Oikawa nem kereste a társaságom kevesebbet, sőt. Nem zavarta, hogy most már egy kicsit többet tudtam róla, felszabadultabb lett a társaságomban. És azt hiszem, hogy én is az övében. 

- Szóval család - nézett rám kíváncsian, mire elhúztam a számat. Az érzéseimet bizonyos szinten már hajlandó voltam kimutatni, vagy csak szimplán azt, hogy nem voltam olyan boldog. Oikawánál ebben nem voltam teljesen biztos. Nem is lehetett mindig megmondani, hogy mennyire mű a mosolya, és úgy, hogy nem tudtam, mi az, ami miatt megjátssza, nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. 

Viszont ez nem jelentette azt, hogy meg is bíztam benne annyira, hogy ilyen dolgokat megosszak vele.

- Érzékeny téma - jelentettem ki. A legérzékenyebb azt hiszem. Senki sem akar a halott anyjáról beszélni, akit jobban szeretett a világon bárminél, és aki itt hagyta, ezen az undorító helyen, amit az embernek nevezett humanoid lények csak Földként emlegetnek. Az egyetlen személy, aki maradt nekem, az az apám, de ő meg nem vett semmibe sem, és ezt utáltam. Utáltam ahogy kezelt, de ennek ellenére sem tudtam utálni őt, és ezt semmiképpen sem akartam megosztani Oikawával. Azt sem akartam fejtegetni neki, miért szerettem jobban azokat a napokat, amikor később mehettem haza, mert ő is délutáni műszakos. Nem akartam belemenni semmibe a családi helyzetemmel kapcsolatban, mert az csak rossz volt, úgy, ahogy volt. 

- Mutasd meg a legsötétebb oldalad, és engedd, hogy szeressem - döntötte oldalra kicsit a fejét egy aranyos mosollyal, mire a tenyerembe temettem az arcom. Barom. Aranyos, de egy barom. Egy aranyos barom. 

- Hagyd abba - szóltam rá. Erre ő csak felnevetett, én pedig felnéztem csokoládé barna szemeibe. Azok csillogtak, miközben rám néztek, ezt nem tudtam nem észrevenni. Zavarba hozott, és nem tudtam hová tenni, a kettőt pedig természetesen egyszerre. Nem értettem, miért néz rám így. Nem értettem, miért akarna szeretni engem. Nem volt bennem semmi különleges, egy voltam a sok közül, ráadásul még csak nem is volt szórakoztató a társaságom, mivel folyamatosan csak hárítottam ahelyett, hogy sztorizgattam, vagy poénkodtam volna, mint bárki más. 

- Sokat várnak tőlem - közölte, én pedig tudtam, hogy kikről beszél. A szüleiről természetesen. Nem is állt szándékában kijelenteni, én pedig nem vártam el. - De nem baj, mert én is magamtól - vont vállat zavartan. Egy ideig csak néztem rá, próbálva rájönni, mit kellene kezdenem ezzel az információval. Mármint, értettem, hogy mit mondott, és segíteni akartam, csak nem tudtam, hogy pontosan hogy reagáljak, hogy az tényleg segítsen. Ehhez többet kellett tudnom a helyzetről. 

 - Ők mondták, hogy kezdj el röplabdázni? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. - Akkor hagyják, hogy azt csinálj, amit akarsz, nem? 

- Végső soron igen, csak... Eh, ez bonyolult - sóhajtott fel. Próbáltam rájönni, hová akar kilyukadni, de fogalmam sem volt. Annyira össze-vissza beszélt, szerintem ő maga sem tudta, mit kellene kihoznia ebből. - Csak... azt érzem, hogy soha nem vagyok elég jó - fordult kicsit el, én pedig felsóhajtottam. Még mindig nehezen tudtam kezelni az érzéseket.

- Ez ismerős - vallottam be, mire érdeklődve nézett rám. Nem igazán állt szándékomban ezt kifejteni, de ő is megosztott egy keveset, szóval gondoltam, úgy igazságos, ha én is elmondok valamit. - Az a rész, hogy nem vagyok elég jó - tettem hozzá, konkretizálva. Mert soha nem voltam. Soha nem voltam elég jó semmihez sem. Ez volt az egész létezésem értelme. Hogy nem voltam elég jó. 

