Meglepően puha környezetben tértem magamhoz. Még a labda okozta ütés lüktetést is könnyebb volt elviselnem tőle...

Durva cucc ez a röplabda!
Semmi közöm a tudatmódosító szerekhez, de ezután, simán odasorolhatjuk a jövőben...

Óvatos kísérletet tettem a megmozdulásra, de tagjaim annyira elmacskásodtak, hogy érezni se nagyon éreztem őket.

- Jobban vagy? - kérdezte egy lágy férfihang.

- Azt leszámítva, hogy pogózik a fejem, és olyan vagyok mint a narkós egy elszámított löket után... igen - motyogtam anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem.

- Az orvos azt mondta: jobb lenne ha ágyban maradnál és egésznap feküdnél.

Persze... Mi vagyok én, óvodás? A kényszer pihi nem opció a mai nap folyamán..!

- Szükségtelen. Estem már át ennél extravagánsabb tesi órai baleseten is.

- Én viszont az orvossal értek egyet. - Az állásfoglalás annyira határozott volt, hogy sikerült kikényszerítenie belőlem hogy résnyire nyissam a szemem.

- Áh... Kuroh, igaz? - kérdeztem az összefogott, hosszú, fekete hajat kiszúrva. A szemüvegem nélkül hunyorgó képet kaptam csak.

- Igen.

- Mióta játszol bébicsőszt mellettem? - támaszkodtam fel csigalassúsággal ülő helyzetbe.

- Mióta elájultál a tornateremben.

Sooo romantiiic... Még a végén azt hiszik, hogy így akarok pasit fogni.

- Akkor felszabadítalak rabságodból. Menj Isten hírével, és élvezd az iskola nyújtotta szórakozási lehetőséget - mosolyogtam rá, hogy megadjam indulásához a kezdő löketet.

- Nem rabság az, mit önszántából vállal magára az ember.

Mi a... Ugye most nem fogja felmondani nekem az Aquinói Szt. Tamás összest?!

- Ez rendes tőled, de már boldogulok egyedül is - csusszantam ki az ágy szélére. - Nincs szükségem másra, minthogy hazamenjek és egy csomag jeget tegyek a koponyám baloldalán  fejlődésben lévő puklira - böktem az ominózus területre.

Kuroh úgy pattant fel, mint aki legalább egy százas szögbe ült.

- Nem foglak magadra hagyni, mikor az agyrázkódás esélye is fennáll! - parancsolt rám. Ha poénosabb kedvemben lettem volna, akkor még egy laza tisztelgést is eleresztek a srác felé. De jelenleg a szemüvegem hiánya érdekelt a leginkább.

Ahogy akkurátusan tapiztam végig magam körül mindent, halk, lemondó sóhaj szakadt ki a Kuroh-ból.

- Legközelebb a kisszekrényen kezd - korholt rám, mintha csak egy ostoba gyerek lennék, s óvatosan az orromra illesztette a műanyag, fekete keretet.

- Leköteleztél - biccentettem elismerően.

Minután igazgattam még egy kicsit az okulárén, álló helyzetbe kecmeregtem magam, s az egyéb ingóságaimat kezdtem összerámolni.

- Ajánlok neked egy kiválló karrier lehetőséget az önzetlenségedre tekintettel... - raktam zsebre a telefonomat. - A Vöröskeresztnél pont ilyen tiszta és elkötelezett lelkeket keresnek. Ha vége a középsulinak, próbáld meg! Garantáltan felvesznek. Ha gondolod, még ajánló levelet is írok neked hozzá. - A litániát abszolút jószándékkal intéztem felé. Ám az arcára kiülő kifejezés félreértésről adott tanúbizonyságot.

- Ha mindenkivel ilyen elutasító leszel életed végéig, akkor magadra fogsz maradni. A magányosság pedig egy lassú méreg, ami átrágja magát a lelkeden...

Pillogva kukkoltam a mutató ujjával hadonászó, nagyban okító fiú felé.

