Jenna

Ajkai megremegnek ahogy belép a steril, üres szobába. Ágyán, melyen fehér, fertőtlenítő szagú lepedő hever, egy gyűrőtt papír éktelenkedik.
Remegő térdekkel, kimért léptekkel szeli át a küszöb, s az ágy közti távot. Reszkető, izzadó kézzel, kínos lassúsággal hajtja ki a levelet, melyet a pokol legmélyebb bugyraiba kívánna. Szíve hevesen dobog, majd' átszakítja mellkasát.

A fehér, nyomtatópapírhoz hasonló lapon nagyobb, kacsgaringós betűkkel van egy Találd ki, ki vagyok! felirat.

Elkapja a páni félelem.
Ismét az elejéről fog kezdeni mindent? Vagy tán bele fáradt volna?
Szemein könnyfátyol honol, ajkait sebesre harapja idegességében. Halkan, mégis hallhatóan felnyüszít, akár egy kölyök kutya, kit egyedül hagytak.

-Miért én...? - suttogja elhaló hangon, szemeiből könnyek bucskáznak alá.
Biztos benne hogy hallja, hisz mindig figyelte, mindig a sarkában loholt, s mégis...mégis oly' észrevehetetlen, átlátszó, láthatatlan, egy nyüzsgő tömegben. Kinek tűnne fel egy szociopata, ha az egy átlagos emberhez méltó maszkot, álcát visel?

S ha mindez igaz, honnan tudod hogy akivel nap mint nap találkozol, nem ilyen volna?
Az ilyen személy képes egy teljesen más embernek mutatni magát, holott a felszín alatt egy valódi szörnyeteg rejtőzik, várva a fényre lépést. S az ilyen ember elméje más. Nem érti, mi is ebben a rossz, a gonosz. Hisz egy ember jogainak eltiprása szórakozás, nemde? Egy kihívás, egy betöretlen vad, mely csupán a megszelidítésre vár.

Kezei ökölbe szorulnak.

-Tudom hogy hallassz...- kezdi halkan - Miért teszel tönkre? - állkapcsa megfeszül - Miért engem választottál ki? Miért okozol nekem fájdalmat? Gyűlöllek... - motyogja maga elé, körmei bőrébe mélyednek, ahogy egyre szorítja ökölbe. Fél, sőt mitöbb, halálosan retteg. Ám átjutott egy határon, mely az élet abszolút értéktelennek ítélését takarja magában. Hisz néha könnyebb volna mindent eldobni. De van az az élethelyzet melyből nincs kiút? Vagy ez csupán gyávaság? Eldobni a tulajdon életed? Gyávaság volna? Mit gondolsz? Te mit tennél?

-Elegem van. Törj össze, pusztíts el, teszek rá! - emeli meg hangját.
Az ajtóra pillantva meglátja a közel vele egyidős ápolót. Felsóhajt, arcát kezeibe  temeti, az ágyára ülve.

Lasse

Kezeit ökölbe szorítja, nagy önuralom szükséges az efféle játszmákhoz, ami neki igen kevés akad.

Gyűlöllek!

Szemeit lehunyja, hatalmas levegőt véve sétál az ajtóküszöbre.

A megfelelő pillanat, igaz? Találkozunk, Jenny?

Ezerszer gondolta át ezt a találkozást, ahányszor eszébe jutott szerelme rózsaszín ajkai, tökéletes arca, égkék szemei, s maga, Jenna valós személye.

Tökéletes.

Lép egyet előre, ajkait mosolyra húzza. A lány felpillant. Szemei vörösek a sírástól.

Pillanat.

-Mit akar? - motyogja

-Játszani. - szelíd mosoly jelenik meg arcán, mely ebben a helyzetben hátborzongató, elidegenítő.
Jenna lefagy, kezei reszketnek az ökölbe szorítás ellenére. Ajkai elnyílnak, meg-meg remegnek.
-Vesztettél. - sóhajt, s ajkait elhúzza - Nem találtad ki. - kuncog - A bűntetésed pedig...a valóság. - vigyorodik el, tekintetét az égkék szempárba fúrva.

Ismét egy bocsánatkéréssel tartozom, ha ez a rész későn megy ki, mivel...nem tudom mikor leszek újra netközelben.