Kiskoromban nagyon sokat jártunk kirándulni. Apám azt mondta nekünk, hogy szükségünk van a mozgásra, különben ellustulunk, meg dagadtak is leszünk. Én pedig természetesen hittem neki, és azt hiszem, hogy anyukám is.

De egyáltalán nem bántam, imádtam a természetet és a sétákat. Vidám kisgyerek voltam, rohangásztam az ösvényeken, gesztenyét gyűjtöttem, minden állatot meg akartam simogatni. Emiatt anyámék sokat veszekedtek. Édesanyám örült annak, hogy ilyen vagyok, de apám teljesen másképp gondolta. Különcnek tartott és azt akarta, hogy minderről leszokjak. Hogy normális és illedelmes gyerek legyek, amilyennek lennem kell, hogy majd később legyenek udvarlóim. Azt mondta, még időben ki kell irtani belőlem a különcséget.

Véleményem szerint soha sem sikerült neki teljesen. Még mindig hajlamos vagyok elveszni a gondolataimban és mit meg nem adnék azért, ha táncolhatnék az esőben, vagy fára mászhatnék. Ha a természetben tölthetném minden időmet azt csinálva, amit szeretek.

Amikor zongorázok, legtöbbször természet ihlette dalokat játszok. Segítenek látni magam előtt egy rétet, egy erdőt, egy tengert, a csillagokat. Apám éppen ezért soha nem tudhatja meg, hogy zongorázok, mert azt is különc elfoglaltságnak tartja, különösen egy lány számára. Az egyetlen, ami fontos neki az az, hogy találjak valami gazdag férjet, aki őt is eltartja. Nem hiszem, hogy egy kicsit is szeretne. Őszintén, néha elgondolkozom azon, hogy egyáltalán képes-e még a szeretetre.

Sokáig azt éreztem, hogy kicsit az én hibám édesanyám halála. Egy kiránduláson veszítette az életét, egy baleset következtében. Valószínűleg rám figyelhetett, és ezért nem vette észre, hogy hol is áll ő tulajdonképpen, így esett le. Apám utána kapott, de már nem érte el. Olyan keservesen kiáltott fel, mikor anyám lezuhant, hogy még ma is összeszorul a szívem, ha rágondolok. Elhittem, hogy tényleg szerette, a rengeteg veszekedés ellenére is. Elhittem, hogy azért lett alkoholista, mert nem bírta feldolgozni a gyászt. Elhittem, hogy azért utál, mert ő is engem hibáztat.

- Árulj el nekem egy titkot - könyökölt hirtelen valaki a vállamra, teljesen belenyomulva a privát szférámba, amit nem igazán értékeltem. - Miért nem üldözted még el 'Kawát? - kérdezte a világosbarna hajú fiú, még közelebb hajolva. - Ne mondd, hogy téged megtisztel azzal, hogy nem idegesít.

- Te vagy Hanamaki-san, igaz? - kérdeztem, mire felfelé fordította a tenyerét elém egyetértése jeléül.

- Szolgálatodra - felelte szórakozottan. - Szóval? Nem megy az agyadra?

- Nem mondanám - szóltam, figyelve minden egyes szavamra.

- Tudod, nagyon cuki, hogy ilyen illedelmes vagy, meg minden, de én az igazságra vagyok kíváncsi - hajolt közelebb, amivel már igazán megsértette a személyes terem.

- Makki, miért zaklatod Oikawa barátnőjét? - hallottam meg egy unott hangot, mire a srác végre levette rólam a kezét, hogy hátra tudjon fordulni. Igyekeztem a megkönnyebbült sóhajomat minél kevésbé feltűnőre varázsolni.

- Nem a barátnője - felelte a srác, én pedig nagyon hálás voltam, hogy nem nekem kellett felhívni rá a figyelmet. - Vagy igen? - nézett rám felvonva a fél szemöldökét, mire megráztam a fejem.

- Akkor minek viseled el? - kérdezte Matsukawa értetlenül, én pedig zavartan lesütöttem a szemem. Azt mégsem mondhattam, hogy még mindig jobb, mint ők ketten.

- Oikawa-san egy rendes ember - jelentettem ki, majd megjelent az arcomon egy halvány mosoly.

- Ah, ha tudnád, milyen jó ezt hallani, Kimoto-chan - támaszkodott az emlegetett két lábon járó gyerekesség a fejemre, mire fáradtan felsóhajtottam.

- Ezt nem veszem be - közölte Matsukawa gondolkodás nélkül.

- Mattsun, néha nem tudok kiigazodni rajtad - közölte Oikawa, majd elengedett és mellém lépett.

