Nem is realizáltam, mennyire hiányzott a zongorán való játék, ameddig az ujjaim hozzá nem értek a kissé már kopottas billentyűkhöz. Átjárt egy érzés, ami már szinte nosztalgikusnak hatott. Nem biztos, hogy normális volt, hogy egy egyszerű akkord lejátszás ezt váltsa ki belőlem, de abban a pillanatban nem érdekelt.

Így visszatekintve, azt hiszem, a zongora inkább volt egy megküzdési mechanizmus számomra, mint egy olyan tevékenység, amit feltétlenül élveztem. Soha sem tudtam elképzelni, hogy egész életemben zongorázzak, mert a hangszer egy menekülést nyújtott, és valahol mélyen mindig is abban reménykedtem, hogy nem kell majd örökké menekülnöm.

Hogy azon a keddi napon miért döntöttem úgy, hogy leülök újra játszani, azt nem tudom. De valahol szükségem volt rá, főleg abban az őrületben, ami a fejemben játszódott le. Abban teljesen biztos voltam, hogy kedvelem Oikawát. Abban is, hogy nem csak barátként. Hogy ez az utóbbi érzés mennyire volt erőteljes, vagy hogy egyoldalú volt-e, azt nem tudtam volna megmondani. Az egy dolog, hogy a fiúnak voltak olyan jellegű megjegyzései, amik akár arra is utalhattak, hogy nem bánná, ha lenne köztünk valami, de ezek valahogy hozzátartoztak az imidzséhez. Persze, tudtam, hogy törődött is velem, de kicsit inkább olyan érzetet keltett az egész, mintha egy kóbor macska lettem volna, akit az út szélén talált a sárba fagyva, és egyszerűen nem lett volna szíve otthagyni.

Röviden, fogalmam sem volt, Oikawa kedvel-e egyáltalán. Sokkal nagyobb problémáim is voltak, minthogy ezzel foglalkozzak, tagadhatatlan. Nem is járt volna ennyire az eszemben, ha nem támadott volna le Oikawa rajongóinak egy igen nagy százaléka pont aznap.

- Kimoto Asami! Eddig csendben tűrtük, ahogy megkörnyékezted Oikawa-senpai-t, mert tudtuk, hogy úgysem pont egy olyan lánnyal lenne együtt, mint te. Azonban ez már több a soknál! Folyton ott loholsz a nyomában, és ezt nekünk nem kell tovább elviselni. Szakadj le róla! Amúgy meg nehogy azt hidd, hogy érdekled, valószínűleg csak élvezi a kitüntetett figyelmet, de mind tudjuk, ahogyan ő is, hogy jobbat érdemel nálad. Ez volt a figyelmeztetés. Ha továbbra sem hagyod őt békén, annak következményei lehetnek - mondta el a beszédét egy határozott külsejű lány, aki nagyon elhitte magáról, hogy ő aztán valaki. Valószínűleg valami gazdag családból származhatott. Szép volt egyébként, az alakja sem volt rossz, de legyünk őszinték, nem igazán tűnt ki az őt körülvevő csapatból, ugyanolyan átlagosan néztek ki mindahányan.

Nem is tudom, hogy egyébként megijesztettek, vagy csak elgondolkodtattak a monológgal. Mármint, az egyértelmű volt, hogy nincs értelme mindennek, amit mondott. Kezdjük ott, hogy a hülye is láthatta, hogy nem loholok Oikawa nyakában. Persze, ezt nehéz volt felfognia, éppen elvakította az Oikawa-imádata.

De ott volt például az, hogy úgysem pont egy olyan lánnyal lenne együtt, mint én. Egyáltalán milyen lány voltam én? Ez nagyon elgondolkodtatott, mert nem tudtam megválaszolni a kérdést, és végül annyi maradt, hogy unalmas. Abban pedig én is biztos voltam, hogy Oikawához nem egy unalmas lány illik.

Persze, nem is olyan, mint az, aki kioktatott. Nem azért gondolkodtatott el, mert azt éreztem, hogy riválisra leltem benne, vagy bármi hasonló. Egyszerűen azért, mert arra jutottam, hogy ha nem is sok, de van igazság a szavaiban. Vagy legalábbis lehet, hogy van.

Ha pedig már hajlandó voltam foglalkozni Oikawával, ráadásul lényegesebb mértékben, akkor már azzal is foglalkozni akartam, hogy egyre közeledett a tavaszi bajnokság, én pedig mindenképpen el akartam jutni legalább egy meccsükre. Tudtam, hogy apám nem engedne el. Tehát az egyetlen megoldás az volt, ha a tudta nélkül megyek. Ezt alapesetben egyből elvetettem volna. De Oikawáról volt szó. Ezzel pedig vissza is értünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mit is érzek a fiú iránt, illetve az viszonzott-e.