Úgy tűnik tévedtem...
Személyesen Kalkuttai Teréz anya férfi reinkarnációjához van szerencsém. Hhh... Remek!

- Figyelj - állítottam le a hegyibeszédelés közepette -, rendes tőled hogy így törődsz másokkal. De én kérlek, megoldom magam is. Amit addig tettél, míg világtalanul hevertem - legyen az bármi is..., hálásan köszönöm. Most pedig elköszönök, és haza cuppogok. Krisztus ragyogjon a szívedben! - intettem és már ki is surrantam az orvosi ajtaján.

Kezdeti lendületem a küszöb túloldaláig tartott ki. Ott ugyanis telibe neki rohantam egy szikár, egyenruhás mellkasnak.

Ennek most nem kéne itt lennie...

- Nem tartom egészséges lépésnek, hogy ekkora irammal közlekedsz. - A szemrehányás egyszerre volt sértő, s dorgáló célzatú. A tulajdonosa viszont cseppet se ugrasztott ki a bőrömből örömömben.

- Reisi-sama... - Szemöldök ráncolva néztem fel a sötéthajú végzősre.

- Alexa. - Keresztnevem kész igézésnek hatott a szájából. Mivel az ajtót kapásból becsuktam magam után, finoman szólva is a lapos műanyag és a gyanús szemekkel fixírozó férfi közé szorultam. Ez pedig koránt sem töltött el nyugalommal.

- Megtennéd, hogy kihátrálsz az aurámból?! Néha még saját magamat is nehéz benne elviselnem. Nemhogy másokat... - Az érintett fél apró, ellenben annál sunyibb görbületet ívelt szája jobb sarkába.

- Csodálkozol ezen?

A viszontkérdés annyira váratlanul ért, hogy parancsolni sem tudtam a nyelvemnek.

- Nem vagy te egy kicsit „kapd-be-a-faszom”?!

Az időzítés remek volt... Az asztrológusok sem lettek volna képesek szerencsétlenebb bolygóállást kimatekolni. Ugyanis... amint kulturáltan lereagáltam a Diákönkormányzat elnökét, a mögöttem hűvöslő ajtó óramű pontossággal tárult ki. Az alig másfél perces farkasszemezésnek drámai véget vetett.

Meglepődni sem volt időm, már neki is zuhantam a hátam mögött, kifelé tartó Kuroh-nak. Még mázli, hogy kivételes reflexei voltak. Az oviban játszott Bizalom-játék mintájára terültem el a karjaiban.

- Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan.

- Naná! - vágtam rá egy képzeletbeli izzadságcseppet lesöpörve a homlokomról. - Most mentettél meg a napom második nem kívánatos fejdudorától.

Reisi összeszűkült tekintettel hőkölt hátrébb.

- Yatogami, te mit keresel itt? - tolta feljebb a szemüvegét.

- Én hoztam be Szandrát az orvosi szobára a baleset után. - A felelet minden volt csak nem előzékeny.

- Az több mint háromnegyed órája történt. Ha ezt a tényt vesszük, indokolatlannak minősül hogy még mindig itt vagy.

Reisi szemei szikrákat szórtak, ahogy a fiút nézte. Kezdtem úgy érezni, hogy a hajam is lángra kap az eltévedt villámok záporától.

- Ugyan! - legyintettem könnyeden, miután helyre rángattam a lendülettől félre csúszott blúzomat. - Csak lelkiismeretes volt a Szentem. Inkább legyél rá büzske! A merénylet elkövetője még csak üzenetet sem hagyott nekem, hogy: „Bocs az időszakos komáért.”, vagy „Vakard meg a bal fülem.!”.

- Mit csináljon a middel? - vándorolt rám a lilás írisze.

Külföldiek...
Egyik sem érti a képletes kifejezéseket!

- Mindegy - fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. - A lényeg, hogy Kuroh puszta kedvességből őrt állt míg én modern Csipkenyanyót játszottam odabenn - böktem a hátam mögé. - Leszámítva persze a szőke haj, és a mindent elsöprő szerelmes csók hiányát.

