- Már pedig egy igényes szemöldök öltöztet - álltam ki az igazam mellett, s az evőpálcikával mazsolázva kicsippentettem a fél perce kergetett mézes-chilis csirkét.

- Ahogy gondolod. De az én szemöldökömet te nem gyalázod meg azzal a fém-tökömmel - bökött Yata-san a táskám felé.

A tatyómban valóban ott lapult a piperés neszesszerem. Abban pedig a fiú által oly nagyon rettegett szemöldökcsipesz. Az előző szünetben került vele közelebbi ismertségbe, mikor én a mosódót hagytam el éppen.

Gyanútlanul fordultam ki az illemhelyiség ajtaján, s vettem célba a termet, ám a szeleburdi srác keresztül húzta a számításaimat. Pontosabban mondva, keresztül robogta...

Alig engedtem el a kilincset Yata-san filmes jeleneteket lealázva száguldott belém a deszkájával. Eskü még egy pillanatra a lassítottfelvétel effektust is éreztem a dologba...

A karambol utáni utunkat együtt folytattuk: én voltam az a szerencsétlen aki a folyosó kövén landolt, míg a sapkás keresztbe-kasul terült el rajtam.

A sors kerekét forgató főni ismét ízléstelen tréfát űzött velem... ugyanis Yata arca a melleim landolt. Lángoló arccal, sűrű elnézések közepette ugrott le rólam mikor ez tudatosult benne.
Szerencsétlen baleset... mit lehet erre mondani?! Legalább az ő fejét felfogta valami igazán puha, és kényelmes...

Azonban a helyzet pikantériáját a neszesszerem elszabadulása teremtette meg. Én naiv lélek olyan felelőtlen gondolattal intettem búcsút a női WC-nek, hogy nyitva hagytam a kis tasi cipzárát. Gondoltam: majd a folyosón visszafelé menet behúzom. Aham... Egy frászt!
Az ütközéstől kiröpült a kezemből, tartalma pedig szerteszét szóródott a levegőben töltött idő alatt. Igen... még a tampontartóm is azt mondta „nyald ki a seggem!”

Egyem a kis lelkiismeretes szívét a deszkalovasnak... mivel ő hamarabb tudott feltápászkodni, egyből neki fogott összeszedni az elszóródott holmikat. Hála a jó égnek az imént említett fontos női kelléket nem ismerte fel, de a szemöldökszedő csipesz egyenest a szívbajt hozta rá. Magától biztonságos távolságra tartva nyomta vissza a kezembe...
Így kötöttünk ki ennél a témánál ebéd közben.

- Pedig azokra a hernyókra, a homlokodon, ráférne egy alapos bozótirtás - jegyeztem meg a hívogató alanyokat szemlélve.

- Álmodj, sose fogod megkaparintani őket! - csapott az asztalra, amitől a Ramen levese egy kicsit meglöttyent.

- Ahogy gondolod - fújtam visszavonulót. - De ha meggondolnád magad, tudod hol találsz!

- Jah, Kusanagi előtt egy székkel.

Meglepetten csusszant ki a pirított brokkoli a pálcikáim közül.

- Ezt honnan tudod?

- Ő mondta - csámcsogta a tojással küszködve. - Beszélt már rólad egyszer-kétszer a bagázsnak. De így most már arcot is tudok kötni a névhez.

- Áh... értem. - A fejemet ingatva böködtem a tányéron illatozó ételt.

- Mi az? Nem ízlik a kaja, amit rendeltél? - kérdezte a szerencsétlenkedésemet nézve.

- Nem, csak nem vagyok éhes.

- Pedig alig ettél valamit... Ennél még Anna is többet eszik! - vakarta meg a halántékát elgondolkodva.

- Ki az az Anna? A barátnőd?

Ejnye, Szandra a végén még azt hiszi hogy szóba jöhet nálad, mint férfi.

