A reggelek nem tartoztak a kedvenc dolgaim közé, annak ellenére sem, hogy nem voltak különösebb problémáim a felkeléssel. Mivel alapvetően nem igazán emlékeztem az álmaimra, ha pedig mégis, akkor azok nagy eséllyel rémálmok voltak, ezért nem volt annyira taszító a valóság. Viszont apám nagyon gyakran volt másnapos, ráadásul ő aztán nagyon nem szeretett felkelni, így ilyenkor nagyon rossz hangulatban volt.

- Mikor tolod már le a segged?! - üvöltött fel szinte három perccel azután, hogy felkeltem. Éppen az egyenruhámat vasaltam, és hatalmasat sóhajtottam. Még le sem zuhanyoztam, esélytelen volt, szükségem volt legalább egy negyedórára, hogy vállalható állapotba hozzam magam, még akkor is, ha sietek.

- Van reggeli a hűtőben - szóltam le, reménykedve, hogy elfogadja.

- Engem aztán rohadtul nem érdekel, gyere lefelé, de most azonnal, te mihaszna csitri! - jött a következő kiáltása, ami talán még idegesebb volt, mint az előző.

Magamban elátkoztam az egész világot, mindent, és mindenkit, majd igyekeztem visszaszívni, mert nem akartam senkit sem átkozottan hagyni. Közben gyorsan befejeztem az egyenruhám kivasalását, szóval gyorsan átvettem és megfésültem a hajam. Úgy terveztem, hogy majd visszamegyek zuhanyozni inkább.

- Megyek - indultam le a lépcsőn.

- Komolyan mondom, nem is tudom, minek tartalak még el - nézett rám, én pedig lehajtottam a fejem. - Legalább nézz már a szemembe!

- Ne haragudj, édesapám - mondtam halkan, igyekezve a szemébe nézni. Elképesztően ijesztő volt ilyenkor, szívem szerint csak bemenekültem volna a szobámba, és bezárkóztam volna az életem hátralévő részéig. Kibaszottul gyengének éreztem magam, hogy nem tudtam visszaszólni neki, de közben meg tudtam, hogy azt nekem nem szabad. Így csak csendben megvártam, amíg elmondja, mennyire haszontalan és tehetségtelen vagyok. Hogy az egyetlen szerencsém, hogy a szépségemet anyámtól örököltem, így talán elvesz majd valaki, bár, ha rájön, mennyire borzalmas a személyiségem, valószínűleg úgyis kidob a kukába. Hogy legalább lemehetnék időben, hogy legalább tehetnék úgy, mintha értenék valamihez. És csak beszélt és beszélt addig, ameddig nem éreztem a görcsöt a torkomban, és erősebb késztetést a sírásra, mint valaha. Haragudtam magamra. Megígértem magamnak, hogy nem fogok többé sírni, hogy nem leszek gyenge, hogy tartani fogom magam. Ehhez képest ott álltam, hallgatva, ahogy a saját apám elhord mindennek, aminek legalább a fele soha nem is volt igaz, és éreztem, hogy ha ez még sokáig így lesz, akkor tényleg elsírom magam.

- Na, takarodj inkább, csinálj reggelit, nem érek rá erre - lökött meg kissé a konyha felé, ahová szinte bemenekültem. Vettem egy hatalmas levegőt, és nekiláttam a feladatomnak, hogy megpróbáljam bebizonyítani, nincs igaza. Persze, a visszafojtott sírás, és az elrontott hangulatom miatt az étel olyan keserűnek érződött, hogy hiába sóztam meg újra és újra, csak egyre rosszabb lett, egészen addig, ameddig feladtam, hogy én reggelizek aznap. Visszamentem az emeletre, hogy megcsináljam azokat a dolgokat, amikre nem jutott időm, valamint a hátizsákom is a szobámban volt még.

- Iskolába is minek jársz? Feleslegesen fizetem. Semmit sem tanulsz ott sem - közölte apám, mikor már az előtérben voltam, indulásra készen. Csak bólintottam egyet, nem volt erőm bocsánatot kérni se, és amilyen gyorsan csak tudtam, kirontottam az ajtón. Beszívtam a jó hideg levegőt, és éreztem, hogy a sírásnak az a megmaradt kis darabkája is elszivárog. Várt rám egy kellemes, húsz perces séta a hidegben, ami talán segít, hogy túléljem ezt a napot.

