjuk a halk beszélgetést. Konrád a kis bőrerszényt az asztalra dobja. Tartalma nem lehet nehéz, alig van hangja, mikor földetér.

- Szárított pozsgafű. Ha eljön az ideje - itt tart egy kis szünetet. - Minden este keverd bele az italodba, Jára. Nem teljesen véd, de jóval csökkenti az esélyét, hogy újra teherbeess.

- Köszönöm - veszem fel az asztalról és teszem be az egyik szekrénybe a többi gyógyszer közé. Fájdalomcsillapítók, fertőtlenítő krémek, hasmenésre való szer. Leginkább Kasztornak és Evoletnek. Most ezt teszem be közéjük.

- Mi lesz, ha újra megtörténik? Minden megismétlődik? A létfeledés, az ájulás, a sebek? - kérdezem visszafordulva.

- Nem. Nem fogsz érezni semmi ilyesmit. De lehet, hogy natamina lesz, mint Kasztor. Ezt nem tudom megmondani az esetetekben.

Lehet, hogy natamina lesz, mint Kasztor. Evolet ember, de hogy csak részben vagy teljesen azt nem tudjuk. A szeme és a haja teljesen ugyanolyan, mint Bonifácé. A vonásai, a fülének íve, ficánkoló lábujjai mind az övére hasonlítanak. Egyedül a szemöldöke. Az a pár, halványvörös szál mélybarna szemei fölött, ami minden egyes alkalommal kétségbeesetten rándul össze, akárhányszor megéhezik, megijed vagy bármi más történik, ami nem tetszik neki.
Kasztor szöges ellentéte a húgának. Minden látnivalóra éhes szemeibe ritkán fut könny. Higgadt, türelmes. Hajszínén kívül alig mondható meg, hogy kire hasonlít. Sem rám, sem Bonifácra nem emlékeztet igazán. De nem baj. Ő ettől különleges.

- Igazából csak ezért jöttem - lép az ajtó felé Konrád. - Ha nem akartok mást én visszamegyek.

- Élesen fúj a szél. Biztosan nem akarsz maradni? - kérdezi Bonifác.

- Nem, de köszönöm - fordul ki az ajtón minden további nélkül. Bonifác tehetetlenül áll az ajtóban, bámulva Konrád helyét.

- Mindig ezt csinálja. Miért nem akar maradni? - teszi fel ezredszerre a kérdést.

- Úgyis tudod. Te vissza akarnál lépni egy olyan életbe, ami már nem a tiéd?

Nos, kinek hogy tetszik az első rész? Mindenki épen és egészségesen visszatért...
Borítóról mit gondoltok?
Várom a véleményetek!

Csók,
Servalin