Még mindig nem láttam a logikát abban, hogy minden diákot összecsődítették a tornacsarnokban. Totsuka állította, hogy jó buli lesz - mert a Karácsonyi Fesztivál lesz a téma... Engem viszont ez sem töltött el nagyobb lelkesedéssel a dolog iránt.

A délutánt egy bögre forrócsokival és az újonnan megérkezett Dan Brown könyvemmel terveztem tölteni. - Mire nem jó, ha az embernek születésnapja volt, nem?! Bár... az más téma, hogy lassan egy hónapja túl vagyunk ezen. Nem baj Nemzetközi Posta... én így szeretlek. - A Diákönkormányzat hirdetménye azonban kajánul keresztülhúzta a tervemet. A mesés elképzelésből csak annyi teljesült, hogy a helyes, több mint hatszázötven oldalas kötetet magammal tudtam hurcolni a kötelező „konferenciára”. Ám sajnos, így is csak a prológus végéig jutottam. Yata ugyanis megállás nélkül szövegelt a balomon.

- Áh, faszomért kell itt baszakodni?! - dobálta magát a padon.

- Jó kérdés, Yata... - csaptam össze a könyvet ingerületen. - De ha továbbra is úgy pattogsz itt nekem, mint kecskeszar a deszkán, engem fogsz kilőni a Holdra!

Mikor sárga szemei találkoztak az én parázsló tekintetemmel csücsörítve fagyott le.

- Bocs... csak megöl az unalom. Szívesebben deszkáznék már az utcákat róva - araszolt arrébb, megteremtve ezzel a biztonságos távolságot kettőnk közt.

- Sejtettem, hogy nem minden álmod kockásra ülni a segged péntek délután - sóhajtottam fel lemondóan. - De ha ez vigasztal nekem is lenne mivel elütnöm az időt.

- Jah... látom. Egy újabb baszott vastag könyv, egy újabb érthetetlenségig bonyolított sztorival - fintorgott az ölemben heverő kötetre. Fedlapján az Inferno cím aranylott. - Fel nem foghatom hogy ez, hogy tud kikapcsolni téged. Egyáltalán japánul olvasod?

- Természetesen nem! - fordultam felé a felsőtesttel. - Az anyanyelvemnek megfelelően, magyarul kaptam meg.

- Áhj, eretnekség! - hőkölt hátra a válaszomra.

- Persze... A japán pedig már mindjárt a dallamos tündenyelv mintája, nem?! - Iszonyúan fel tudott bosszantani amikor a származásomat fikázták. És ez alól Yata megjegyzései sem voltak kivételek.

- Jó, na! Visszavonulót fújok - lapogatta a levegőt békítően. - Bár fingom sincs, hogy mi az a tünkenyelv, vagy mi a szösz...

Hogy Brown-t nem ismeri az egy dolog...
DE HOGY MÉG TOLKEIN-T SEM?!

Pont venni akartam a levegőt a páratlan fantasy kifejtéséhez - ugyanis elfogadhatatlannak tartottam, hogy Yata ne lássa át Középfölde történetet -, mikor egy lendületes huppannástól megrázkódott alattunk a pad.

- Hagyd. Az első öt percben elveszítené a fonalat. - Kuroh meglátása saját tapasztalatra adott gyanakvást.

- Csá neked is, hajas baba! - sziszegett rá a deszkás viszonzásképp.

- Szervusz, Kuroh! - A mosoly, melyet megelőlegeztem felé teljes mértékében őszinte volt. - Hiányoltalak kémiáról... Minden, oké?

- Természetesen - felelt a tőle megszokott kimértséggel. - Csak el kellett intéznem valami sürgőset. Most is csak azért jöttem vissza, mert Reisi-sama felhívott.

- Reisi-sama? - élénkültem fel a név hallatán. A lendülettől még a könyvet is majdnem lelöktem a lábamról.

- Igen... - Kuroh úgy nézett rám, mintha valami szentségtörést követtem volna el. - Miért?

- Ja! Semmi, semmi... - Magamnak se tudtam volna megmagyarázni, de halvány pír szökött a krétafehér arcomba. - Csak meglepett.

- Értem... - A bölcsességben bőven elengedett osztálytársam arca csak még gyanakvóbbá vált feleletemre. Yata a combjaira könyökölve horkant fel:

- Emlegetett szamár...

Példájára lassacskán követtem a tekintetét. Szemeim a tornaterem közepén ácsingózó szikár szemüvegsen állapodott meg. Csípőjét enyhén félre döntve várakozott. Baljában egy halom papírt szorongatott. Jobb keze pedig az orrnyergén lejebb csúszott okulárét tolta vissza a helyére. Arca kifejezéstelen volt... még is, az volt az érzésem, hogy valami ritka mód lázba hozta.

Ezen az emberen sem lehet soha kiigazodni az már fix..!

A rögtönzött hangosítópult mögül az igazgató úr lépett elő. A kezében hurcibált mikrofont azonnal a szájához emelt, mihelyst Reisi mellé ért.