- Ez a te szádból elég hiteltelen - mondta Hanamaki összehúzott szemekkel.

- Nem értem, miről beszélsz - jött a reakció Oikawától.

- Mert hülye vagy, Shittykawa, azért - jelent meg Iwaizumi is.

- Szeretnék idézni egy nagyon bölcs embert: ez a te szádból elég hiteltelen - nézett rá Oikawa szórakozottan, mire legjobb barátja igencsak erősen belebokszolt a vállába. A kapitány erre egyszerűen arrébb menekült. Nehezemre esett nem felhorkanni, de szerencsére Iwaizumi megtette helyettem.

- Ugye tudod, hogy most bölcsnek neveztél? - jegyezte meg Hanamaki elégedetten, mire a barna hajú fiú elhúzta a száját.

- Ezt nem gondoltam végig - vallotta be.

- Késő bánat - vigyorgott rá a srác vidáman.

- Beszélhetek veled, Kimoto-san? - kérdezte tőlem hirtelen Iwaizumi, mire egy pillanatra lefagytam. Ugyan annyira nem értékeltem, hogy ennyien odagyűltek körém, de legalább nem akartak beszéltetni. Ráadásul összességében eléggé szórakoztatóak voltak.

- Velem? - néztem rá zavartan, mire bólintott.

- Hé! - szólt Oikawa felháborodottan. - Pedig volt egy jó kérdésem.

- Majd felteszed később, Oikawa-san - mosolyogtam rá, többé-kevésbé őszintén, de túlságosan össze voltam ahhoz zavarodva, az igazat megvallva.

- De... Ezt így nem ér - biggyesztette le az ajkait.

- Ne hisztizz már, Kimoto-san amúgy sem a tulajdonod - mondta neki Iwaizumi összeszűkült szemekkel. - De csak ha nem bánod - fordult újra felém, visszatérve az eredeti kérdésére.

- Dehogy - hazudtam azonnal, hiszen mégsem illett volna azt mondani, hogy bánom. Iwaizumi zavartan elmosolyodott, majd elindult előre. Valószínűleg több, mint három hét után már ő is kezdte megjegyezni, hogy merre van a tantermem.

- Igazából nem nagy dologról lenne szó - nézett rám, miközben egymás mellett sétáltunk. Kérdőn oldalra döntöttem a fejem várva, hogy folytassa. - Csak tudod, aggódom, hogy Oikawa el fog hívni egy meccsünkre. Elég magabiztos a csapatunkkal kapcsolatban, és ez tök jó, meg minden. Viszont aggódom egy kicsit, hogy ha veszítünk, akkor kifordul magából. Szóval csak arra szeretnélek megkérni, hogy ha meghív, akkor inkább mondj nemet. Nem tartom jó ötletnek, hogy ott legyél - mondta végül, kicsit hosszú felvezetés után. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, majd végül halványan elmosolyodtam.

- Tudod - kezdtem óvatosan, mert most őszinte terveztem lenni. - Oikawa mindent megtesz, hogy sikerüljön elérnie, kicsit nyissak az irányába. Mindent megtesz, hogy megismerje, ki vagyok igazából. Talán azért, mert azt akarja, hogy érte is így küzdjön valaki. Szóval, ha meghív, aztán veszítetek, és emiatt megmutatja a sötétebb oldalát, ami nem az a kamumosoly, én azt hiszem, készen állok - néztem mélyen a srác szemébe, aki határozottan megdöbbent.

- Te tudod, hogy nem igazi a mosolya? - kérdezte csodálkozva, hangjában egy kis elismerés is csillant. Csak bólintottam egyet, mert a szóhasználatával megerősítette ezt az álláspontomat. - A tiéd is az, igaz? - kérdezte hirtelen. Erre kicsit megtorpantam, de végül bizonytalanul bólintottam még egyet. Kicsit megbántam, hogy ennyi mindent elárultam neki, fejben elkezdtem visszajátszani a beszélgetést, hogy nem voltam-e túl őszinte. Féltem, hogy nem bízhatok a fekete hajú fiúban.

Délután megint a zongorateremben kötöttem ki, Oikawának pedig nem volt edzése, szóval úgy döntött, hogy velem tart. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ő most az én életemben egy átok, vagy egy áldás. Igyekeztem nyitottnak lenni felé, de ez számomra nem volt olyan egyszerű.

Odahúzott egy széket a zongora mellé és a tetejére tette a kezét, a tenyérebe pedig az állát támasztotta. Így hallgatta a játékomat fáradhatatlanul. Nem értettem, még mindig nem értettem, miért foglalkozik velem ennyire.

- Hogyhogy nem szervákat gyakorolsz? - kérdeztem, mikor megálltam, hogy igyak egy korty vizet.