- Viccelsz? - nézett rám csodálkozva. - Tudod te, milyen fantasztikus vagy? Mikor zongorázol, az olyan, mintha az angyalok játszanának. Okos vagy, gyönyörű és olyan titokzatos, mármint most komolyan, tudod igazából mennyire elképesztőek a titokzatos emberek? Mert én eddig nem tudtam, de nem érdekel mennyire távolságtartóan viselkedsz, nem fogom feladni. Az, hogy egy olyan ember, mint te, ennyire közel engedett magához, a legnagyobb teljesítményem egész életemben. Ha sikerülne idén továbbjutni a nemzetire, akkor az vetekedhetne vele, de most nem ez a lényeg! - tartotta fel a mutatóujját, én pedig halkan felnevettem. 

- Tényleg ezt gondolod rólam? - kérdeztem óvatosan. Nem tudtam elhinni, hogy bárki is így láthatna engem, egyszerűen azt éreztem, meg sem érdemlem azokat a szavakat, amelyek elhagyták Oikawa száját. 

- Igen, mert így van - jelentette ki olyan határozottan, hogy egy pillanatra én is elhittem. Aztán eszembe jutott minden, amit apám az évek során a fejemhez vágott, és nem tudtam, hogy felhozzam-e. Nem tudtam, mert meg akartam mondani a fiúnak, hogy ő legalább olyan elképesztő, mint én, de azt is akartam, hogy tudja. Meg akartam bízni benne, mert már akkor is megtett értem rengeteg dolgot. Nekem pedig szükségem volt arra, hogy meghallgassanak. De hiába tűnt jobb döntésnek az, hogy belemenjek ebbe, talán a gyávaság miatt mégis a másik opció mellett döntöttem. 

- Ugye tudod, hogy te is csodálatos vagy? - kérdeztem hirtelen, mire meglepődve nézett rám. - Mármint, az, amit a röplabdába te beleteszel, példa nélküli, és igen, túlhajszolod magad, és ez nem jó, de ettől függetlenül nagyon tisztellek érte. Te is okos vagy, és nem véletlenül vagy népszerű, de a rajongóid is bolondok, hogy csak ezt látják benned, és nem akarják megismerni az igazi Oikawát. Mert ő sokkal jobb ember, még akkor is, ha gyerekes és idegesítő - közöltem egyszerűen, mire lebiggyesztette az ajkait, és szomorúságot tettetve elővette azokat a tipikus kiskutya-szemeket. 

- Szerinted idegesítő vagyok? - kérdezte. Hiába ismertem fel, hogy csak eljátssza, egyszerűen automatikusan bocsánatot kellett kérnem. Idegesítő. Oikawa viszont csak nevetett rajta. - Most már... Most már megölelhetlek? - kérdezte bizonytalanul, mire hatalmasat dobbant a szívem.

- Uhm - jöttem zavarba teljesen. Nem tudtam, mit kellene felelnem, nem hittem benne, hogy túlságosan értékelném a fizikai kontaktust, de igazából fogalmam sem volt róla, mert már nagyon régen tapasztaltam. Szóval egyszerűen csak féltem tőle. De mégis, mi értelme lett volna nemet mondanom? Csak gyávaság lett volna, ha kiderül, hogy tényleg kényelmetlen számomra a helyzet, akkor csak legközelebb nem hagyom, hogy ölelgessen, nem olyan bonyolult. 

Nem mondtam semmit már, csak bizonytalanul kitártam a karjaimat. Erre teljesen felvidult, majd közelebb lépett, és magához ölelt. Nagyjából húsz centivel volt magasabb nálam, szóval a fejemet egyszerűen a mellkasára fektettem, így hallhattam a szívverését, ami hamar az egyik kedvenc dolgommá vált ezen a borzasztó világon. Kezeit a derekamra tette, és úgy szorított magához, mintha el akarnék szökni. Jó volt őt megölelni. Nem, ez nem kifejezés. Fantasztikus volt Oikawa Tooru-t ölelni, és soha többé nem akartam elengedni őt. 

A következő órát gondolkodással töltöttem. El akartam neki mondani. El akartam neki mondani, hogy miért vagyok olyan, amilyen. De ismertem őt nagyjából két hete. Mi lesz, ha visszaél a bizalmammal? Meg akartam bízni Oikawában, de nem ment olyan könnyen. 