- Mi?! NEM! - lódult előre. - Dehogyis. A Klánunk egyik tagja. Mondhatni, ő az egyetlen lány.

- Klán?! - vontam fel a szemöldökömet. - Kusanagi is emlegette már...

- Jah - vigyorgott rám a vörösesbarnás srác. - Mi vagyunk a Vörös Klán.

- Aham... - A vonásaimat mozgató kétely remek munkát végzett. - És hogy kéne ezt pontosan elképzelnem? Mint az utcai BADASS kölykök összeverődött kompániáját, ahogy azt hangoztatják: „Nem mi választottuk a gengszter életet, hanem az minket!” ? - tettem le inkább végleg az evőeszközöket, s hátradőltem a széken.

- A halált! - bosszantotta fel magát rögvest a kérdésen Yata. - Mi valóban összetartozunk. A Királyunk ereje hozott össze minket, és az iránta érzett tisztelet a kapocs közöttünk.

- Király? - Kezdtem elveszíteni a témában a fonalat. - Csiribiri konorával a fején, meg országalmával a jobbjában.

- Az meg mi a faszom? - fintorgott értetlenül.

- Ezek szerint nem... Mindegy! Nem lényeges.

Unott csend ereszkedett ránk. Yata a levese maradékát kanalazta, és az okosóráján pötyögött valamit. Én az asztalunk melletti ablakon bámultam ki azon merengve hogy a másnapi matek témazáróra mennyit kell majd még tanulnom. Nem beszélve az otthon rám váró főzés kivitelezéséről...
Gondterhelten sóhajtottam fel a dolgokat rendszerezve a fejembe, s karba fontam a kezem.

Egy magasított csizma kopogó, közeledő léptei törték meg felettünk ólálkodó békét.

- Döcszi Alesandra? - szólalt meg mellettem a lábbeli viselője.

Tényleg ilyen nehezére esik a kis vágottszeműeknek kimondani a nevemet?! Gyalázatos, kérem... gyalázatos!

Yata helyettem is szúrós pillantással méregette a hívatlan jövevényt.

- Ha az iménti Dóczi Alexandrát akart jelenteni emberi nyelvre konfigurálva - döntöttem félre a fejem -, akkor igen. Megtaláltad. Személyesen!

A sötétkékhajú srác kifejezéstelen arccal állta a kissé szemrehányó tekintetem. Halvány derengésem volt róla hogy már volt szerencsém találkozni vele, de a neve nem ugrott be... Dicsőség a magasságban Istennek a szita névjegyzékemnek!?

- Utólag is jó étvágyat az ebédhez. - A gesztust elismerő bólintással díjaztam. - Egy üzenetet jöttem átadni. A Diákönkormányzat elnöke hívat téged. Kérlek, mihamarabb keresd fel!

- Én? Minek? - pillogtam a frufruját elcsatolt kékkabátos fazonra.
Ha jobban belegondolok, elég sok ilyen kabátban cirkáló srácot láttam már az iskola területén és környékén... Érdekes, nem?

- Nem tettél még kitérőt az öntelt fellengzősnél? - kérdezte Yata a kivetülő képernyője felett rám nézve.

- Nem hát. Mi dolgom lett volna ott? Nem akarok önkéntes jótétlélek karriert befutni a hátralévő gimis éveim alatt - feleltem a lehető legtermészetesebb arcot vágva.

- Akkor azért küldte utánad az egyik kutyáját - vonta le az általa tök egyértelmű konzekvenciát. Nekem persze, már nem egészen volt az... - Minden tanév elején behívat magához minden diákot. Csak tudnám honnan van ilyen kibaszottul sok szabadideje..?! Passz! Nem lényeg... De te most jöttél nem rég, nem?

- Tulajdonképen másfél hónapja. Szeptember harmadik hetében.

- Világos - bólintott szürcsögve. - Rólad is aktát akar nyitni a Őpápaszemesságe.

- Ja hogy ez itt nálatok, így megy? - sandítottam a még mindig mellettem szobrozó fiúra.

- Nem egészen - vándorolt vissza rám a tekinte miután kellően elborzadt Yata evésiszokásain. - De az utasítás ettől még él. Ne felejtkezz meg róla. Ég veled! - S már el is illant a kifőzdéből.

- Rohadt nagyzolós Kékek... - fortyogott Yata az ablakpárkány mögött meglapulva, miközben a távolodó „követet” figyelte.

Vörösek... Kékek... Ki érti ezt? Jó hogy nem mindjárt Hupililákkal vetekednek... Eh! Gyerekes szamárság.

\§/
/§\

Finoman kopogtattam be a kanjival ellátott szürke ajtón.

- Szabad - jött azonnal a válasz, pedig a kezem még félúton járt a levegőben.

Gyors vettem egy utolsó, mély levegőt, majd beslisszoltam az irodába.

Mikor az utolsó órám után rávettem magam hogy eleget tegyek a felszólításnak, s elzarándokoljak a Diákönkormányzat elnökéhez, mindenre számítottam csak arra nem, ami odabenn várt...

Egy sötétkékhajú, szemüveges fiatal srác ült a helyiség végében elhelyezett asztal mögött. Hozzám hasonlóan szemüveget hordott, de az övé még a múltévtized, vékonyfémkeretes gyártmányát képezte. Szemeit azonban nem láttam, mert valami iszonyú mód lekötötte, ami az orra előtt hevert. Az öltözékén viszont még inkább meglepődtem... Vagy inkább azon, hogy milyen piszkosul jól állt neki az iskolai egyenruha eleganciája?! Franc tudja... De a hatás garantáltan ütős volt.

- Először jársz nálam, pedig lassan hat hete tagja vagy az intézménynek - szólalt meg mindenféle kertesélst, vagy esetleges üdvözlést átlépve.
Végülis... ő a Diákönkormányzat elnöke. Biztos nagynak érezheti magát ilyen „becses szerepben”.

- Igen, így van - helyeseltem a nyilvánvalót, s közelebb araszoltam a termetes mahagóni bútorhoz.

- Ez nem kérdés volt - pillantott rám először, mióta vettem a bátorságot hogy beavászkodjam. - A kérdés az, hogy mért csak ilyen későn értél ide? Még az ebédszünetben érted küldettem.

Ki vagy te? Az FBI japán egységének feje?! ... Miért kéne rögtön ugranom, ha „randit” eszközölsz tőlem?!

- Mert még volt három órám, és a szüneteket némi pihenéssel akartam tölteni? - dobtam fel a kézenfekvő elméletet.

- Késel, és még szenvtelen is vagy - mondta szinte már lenéző hangnemben. - Kicsit túl sok dolgot engedsz meg magadnak annak ellenére, hogy nincs még két hónapja se hogy itt vagy... Nem gondolod?

Nem, bogárkám.. nem gondolom! De azt igen, hogy mi aztán sosem leszünk jóban!

- Elnézést kérek? - kíséreltem meg némi illedelmességet a bal karomat átölelve.

- Ez egyszer elnézem - hagyta rám a dolgot egy perces tüntetőleges csendet követően. - Most pedig ülj le!

Ha nem lettem volna hullafáradt a dupla kémia után, fix hogy a képébe öntöttem volna az asztal szélén gőzölgő csésze tartalmát.
Ehelyett, nyugdíjas tempóban leereszkedtem a vele szemközti székre.

Míg én kiélveztem a bársonyos kárpit nyújtotta előnyöket, ő egy mappát vett elő az egyik fiókból, majd úgy nyitotta ki, hogy magam is jól lássam a tartalmát.
A benne lapuló dokumentumok baljós gyanakvásra adtak okot...

- Dóczi Alexandra. - Jéé.. Végre valaki, aki helyesen ejti ki a nevem... - Született: 1997.10.30-án, Budapesten. Nem régiben elvált szülők gyermeke. Ezen kívül van két testvére. 2014.09.04-én adta le a vízumkérelemét, és 2014.09.12-én iratkozott be az intézménybe. - A rövid felsorolás után rám pillantott a lencséje felett. - Kihagytak valamit?

Csak a vércsoportomat, az éves nőgyógyászati diagnózisomat és a melltartó méretemet... Egyébként minden más hibátlan!
Honnan a magasságos pötyömrömből jutott hozzá ezekhez az infókhoz?!

- Alexa, hozzád beszélek - szólt rám az elnyúlt hallgatásomat megelégelve.

- Ühm, nem! - ráztam meg a fejem némileg még a sokkhatás alatt tengődve.

- Értem... - Az első lapot félre tette, s az alatta lévőn futtatta végig a szemét. - Ahogy elnézem... egész jó volt az eddigi iskolai teljesítményed. Különösen irodalomból és matekból. - Az észrevételt szó nélkül hagytam. - Viszont akkor érvénybe lép egy kérdés... Miért romlottak az eredményeid, mióta Japánba költöztél?

Mert a kisnyúl szőrös és nem borotválkozik... Anyám... Hová váltottam én jegyet mikor ide beléptem? Az Orionet expressre?!

- Úgy tűnik némileg hosszabb időbe telik még alkalmazkodom a környezet változáshoz - mondtam végül az esélyeimet szem előtt tartva.

- Megértem. Szétszakadt család, új iskola.. egy teljesen másik földrészen - dünnyögte, de véleményem szerint inkább csak magának, mint nekem.

- És hogy hogy ilyen érthetően beszéled a nyelvet?

Ezt most értsem úgy, hogy: „Nini! Egy magyar lány, aki nem csak otaku módjára visítozza végig az utcákat, különben meg angolul is alig karattyol!” ... Bozse moj! Ez az ember tényleg erősen dolgozik azon, hogy ne kedveljem.

- Mivel én a válás után apám mellett döntöttem, s tudtam hogy egy éven belül Japánba akar költözni... kénytelen voltam neki ülni nyelvet tanulni. A nyolc hónapos intenzív kurzustól ennyire futotta.

Az őszinte regémet lassú pislogással nyugtázta.

- Beléptél már valamelyik diákkörbe? - lőtte felém a következő kérdést a második papírt is kiszorítrozva.

- Deh... Örülök, ha luk van a fenekemen! - A meggondolatlan kirohanásomra olyan lendülettel nyelte félre a kortyolgatott italát, hogy még engem is majdnem leköpött vele. Csak a csodával határos módon sikerült elhajolnom előle. - Vagyis hogy nem... Nem nagyon volt időm ilyen dolgokkal foglalkozni. De kötelező lenne ha jól tudom, igaz?! - próbáltam menteni a menthetőt, de a lila szemek még mindig megrökönyödve csüngtek rajtam.

Nice... Szandra, tapsold meg magad! Ez sem fog többet azzal gyanúsítani, hogy kultúrlény lennél és nem eszel nyers baglyokat..!

- Van esetleg valami lista, amit átbogarászhatnék a döntéshez?

Az előzékeny érdeklődésre végre megtört a jég. A pillanatnyi rövidzárlatát szemüvege igazításával zárta le.

- Természetesen van. - Az asztala másik oldalán sorakozó fiókok egyikében kezdett rámolni. Kisvártatva elém is csúsztatott egy iratbugyiba csomogolt papírköteget. - Október végig van időd eldönteni, hogy melyikhez csatlakozol. Ha kiválasztottad, kérj időpontot hozzám és megbeszéljük a dolgot.

Tehát már levegőt se vehetek, ha valaki jová nem hagyja?! Egy élmény lesz ez a két év... egy élmény!