Határozottan szükségem volt az elmém lenyugtatására, és ez nyilván nem működhetett annak az edzésén, aki a gondolataim nagy részét uralta. Így maradt a zongora. Amit összességében egyáltalán nem bántam meg. Még akkor sem, ha Oikawa az edzése után becsoszogott hozzám, majd leült a földre, tőlem néhány méterre, és fejét a falnak döntve csak hallgatta Chopin egyik noktürnjét. 

- Máris ilyen késő van? - tettem fel a kérdést, miután lenyomva az utolsó billentyűket kicsit kifordultam, hogy a fiúra emeljem a tekintetem. Ő behunyt szemekkel ült, bal lába felhúzva, jobb kinyújtva, a haja pedig a szokásosnál is puhábbnak tűnt.

- Fáj a térdem - közölte egyszerűen, továbbra is csukott szemekkel. Arcomra kiült a döbbenet és kicsit a félelem is. Mivel úgysem látta, így valahogy könnyebb volt kifejeznem az érzéseiemet.

- Oikawa-san, nem sokára - kezdtem, azonban a fiú nem hagyta, hogy befejezzem.

- Tudom - vágta rá egyszerűen. Ennél többet nem is mondott, én pedig nem tudtam, hogy mégis mit kellene tennem. Nagyjából fél órám volt még addig a pontig, amikor mindenképpen el kellett indulnom. Ez még soknak tűnt, de tudtam, ha zongorázom, akkor elvesztem az időérzékem. Nem voltam benne biztos, hogy megéri megkockáztatni. Ráadásul amúgy sem akartam csak úgy visszatérni, előbb még legalább egy dolgot meg kellett kérdeznem Oikawától.

- Mi történt a térdeddel? - kérdeztem rá nagy nehezen. Ez a kérdés azóta foglalkoztatott, mióta Iwaizumi felhívta a figyelmem a más színű térdvédőre, ami lényegében nem is volt térdvédő. Nem tudtam pontosan, mi lehetett vele, mert senki sem mondta, így még a komolyságát sem tudtam, ez pedig eléggé frusztrált, még ha nem is mutattam ki alapvetően.

- Egy kisebb sérülés, amire rá kellett volna pihennem - közölte egyszerűen, kissé keserű mosolyra húzva a száját. Bár neki továbbra is le voltak hunyva a szemei, így nem láthatta, én aprót biccentettem, a kimondatlan szavakat is befogadva. - Játszol nekem? Kérlek.

Ez volt az első alkalom, hogy Oikawát igazán... sebezhetőnek láttam. Ugyan valóban csak fél órám volt, de egyszerűen tudtam, hogy szüksége van rá, hogy játsszak, szüksége van rám, szüksége van a jelenlétemre. Ez egyszerre volt felelősségteljes és - mondhatni - megnyugtató. Senki sem mutatta meg akárkinek a sebezhető oldalát, Oikawa meg aztán különösen nem. Szóval értékeltem, és igyekeztem megfelelően kezelni. Visszafordultam a hangszerhez, előre tettem az első kottát, ami a kezembe akadt, és játszani kezdtem.

Ha őszinte akarok lenni, nem volt a legkellemesebb élményem valaki másnak játszani, még akkor sem, ha ez a valaki Oikawa volt. Elveszett az a szerepe, hogy az én menekülésem, és hirtelen nem élveztem annyira. De volt valami felemelő abban, hogy segíthettem a fiúnak. Én voltam az, aki segített neki lenyugodni.

Nem, neki is a zongora volt. A zongorajátékom kivételesen nem az én menekülésem volt, hanem az övé.

Ahogy ezt végiggondoltam, halvány mosoly kúszott az arcomra, és igyekeztem az összes érzésemet belesűríteni a játékomba. A hálámat, hogy még akkor is mellettem volt, a fájdalmam apám miatt, az összezavarodottságom, és azt a szeretetet is, amit még nem tudtam behatárolni. Úgy játszani pedig, hogy az érzéseimet is beletettem, felszabadító volt.

A darabot befejezve, és egy új kottáért nyúlva arra jutottam, hogy másnak játszani is legalább olyan jó, csak éppen másképp.

Nos, ez itt volt már a vázlatok között egy ideje, és most úgy döntöttem, hogy készen állok veletek is megosztani. Rövidebb, de nagyon szeretem, ezért maradt, csak kerestem hozzá egy Chopin-darabot. Őszintén nincs mentségem arra, hogy ezzel a történettel miért nem haladok. Sajnálom.