- Üdvözlök mindenkit! Gondolom elég érzékenyen érintett benneteket, hogy kisajátítottam a péntek délutánotokat. De mentségemre legyen mondva, hogy az indok halaszthatatlan, és igazán szórakoztató. - Szívélyes mosoly terült el az arcán, amitől a hideg is kirázott. - Mint azt tudjátok, idén a mi intézményünk rendezi a körzeti Karácsonyi Fesztivál vásárát. Épp ezért, alaposan meg hánytuk-vetettük a tanárikarral a lehetséges elképzeléseket. Több kivitelezés lehetősége is felmerült... Végül azonban a csoportbontásos megoldásra esett a választás!

- Azt hiszem most jön az a rész, hogy én elkezdhetek pánikolni?! - motyogtam olyan hallkan, hogy csak én hallhassam.

- Mivel az évfolyamok közt elég nagy a széthúzás, nem osztályonként, hanem az összesített diáknévsor alapján osztottunk be benneteket öt fős csapatokba. Nyugalom, senki nem élvezett előnyt, vagy szenvedett el hátrányt! A névkihúzós módszer alkotta puszta véletlennek köszönhetitek a kialakultakat.  - A kijelentéssel szinkronban Reisi ellépett a köpcös férfi mellől, s osztogatni kezdte a hűen őrizgetett paksamétát. Dominó effektusban, továbbadogatva jutottak el a felsőbb sorokba a papírok - így hozzánk is.

- Tessék - nyújtott át Kuroh egyet a kupacból. - Lányoké az elsőbbség.

- Köszi - mosolyogtam rá, ám a gesztus inkább sikeredett egy bizalmatlan vicsorra.

- A csapatok tagjainak csereberélésére nincs lehetőség. Mindenki köteles azokkal együttműködve dolgozni, akik mellé be lett osztva! Jó szórakozást kívánok hozzá mindnyájatoknak!

A rövid, lényegretörő búcsú után izgatott zsivaj töltötte meg a csarnokot. Ellenben én... félve bogarásztam végig a több oldalas, táblázatokból álló iratot.

Nem...
Ilyen peche a mesék főhőseinek sem lehet!
KÉPTELENSÉG!!!

A csoportom száma alatt feketéllő nevek minden szögből ugyanazt a listát mutatták. Forgathattam akármilyen irányba az összetűzött lapokat... a betűk csak nem akartak köddé válni.
Reménytelenül rogytam meg sokadik szemrevételezést követően.

- Adjatok egy kanalat! - hebegtem, már-már nyüszítve.

- Kanalat?! - fintorgott Yata értetlenül. - Minek az neked? Egy órája kajáltunk.

Reszketeg sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Olyan volt, mintha a lelkemet leheltem volna ki...

- Hogy szíven szúrhassam vele magam! - Nem tudom miben reménykedtem, de hetedszerre is elolvastam a csoportosított névsort.

Ötvenhármas csapat:
Kamamoto Rikio
Yatagarasu Misaki
Kusanagi Izumo
Dóczi Alexandra ...

...És...

SUOH MIKOTO!!!

- Édes Istenem! Tényleg ilyen rossz ember lennék, hogy ezt érdemlem? - senyvedtem a hajamba markolva. - Miért? Mondd, miért?!

Yata kikapta a kezemből a papírt:

- Mutasd csak... - Hunyorogva kereste ki a saját nevét. - De hisz ez atom király! Szandra, velem leszel egy csapatba! - ujjongott csillogó szemekkel. A vállaimat megrázva fokozta a dolgot.

- Meg magával az Ördöggel... - temettem az arcomat a kezembe, miután eleresztett.

Yata meg se hallotta a kétségbeesett észrevételemet. Csak szorongatta a lapot, s talpra szökkenve kezdte vizslatni a lelátón ülő tömeget. Izumo és Kamamoto nevét kiabálta, közben vadászkutya módjára haladt méterről méterre a sorok közt.

Ha az életem múlt volna rajta, akkor se tudtam volna osztozni az örömében.

Isten a tenyerén hordoz... tudom, értem én!
... Csak váratlan pillanatokban szeret egy kurva nagyot tapsolni?!

Bár a röpis baleset egy hónapja történt; azóta egyszer sem kényszerültem a Vörös közvetlen közelébe kerülni.

Mikor Izumo vagy Tatara társaságát élveztem, ő tőlünk néhány méterre bagózott mindig. Türelmesen kivárta míg kifogyok a mondandómból, s elhúzok onnan a fenébe.

Marha nagy mázli volt ez a négy hét az arrogáns beszólásai, és a nagyképű viselkedése nélkül. De a sors úgy döntött, ideje szembenéznem a Pokol urával... Sőt, mi több... a csapatmunka béklyóit láncolta a nyakamba.

Ég veled, Világ!
Kézcsók, élet!
Jöhet nyakastól a feketeleves..!