- Valakinek figyelni kell arra, hogy időben indulj el haza - mondta szórakozottan, mire a fél szemöldökömet felvonva néztem rá. Ezt simán megoldhatta volna úgyis, hogy közben ő is gyakorol, csak átjön, mikor tudja, hogy indulnom kell haza. - Iwa-chan eltiltott tőle - árulta el végül az igazságot csendesebben. Egy ideig csak bámultam rá, barna tincsei éppen annyira lógtak az arcába, hogy az aranyos legyen, de ne furcsa. Szempillái szépek voltak, hosszúkásak, de nem túlzottan, éppen olyan elegánsan. Arcvonásai tökéletesek, az orra se túl nagy, se túl kicsi, barna szemei ártatlanul, és kissé szomorkásan meredtek rám, de ajkai mosolyra görbültek.

- A térded miatt? - kérdeztem végül, mire bólintott egyet. Örültem, hogy megmutatta nekem ezt az oldalát, és örültem, hogy nem hazudik. Nehéz számomra megbízni benne, nehéz őszintének lennem vele, de az sokat segít, hogy ő is igyekszik az lenni. Mindketten szeretünk egy álarcot mutatni a világ felé, kettőnk között a legnagyobb különbség az, hogy ő ettől még szereti a figyelmet, én viszont inkább elkerülöm az embereket. Minden tiszteletem az övé, hogy fenn tudja tartani a látszatot ennyi ember előtt.

- Tetszik, amit látsz? - kérdezte egy önelégült mosollyal kis idő után. Ugyan már sokkal inkább a gondolataimban voltam elmerülve, minthogy tökéletes vonásait elemezzem, de ettől függetlenül még ugyanúgy felé fordulva ültem, és fizikai valómban ránéztem.

- Tényleg szeretnéd, hogy tetsszen? - vontam fel a fél szemöldököm kérdőn, ő pedig egy pillanatra láthatóan lefagyott. - Nem azért értékelem a társaságod ennyire, mert jól nézel ki, Oikawa-san. Kedvelem a személyiséged - jelentettem ki csendesen, és bizonytalanul, miközben visszafordultam a zongora felé. A fiú nem szólt semmit, csak hallgatta csendben, ahogy újra játszani kezdtem.

Szívem szerint örökké ott maradtam volna, de Oikawa szavához hűen leállított, hogy időben haza tudjak érni. Csalódottan hajtottam le a zongora fedelét, majd lassacskán összepakoltam, amiben ő is segített.

- Talán csak azért, mert még nem ismersz igazán - közölte, mikor a kezembe nyomta fekete kabátom, amit gyorsan felvettem.

- Talán csak nem fogadod el, igazából milyen csodálatos vagy - feleltem gondolkodás nélkül, mire elfordította a fejét.

- Talán inkább te nem fogadod el, hogy te milyen csodás vagy - mondta végül kissé erőszakosan hangsúlyozva azt, hogy rólam beszél. Halványan elmosolyodtam, majd a táskámat a vállamra téve felnéztem rá.

- Talán mindketten idióták vagyunk - mondtam egyszerűen. Újra felém fordult, majd halkan felnevetett, én pedig kis idő után vele nevettem. Végül egyszerűen magához ölelt, amit örömmel viszonoztam. Vagy egy percig biztosan ott álltunk a zeneteremben, egymást ölelve, de aztán a fiú kicsit eltávolodott tőlem, karját a vállamon hagyva.

- Talán itt lenne az ideje, hogy elindulj haza - kezdett el lépkedni az ajtó felé. Akár akartam, akár nem, kénytelen voltam követni, mivel szinte húzott magával.

- Talán - ismételtem meg azt az egy szót, miközben kiléptünk a folyosóra. Néma csendben kísért ki az épületből, ahol egy újabb öleléssel búcsúzott el tőlem, mert neki még mindene bent volt.

- Ugye nem tervezel most elmenni szervákat gyakorolni? - kérdeztem összehúzva a szemöldököm, mert a fiú eléggé gyanúsan viselkedett.

- Nem - mondta, kissé feltűnően elhúzva az 'e' betűt, mire hitetlenül megráztam a fejem.

- Ne erőltesd túl magad! Kérlek - szóltam utána. Egy pillanatra sem állt meg, csak felemelte a kezét, hogy intsen egy utolsót. Halványan elmosolyodtam, majd egyszerűen megfordultam és elindultam hazafelé. Gyanítottam, hogy visszamegy a tornaterembe, de nem állt szándékomban megakadályozni benne. Őt ez nyugtatta le, még ha nem is tesz neki jót, időbe fog telni, mire megérti és elfogadja.