Hétvégén szinte el is felejtkeztem Oikawáról. Azzal töltöttem az időm, hogy tanultam, vagy csináltam, amit apám kért tőlem. A második természetesen mindig prioritás volt, így még vasárnap estére is volt feladatom, de végül befejeztem mindent. Mindenesetre teljesen váratlanul ért, mikor a folyosón belebotlottam a fiúba, és ő azonnal beszélgetésbe kezdett.

Észre sem vettem, hogy egyre nagyobb feltűnést keltett, hogy keresi a társaságom, egészen addig, míg valamelyik rajongója oda nem jött hozzám az egyik szünetben.

- Hé, ne haragudj, Kimoto-san, ha jól tudom - nézett rám, mire odafordultam, és gyorsan előhívtam a műmosolyomat, hogy ne tűnjek illetlennek.

- Igen - bólintottam illedelmesen. - Te pedig...

- Yasuda Kiko - felelte egy halvány, óvatos mosollyal. - Szóval, izé, ne haragudj, ha zavarlak, csak izé, láttam, hogy Oikawa-sannel beszélgettél. Az utóbbi időben elég sokat - csavargatta zavartan a haját. - Na mindegy, csak azt akartam megkérdezni, hogy a barátnője vagy-e, vágod - tért rá a lényegre. Elkerekedett a szemem. Megijedtem, hogy tényleg ezt feltételezték rólam. Nem tetszett.

- Nem - válaszoltam meg a nagy nehezen feltett kérdést egyszerűen.

- Oh - nézett rám határozottan megkönnyebbültem. - Akkor hogyhogy ennyit beszéltek? Mármint, lehet nem kellene ennyire nyomulnod, már bocsi, ha megbántalak, de mi is rengetegszer randira hívtuk, meg minden, de mivel nem mondott igen, nem sajátítjuk ki vagy ilyesmi - magyarázta, én pedig türelmesen végighallgattam. Nem esett jól, hogy azt feltételezte, én nem hagyom őt békén, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Hozzászoktam, hogy az embereknek az első feltételezése rólam nem jó, soha senkinek nem volt az. Kivéve persze Oikawát.

- Igazából ő keresi az én társaságom - jelentettem ki. Erre elcsodálkozott, és beletelt egy kis idejébe, mire feldolgozta a szavaimat. Először vissza is kérdezett, mire megismételtem a mondatom lényeget.

- Mit csinálsz? Mivel hívtad fel magadra a figyelmét? Kérlek adj tanácsokat, nem tudom, már mit csináljak, azt akarom, hogy én is érdekeljem! - nézett rám szinte megszállottan. Felsóhajtottam. Már akkor is azt gondoltam, hogy inkább Oikawa társasága, minthogy ezt tovább elviseljem.

- Fogalmam sincs. Ne haragudj, de most mennem kell - igyekeztem menekülni a beszélgetés elől. Hogy mivel hívtam fel a figyelmét? Valószínűleg azzal, hogy nem akartam felhívni azt. Na, meg persze a zongorajátékommal, amit egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy hogy történt.

- Ne, kérlek ne - kapott utánam rémülten. - Tudnom kell - közölte, miközben a csuklómat szorította, hogy ne mehessek el. Egyszerűen nem értettem, hogy mi a franc baja volt.

- Sziasztok lányok - hallottam meg ekkor azt a hangot, amit lassan már álmomból felkelve is felismertem volna, annyit fárasztott a hülyeségeivel, viszont életemben először talán örültem is neki. A számat egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Oikawa-san - sikkantott a lány, mire ő zavartan megvakargatta a tarkóját, és mutatott egy békejelet. Én komolyan azt hittem, hogy Yasuda azon a ponton el fog ájulni. Viszont szerencsére elengedte a csuklómat, mivel a szája elé kellett kapja a kezét.

- Mi újság? - kérdezte kedvesen. Ekkor figyeltem meg jobban a mosolyát. Olyan sokat gyakoroltam a tökéletes műmosolyt, hogy az volt a csoda, hogy addig nem vettem észre, hogy az övé is az. Elgondolkodtam rajta, hogy talán mégsem boldog mindig. Próbáltam kizárni a fejemből, mert nem akartam foglalkozni vele, de ahogy egyre több időt töltöttem vele, amennyire idegesített, legalább annyira tűnt sokkal árnyaltabb személyiségnek, mint amilyennek elsőre gondoltam.