Voltak barátaim előtte - már ha egyáltalán nevezhettem őt a barátomnak -, de mind otthagytak. Nem tudom pontosan, miért, soha nem mondták meg, csak elkezdtek kibeszélni, vagy ignorálni, esetleg egy pletykát terjeszteni rólam. Egy idő után inkább elkezdtem nem interakcióba lépni az emberekkel. Jobb volt az úgy mindenkinek. Én idegesítettem őket, ők pedig bántottak. 

Ezért végül nem mondtam el Oikawának semmit aznap. Viszont máskor is feljött a téma, csak akkor nem direktbe kérdezett rá. Akkor én hoztam fel. Ugyan akaratlanul, de mégis megtettem.

Éppen a zeneteremben játszottam a zongorán, teljesen belemerülve a darabba, aminek a kottája ott hevert előttem. Oikawa pedig nagy lendülettel benyitott az ajtón, ami talán nem is zökkentett volna ki, ha nem jön oda, és guggol le mellém. Épp úgy, mint azon a bizonyos pénteken.

- Tudod, mennyi az idő? - kérdezte elém tolva a telefonját. Elkerekedett szemekkel hagytam abba a billentyűk nyomkodását, és pattantam fel. Kapkodva igyekeztem összeszedni a cuccaimat, kabátot, meg táskát, de teljesen szét voltam esve, a kotta lapjait is csak szétszórtam. 

- Francba, francba, francba - motyogtam. Oikawa segített a kottával. Nem volt időm megköszönni, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy összeszedjem a saját dolgaimat, és kirohanjak az ajtón. Mikor otthon beestem az ajtón, az - egyébként részeg - apám lekevert nekem egy pofont. Felszisszenve kaptam oda a kezem, majd meghallgattam, ahogy kioszt. Elvette a telefonomat, szobafogságra ítélt, eltiltott a tévétől - amit amúgy sem néztem -, meg mindenféle büntetést kitalált, és elhordott mindennek. Ezen a ponton nem hibáztattam. Elképesztően elkéstem a megbeszéltekhez képest. Ha normális szülő lett volna, akkor akár azt is mondhattam volna, hogy aggódott. Kár, hogy nem volt az.

Másnap elveszetten keringtem a folyosón, mikor belebotlottam a barna hajú fiúba, aki a vállaimnál fogva állított meg, és próbált a szemembe nézni. Végül nagy nehezen felemeltem a tekintetem, de ahogy rájöttem, hogy ő most aggódik értem, egy könnycsepp legördült az arcomon. Meg sem érdemeltem. Egyszerűen magamhoz öleltem, remélve, hogy attól majd jobban érzem magam, de a valóságban csak még inkább sírhatnékom lett, szóval veszélybe került a pólója, ezért inkább elhúzódtam.

- Ne haragudj - kértem bocsánatot azonnal. A francba már az egésszel.

- Semmi baj - mosolygott rám halványan. - Egy dolgot elárulsz? Miért kell ennyire nagyon sietned haza? - kérdezte, mire elgondolkodtam, mit feleljek. Ez már megint olyan téma volt, amire egyébként egyáltalán nem is illett volna rákérdeznie, de ő sohasem zavartatta magát az ilyen dolgok miatt. Csak nézett rám, várva a választ. Felsóhajtottam, és úgy döntöttem, több értelme van, ha legalább egy-két dolgot elárulok neki.

- Apám nem szereti, ha kések - mondtam tömören, és elgondolkodtam, hogy hozhatnám szóba anyukámat, mert ha már itt tartottam, ezt is meg akartam osztani vele. - Anya pedig már nincs, hogy beleszólhasson - jelentettem ki végül. Azt már nem tettem hozzá, hogy amúgy sem szólhatott bele az ilyen dolgokba, jobbnak láttam, ha egyelőre inkább csak ennyit árulok el. 

- Azt, hogy már nincs úgy érted, hogy... - kezdte, hogy biztosan ne vonjon le rossz következtetést. Bólintottam, mert tényleg nem volt teljesen egyértelmű, mit akartam azzal az állítással. 

- Meghalt - feleltem. Erre ő átölelt. Egy ideig csak álltam a karjai között, próbálva visszatartani a könnyeimet, de végül visszaöleltem őt, és hagytam, hogy a hátamat simogatva próbáljon megnyugtatni. Hálás voltam érte, hogy ennyire törődött velem. Nem érdemeltem meg mindazt, amit kaptam tőle, de hálás voltam érte. Nagyon hálás.