A csütörtök estém katasztrofális volt. Apám szemébe nézni, miután szembementem az akaratával, borzasztóan nehéz volt. Persze, soha sem volt könnyű, hiszen eléggé féltem tőle, de ez más volt. Marcangolt belülről a bűntudat, hogy nem azt teszem, amit tennem kellene. 

Viszont egyben érthetetlenül felemelő is volt. Mintha - de tényleg csak mintha - egyszer az életben azt csinálnám, amit én akarok. Ami tényleg az én utam. Amit nem ő talált ki nekem, hanem amilyen döntést én hoztam meg. Adott egy kis szabadságérzetet. 

Ráadásul ott volt maga Oikawa, aki a szokásosnál is jobban figyelt rám. Nem tudta, hogy mi történik velem otthon, de nem kapott túl biztató jeleket, így érthető módon aggódott, viszont kérdezni nem kérdezett, amit nagyon értékeltem. Nagyon nem álltam még készen arra, hogy kitálaljak neki. Élveztem a nyugodt, köztes állapotot, amiben apám nem tudott róla, hogy nem azt csinálom, amit parancsolt gyakorlatilag, Oikawa pedig nem tudta, hogy mi a helyzet apámmal. Én pedig elvoltam a határozottan nem jó, de megszokott családi helyzetemmel, illetve Oikawa társaságában, ami az életemben hosszú évek után egy olyan dolog volt, amit tényleg szerettem. 

- Kimoto-chan, olyan ötletem támadt tegnap este, hogy leesik az állad - közölte velem pénteken az egyik szünetben a fiú, mire megpróbáltam valami érdeklődésszerű dolgot mutatni felé. Kissé még mindig hadilábon álltam az érzések kimutatásával. - Szóval, ugyebár jelenleg nincs telefonod.

- Tíz pontos megállapítás - biccentettem, mire Oikawa halványan elmosolyodott. Ez lenyugtatta azt az énem, aki éppen próbált leszidni, hogy mégis, hogy lehettem ilyen tiszteletlen egy harmadéves fiúval. 

- Használtál valaha walkie talkie-t? - kérdezte, mire felvontam a szemöldököm. - Oké, hülye kérdés. Mit szólnánk, ha vennénk egy párral? Azon tudnánk beszélni, ha szükséges - magyarázta. Mivel nem tudtam, mennyibe kerül két darab walkie talkie, arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan azért vetette fel, mert olcsóbb, mint egy telefon. Nos, tévedtem. Mármint, egy okos telefonnál nyilván kevesebbe került, de egy olyan nyomógombost, amilyen nekem is volt, simán tudtunk volna venni azon az áron. 

A műszaki cuccokkal megtömött boltnak volt egy sajátos hangulata, na meg illata - vagy inkább szaga. Semmi különleges nem volt benne, mégis, a kis helyiség, a megtömött polcokkal egyszerűen olyan hatást keltett, mintha valami feltaláló titkos bázisába érkeztünk volna meg. Egészen tetszett, az igazat megvallva.

- Mit szólsz ahhoz? - mutatott rá Oikawa egy dobozra, amiben kettő, kék színűre festett walkie talkie volt. Egy ideig néztem azt, majd megnéztem a többit, próbálva különbséget tenni, de nem igazán jött össze.

- Nekem jó - mondtam végül. A fiú erre levette a polcról a félig papírból, félig műanyagból készült dobozt, majd elindult a nagyjából egy méterre lévő kassza felé. Fizetett, aztán kinyitotta nekem az ajtót, amit apró csilingelés követett. 

Az üzletből kilépve azt éreztem, hogy hirtelen annyi oxigén jut a szervezetembe, mint amennyire annak szüksége lenne. Csak akkor realizáltam, mennyire állott is volt bent a levegő. Kicsit sajnáltam a tulajdonost, hogy neki ott kellett lennie egész nap. Nem rémlett, hogy láttam volna egy nagyobb ablakot, ahol normálisan ki tudott volna szellőztetni.

- Odaadom az egyiket, várj egy pillanatot - hallottam meg Oikawát, mire hátranéztem rá, ahogy ügyködött a dobozzal, nagyon erőteljesen próbálva kibontani azt. Apró mosoly kúszott a számra a jelenet láttán, nagyon aranyos volt így. A nyelvét enyhén kidugta, ahogy a kartonpapír szétfeszítésére koncentrált, a haja a szemébe hullott, és enyhén begörbített háttal nem is volt annyira égimeszelő. 

- Ne segítsek? - kérdeztem egy idő után. Kezdtem azt hinni, hogy kifogott rajta a feladat.

- Nem kell, megoldom - vágta rá azonnal, és végszóra, sikerült kinyitnia az agyonnyúzott dobozt. - Hah! - emelte ki diadalittasan az egyik walkie talkie-t, majd átnyújtotta nekem. - Így ni. Ezen el tudsz érni, ha bármi van. 

- Rendben - biccentettem, ahogy kezembe fogtam az enyhén hideg, fémes tapintású eszközt.