Az utolsó mondta kasszasikert arató arcjátékot eredményezett mindkettőjüknél. Kuroh a Holland tulipánmezőket leköröző vörös arccal kapta a tekintetét rám, majd rögvest a padlóra. Reisi pedig rövid ismeretségünk során először meglepett, elkerekedett szemekkel bámult kettőnkre.

Elkenődött volna a szempillafestékem..?

A hideg, döbbenettől súlyos csend percekig elhúzódott. Az az erős gyanúm támadt, hogy ha én nem nyitom ki az olykor túl beszédes számat, akkor napestig ott fogunk szobrozni...

- Srácok - fogtam bele egy fokkal lassabb tempóban, mint azt szoktam -, igazán vérpezsdítő ez a drámai hangulat... De ha nem gond, most már TÉNYLEG haza szeretnék menni. Úgyhogy ha megbocsájtotok, meg akkor is ha nem, én lépek. Sayonara! - A búcsút követően haptákba vágtam magam, s lapjával csusszantam ki a két gimnazista fiú közül.

- De egyedül nem mehetsz haza! - találta meg a hangját Kuroh. - Legalább hagy kísérjelek el.

Már épp békés csendre akartam inteni, mikor Reisi rákontrázott:

- Nem mész te sehová! Maximum a hátralévő órádra. Te pedig, Alexa! - mutatott rám tüntetőleg. - Megvárod, míg felveszem a táskám, és majd ÉN haza kísérlek!

Micsoda vihar egy kanál vízben... Na, de kérem?!

- Nem szükséges - csaptam le az általa már túl magasnak vélt lehetőséget. - Alig tíz perc sétára lakok a sulitól. Ennyit még egy reumás mamóka is képes megtenni egyedül. Akár banyatankkal is felszerelkezve! Különben is, tegnap azt mondta, hogy el kell intézned néhány dolgot az igazgatóval. Ha jól emlékszem - sandítottam az órámra önigazolásképp -, fél tizenkettőre kaptál hozzá időpontot. Ez pedig annyit tesz, hogy van szűk öt perced odaérni. Van még kérdés? - tettem csípőre a kezemet várakozóan. A kissé kidudorodó csonton ujjaim feszülten doboltak.

Mivel két perces mukkanás nélküli hallgatás követte az ultimátumot, lassan bólintottam.

- Helyes! - könyveltem el a sikerem elégedetten. - Akkor Kuroh - néztem a szólítottra -, még egyszer köszönöm az előzékenységed. Remélem Isten megfizeti neked. Reggel pedig, matekon ütközünk.

- Rendben - felelte kurtán, s vetett egy utolsó gyűlölködő pillantást az elnökre. A színpadias lépés után szó nélkül magunkra hagyott minket.

- Nem tölt el kifejezett lelkesedéssel, hogy egymagad távozol az intézményből. De az emlegetett megbeszélést nem hagyhatom figyelmen kívül.

Már megint ez a formális stílus.
Agyrém... AGYRÉM! - Gondolatban szálanként kezdten el tépkedni a hajamat.

- Ez a beszéd - gyűrtem le a késztetést nehézkesen. - Holnap pedig teszek egy látogatást az irodádban. Azt hiszen sikerült választanom a szabadidős csoport-tevékenységek közül. Ég veled, Reisi-sama! - fordítottam hátat az úri-muri tizenkettedikesnek. A további szavaitól megkímélve magam, előkotortam a fülhallgatómat, majd a reggel felfedezett zenére kapcsolva a hallójáratomba gyömöszöltem a gumis tappancsokat.

I know you wanna wanna...
I know you wanna wanna...
My mind’s about to slip, I wanna wanna get down
Another round, please
Gimme a microphone cause I wanna get loud, so so loud, yeah..! - dúdoltam magamba az első taktusokat az énekessel együtt, s végig baktattam az elnéptelenedett folyosón.

Szerzői megjegyzés:
A távozáskor hallgatott zene: