- Nem megmondtam, hogy ne érj a cuccaimhoz? - majrézott Kusanagi. Igen... azt hiszem így hívják.

- Bocsi... Nem direkt vertem le cigi tárcádat - mosolyogtam a fortyogó szőkére. - Esküszöm a szakadozó WiFi-jel hibája.

- Mert neked aztán folyton a telefonodat kell nyomkodnod? - 

A kérdést tutira költőinek szánta, én mégis előálltam a válasszal:

- Igen! Ha érdekel, még a WC-re is magammal viszem, mert tuti hogy akkor fog anyám felhívni mikor majd összepisilem magamat.

- Te tényleg nem vagy normális... - rogyott le a padjába. 

A kis helyes méregzsák történetesen mögöttem ült. Sosem felejtem el mikor első nap az új osztályba léptem. Őt leszámítva mindenki úgy nézett rám, minta kiszálltam volna egy ufóból és beleugrottam volna egy Landrover bakancsba. Bár halkan megjegyezném, hogy az utóbbi tény éppenséggel igaz volt. Bolondulok azokért a lábbelikért! Csak lenne őket hova pakolnom a cipőszekrényben...

- Mondtam én egy szóval is valaha hogy az lennék? - rántottam meg a vállam, de már vissza is tértem a telefonom böngészéséhez.

- Teljes mértékben igazad van... Hülye voltam mikor azt hittem hogy egy újabb feketehajú szépséget csábíthatok a bűvkörömbe. 

Száján olyan mosoly terült el, amitől a hideg futkosott a hátamon.
Na megállja csak... Adok én neked bűvészkedést..!

- Mondd csak, Kusanagi, te komolyan viccesnek tartod magad? Mert engem egy elszállt ficsúrra emlékeztetsz a leginkább.

A napszemüvege mögül elkerekedett szemek pillogtak vissza rám. 
Ez az! Legalább a nevére jól emlékeztem... Jó,jó tudom. Borzalmas vagyok. De a mentségemre legyen mondva, hogy a névmemória, mint funkció nem igazán üzemel nálam. Jah... ez van!

- Neked aztán van bőr a képeden, Szandra - találta meg végre a nyelvét.

- Ilyennek is lennie kell a Földön - ismertem el a fejemet ingatva. A mozdulattól lejjebb csúszott a szemüvegem így kénytelen voltam megigazítani. 

- Mért nem hordasz kontaktlencsét? - váltott témát Kusanagi az óvatos műveletet látva. - Sokkal dögösebb lennél az okuláré nélkül.

- Mert a Thalész kör csak derékszögű háromszögek köré írható - vágtam rá az első indokot, ami eszembe jutott. 

- Ez már megint miről dumál? 

A rideg kérdésre úgy megugrottam, hogy a széket is kirúgtam magam alól. Már javában a zuhanás fázisát éltem át, mikor tudatosult bennem hogy ismét ripityára fogom törni a seggemet pillanatokon belül. Így is lett... Fájdalmas nyekkenést hallatva értem földet a kőszínű linóleumon. Ám a hév akkora volt, hogy még a fejemet is sikerült belevernem a felborult szék lábába.
Minő szívdöglesztő alakítás... Kérem szépen, ide nekem az Oscar díjat!

- Hogy az a megváltó hétszentség... - motyogtam a tarkómat cirógatva. Szemeim résnyire szűkültek a lüktető fájdalomtól.

- Jól vagy? - hajolt át a padján Kusangi. Ábrázatán valódi aggodalom jeleit véltem felfedezni.

- Persze... Csak úgy gondoltam szakítok a székenülés hagyományával, és visszatérek a Földanya kemény gondviselésébe - feleltem még mindig a földön ücsörögve.

- Hülye... - rázta meg a fejét nevetve. - Segíts neki, Mikoto.

Az utasított fél csoszogva lépett elém. 

- Fel tudsz kelni egyedül is? - kérdezte unottan.

Micsoda úriember... A végén még lovaggá üttetem. ... Ja, mégsem!

- Ne légy már tuskó, Mikito! - szólt rá szemrehányóan egyetlen közös ismerősünk.

- Hagyd csak - legyintettem, hogy megelőzzem kettejük összekülönbözését - megoldom!

Már a megfelelő segédmankó után tapogatóztam, mikor az orrom elé nyúlt egy erős kéz. Tenyere felfelé nézett, de ujjai enyhén behajlítva meredtek szét. Meglepetten pislogtam rájuk.

- Ma még?

A Vörös sürgető szavai sikeresen észhez térítettek. Jobb kezemmel kapaszkodtam az erős csuklóra, mire ő az enyémet fogta bilincsbe. 

Mire sikerült bedolgoznom az érintkezést, már fel is rántott a földről. A közvetített lendület akkora volt, hogy egy vadászgépet megszégyenítő sebességgel folytathattam volna az utamat ha nem ereszt el, majd markolt volna rá mindkét vállamra. Nagyot rezonálva kaptam vissza a kétlábon állás hétköznapi luxusát.

- Köszönöm - mormoltam fel se nézve az ideiglenes személyi darumra.

Nem kaptam választ az udvariasnak szánt gesztusra. Pusztán halkan felmorrant, s eleresztett a vasmarkot leköröző mancsaival. Ez pedig kicsit sem változtatott az első találkozásunkkor bezsebelt konzekvencián - azon, hogy a Suoh Mikoto akár a pokol legmélyebb bugyrában is szívesebben látna, mint a saját szeme előtt..!