- Én jól vagyok, köszönöm - mosolygott a lány. - És te? Te hogy vagy? Szükséged van valamire? - kérdezgette lesve a fiú minden szavát. Az én agyamat pedig ellepték a kérdések. Ezt kell elviselnie minden nap? Mégis hogy bírja? Vajon élvezi? Vajon utálja? Idegesítik a rajongói, vagy szereti őket? Önbizalmat adnak neki, vagy zavarja őt, hogy csak a felszín érdekli őket?

- Remekül - mosolygott továbbra is. Egyáltalán nem tűnt erőltetettnek, hiába tudtam már, hogy az volt. Ez a srác jobb színész volt, mint rengetegen a hollywoodi nagyok közül. A csevegés még folytatódott egy darabig, én pedig inkább külső megfigyelő voltam. Aztán szerencsére végre becsengethettek, és a következő szünetig meglehettem közvetlen szociális kontaktus nélkül.

Aztán persze már jött is Oikawa egy jóval kisebb mosollyal, ami annál őszintébbnek tűnt.

- Köszönöm - néztem rá egyszerűen, ő pedig bólintott, tudva, hogy mire gondolok. Tudtam, hogy még nem telt el sok idő azóta, hogy megismertem, és nem is bíztam benne, de egyszerűen olyan személy volt, aki azt váltotta ki belőlem, hogy legalább egy kicsit nyissak felé, főleg, ha ennyire igyekszik. Ezt az érzést viszont egészen sokáig sikerült elnyomnom.

- Nincs mit - vont vállat. - Mi a kedvenc tantárgyad? - jött a következő kérdés, mire halkan felkuncogtam. Folytatódott a faggatózás.

- Nem igazán van - válaszoltam meg a kérdést a legegyszerűbb módon. Őszintén szólva, tényleg nem nagyon volt, de nem is ez volt a lényeg. Rájöttem már, hogy ha úgy látta, hogy valami érdekelt, akkor abban támogatni akart, bármi áron. Ezt pedig nem igazán szerettem volna, már megbékéltem azzal a jövővel, ami rám várt, nem akartam célokat.

- Még egy ok, hogy elkezdj komolyabban foglalkozni a zongorázással - felelte, mire nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne sóhajtsak fel fáradtan. Persze, hogy újra ott kötöttünk ki.

- Szeretem a zenét - jelentettem ki, figyelve arra, hogy mit mondok. Ideje volt tisztázni, hogy tényleg nem áll szándékomban ezzel kezdeni semmit, mert ez a téma tényleg idegesített. - De nem tudom elképzelni magam, hogy csak azzal foglalkozok. Tudnám, ha zenésznek születtem volna.

- Akkor is megérné egy kicsit többet fektetned bele - közölte, majd rám mosolygott. Egy igazán őszinte, és nosztalgikus mosollyal. - Emlékszem, Iwa-chan-t meddig kellett győzködnöm, hogy álljunk be a röplabdacsapatba még a legelején - gondolkodott el szórakozottan. Kíváncsian néztem rá. - Most meg már ott tartunk, hogy szinte ugyanannyira szereti, mint én. Teljesen azon a szinten persze nem lehetséges - vont vállat. És ekkor kezdtem kicsit többet látni abból, hogy ki is Oikawa. - Egyébként te most másodikos vagy, nem?

- Igen - biccentettem egy aprót, realizálva, hogy máris visszatértünk hozzám.

- Akkor még van egy éved dönteni - döntötte kicsit oldalra a fejét mosolyogva, ettől pedig valami hihetetlenül aranyosan nézett ki. Akaratlanul is viszonoztam a mosolyt, ezúttal egy valamivel igazibb fajtával. Volt valami Oikawában, ami kihozta az ember legjobb oldalát. 

Az egész hetem így telt. Nem jött már minden szünetben, hagyott nekem teret, de a világért nem hagyott volna békén. Minden nap egy kicsit boldogabban mentem haza, ha arra gondoltam, mik történtek aznap. Természetesen a viselkedésem felé nem változott, de vágytam az iskolába. Vágytam, mert Oikawa színt hozott az ott töltött pillanatokba, míg otthon minden szürke volt. Olyan volt, mintha újra érezni kezdtem volna, ami egyszerre volt ijesztő és csodálatos. Az érzéseim soha nem szűntek meg igazán létezni, ezzel tisztában voltam. Csak elnyomtam őket. De akkor erősebbek lettek, elég erősek azok, hogy ne tudjam olyan könnyedén kizárni a jelenlétüket. Azzal nyugtattam magam, hogy ennek hamarosan vége, hiszen lassan már biztosan rám un, de nem úgy tűnt, mintha ez lenne a helyzet. Egyáltalán nem úgy tűnt.