- De először: fedőnevek - jelentette ki. Értetlenül néztem rá, mert őszintén fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. - Ne már! Azok a nevek, amiket csak mi használunk, így felismerjük, hogy a másik hív.

- Felismerem a hangod - feleltem szkeptikusan. Oikawa lebiggyesztette az alsó ajkát, majd rám nézett. Az arckifejezése annyira erőteljesen üzente, hogy "ezt nem mondhatod komolyan", hogy még én is egyértelműen le tudtam olvasni. 

- Az lehet valaki más is, aki tudja utánozni a hangom. Kimoto-chan, a fedőnevek nagyon fontosak - mondta olyan határozottan, hogy még majdnem engem is meggyőzött. - Én lehetnék Sólyom, te meg Sas.

- Ezek elég unalmas fedőnevek - közöltem szenvtelenül.

- Ez fájt - kapott a szívéhez Oikawa szabad kezével, mire kihagyott egy ütemet a szívem, annyira megijedtem.

- Bocsánat - mondtam azonnal. Oikawa felsóhajtott, majd végül megrázta a fejét. 

- Nem kell mindenért bocsánatot kérned - közölte egyszerűen. 

- Bocsánat - vágtam rá reflexből, majd szomorkásan elmosolyodtam, ahogy realizáltam, hogy gyakorlatilag megint bocsánatot kértem. Pedig esküszöm, hogy én tényleg próbálkoztam. 

- Egyszer azért majd elmondod? Hogy mi miatt vagy ilyen? - kérdezte rövid csend után Oikawa. Erősen behunytam a szemem. Nem akartam szembenézni még ezzel az egésszel, nagyon nem. 

- Talán - feleltem végül csendesen. Megkerestem a fiú tekintetét, de csak csalódottságot láttam a csokoládébarna szempárban, ami nem igazán segített a nyugtalanságomon.

- Miért nem bízol bennem? - kérdezte végül halkan. Beharaptam az alsó ajkam. Soha senkiben nem bíztam meg annyira, mint benne, és mégis ez jött le neki a legvégén. Katasztrofális barát voltam.

- Én bízok benned, Oikawa-san - jelentettem ki végül, mire ő felvonta a szemöldökét. Egyértelmű volt, hogy nem hiszi el.

- Akkor miért nem hagyod, hogy többet meg tudjak rólad? Miért titkolózol? - kérdezgette. Igyekeztem nem felidegesíteni magam a türelmetlenségen, vagy a tényen, hogy most direkt szembeállít azzal a dologgal, amit még szőnyeg alá akartam seperni egy darabig, de nem ment olyan könnyen, mikor ő maga sem volt már nyugodt a kérdés feltétele közben.

- Talán úgy érzem, hogy már így is túl sokat tudsz - szólaltam meg csendesen egy kis idő után, ameddig lenyugtattam magam, hogy ne veszekedésbe fulladjon ez az egész kikérdezésszerű párbeszéd.

- Túl sokat? - döbbent meg, majd elfordult, és egy ideig nem szólt semmit.

- Oikawa-san, egy barátság két emberen áll. Én sem tudok rólad semmit - mondtam hirtelen. A fiú felkapta a fejét, majd döbbenten nézett rám. Elkerekedett a szemem, majd védekezően feltettem a kezeimet. - Én... én nem úgy értettem, neked nem kötelességed mondani semmit, nagyon sajnálom, borzasztóan tiszteletlen voltam, nem is tudom, mi ütött belém, a francba - magyaráztam össze-vissza, az utolsó szó után pedig a szám elé kaptam a kezem és erősen összeszorítottam a szemeimet. - Bocsánat - kértem még egyszer elnézést. Nem mertem a fiú szemeibe nézni.

- Félreértesz - mondta csendesen Oikawa nagyjából egy perc szünet után, ami akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Még arra is volt időm, hogy elképzeljem, ahogyan bezárkózok a szobámba, és soha többé nem jövök ki, vagy legalábbis addig, ameddig rá nem jövök, hol rontottam el az életem. - Csak... meglepődtem, hogy valakit tényleg érdeklek - jelentette ki egyszerűen. Felkaptam a fejem és értetlenül néztem a szemébe. - Mármint, hogy... a kevésbé szép és tökéletes dolgok is.

Egy ideig csendben néztem rá, majd közelebb léptem és megöleltem.

- Persze, hogy érdekelnek - suttogtam a fülébe a megszeppent fiúnak, miután rátette a kezeit a hátamra. - Érdekelnek, mert te érdekelsz. Akármit is jelent az, hogy te.

- Mi van, ha nem tetszik? - kérdezte az orra alatt motyogva.

- És mi van, ha neked nem tetszik az, aki én vagyok? - kérdeztem vissza. Oikawa erősebben szorított magához, de nem mondott semmit. Nem mondta, hogy az lehetetlen, de nem is akartam. Elcsépelt lett volna, és nem akart olyat ígérni, amit nem biztos, hogy be tud tartani. Hasonlóan láttam én is a helyzetet, bármennyire is odáig voltam a fiúért abban a pillanatban, minden hibájával együtt, amiről nem tudtam semmit, arról véleményt formálni sem tudtam. - De tudod... Akárki is az a te, akit nem mutatsz, én úgy fogom elfogadni. Ezt megígérhetem - fűztem hozzá. Oikawa eltolt magától, majd rám mosolygott. 

- Ebben az esetben... Hazakísérhetem, hölgyem? - nyújtotta ki a karját. Itt jött a következő kínos rész, ugyanis elképzelésem sem volt, mégis mit kellene kezdenem egy kinyújtott karral. Oikawa az értetlenségem láttán felnevetett, majd egyszerűen odalépett mellém, és belém karolt. 

- Nem biztos, hogy jó ötlet hazakísérned - jegyeztem meg. - Ráadásul azt sem tudod, merre lakom - tettem hozzá, emlékeztetve, hogy eddig egyszer sem jutottunk el odáig, hogy eljöjjön hozzánk, tulajdonképpen érthető okokból. 

- És tényleg - sóhajtott fel, majd ránézett az időre a telefonján. - Plusz negyed óra múlva edzésem van - mondta egyszerűen, mintha csak azt jelentené ki, hogy felhős az ég.

- Hogy micsoda? - torpantam meg kissé. - Oikawa-san, ugye azt tudod, hogy húsz percig tartott idáig az út? - kérdeztem enyhén lesokkolódva.

- Igen, szóval megköszönném, ha nem állnál meg, és esetleg sietnénk kicsit - rántott aprót rajtam, majd felgyorsította a tempót, én pedig igyekeztem követni. - Nem akarok elkésni - motyogta néhány méter után.

- Akkor siessünk - biccentettem, és igyekeztem minél gyorsabban sétálni. Közben még mindig egymásba voltunk karolva, így igencsak nevetségesen nézhettünk ki, de akkor ott nem igazán számított. Baromira nem akarta egyikőnk sem, hogy a fiú elkéssen. A röplabda nagyon fontos volt neki.

Oikawa csak akkor nézte meg az időt, mikor megérkeztünk az épület elé, kissé kifulladva, tekintve, hogy egy idő után a fiú kissé kiemelte a karját az enyém szorításából, majd egyszerűen rákulcsolta az ujjait az enyéimre és elkezdett futni. Annyira lesokkolt, hogy hirtelen áttértünk gyors sétáról futásra, hogy csak akkor dolgoztam fel a tényt, hogy fogom a kezét, mikor már az tornateremnél álltunk.

- Még van két percem - jelentette ki a fiú, majd elengedte a kezem, és elrohant az öltözők felé. Köszönés nélkül, természetesen. A röplabda fontosabb, mint az illedelmesség. Vagy mi.

Hitetlenül megráztam a fejem, majd halványan elmosolyodtam. Benéztem a tornaterembe, hogy meg tudjam állapítani az időt. Természetesen Iwaizumi azonnal kiszúrt és odakocogott hozzám, hogy megkérdezze, mégis hol van már Oikawa. Nem pontosan ezeket a szavakat használta, és még csak nem is a fiú rendes nevét, de ez volt a mondandójának a lényege.

- Mindjárt jön - feleltem egyszerűen, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy már Oikawa tulajdon legjobb barátja is rajtam kéri őt számon. Jó, az erős túlzás, hogy figyelmen kívül hagyni, inkább csak próbáltam nem erre koncentrálni.

- Maradsz most is? - kérdezte Iwaizumi. Átnéztem a válla fölött az órára, majd gyorsan kalkuláltam, és megráztam a fejem.

- Nem lehet, sajnos - tettem még hozzá. - De üzenem Oikawa-sannek, hogy beszélünk, ha mást nem, hétfőn. Jó edzést nektek! - intettem egyet, majd megfordultam, és egyszerűen elindultam hazafelé. A legnagyobb probléma az volt, hogy édesapám eldöntötte, hogy ő mit is akar enni, azt pedig sajnos nem tudtam fél óra alatt összecsapni, így mindenképpen otthon kellett lennem hamarabb, hogy be tudjam fejezni. Nem kockáztathattam meg, hogy valami olyat nem úgy csinálok, ahogy kéri, ami látványos. Az egy dolog, hogy továbbra is beszélek Oikawával, hiszen erről ő nem fog feltétlenül tudomást szerezni. De mással nem mehettem szembe. 

Ahogy körbenéztem a lakásban, miután hazaértem, hirtelen abban sem voltam már annyira biztos, hogy azzal szembe szeretnék menni. Túlságosan ragaszkodtam édesapámhoz. Bár ne tettem volna. 

Nem tudom mennyire trash ez a rész, remélem nem annyira, mert eléggé megvárattalak titeket vele, elnézést kérek. Mindenesetre itt van, és megpróbálom a következőt gyorsabban elhozni, igazából az elképzeléseim megvannak, szóval csak papírra kell vetni. Ami esetünkben igazából nem papír.