Jenna

Az 'Ismeretlen' elnevezés az egyetlen információ, melyet a férfinek nyújt. Hisz így is retteg. Vajon ő hallotta? Tud róla miféle beszélgetésben volt része? S vajon ha tudja, érdekli?

Hiába faggatja, hiába kérdez. Hisz ez egy játék, és igazán vesztésre áll. Kérjen segítséget, kockáztatva egy másik életet, vagy hallgasson? Létezik helyes megoldás, vagy ez csupán egy gyermeteg álom? Mit gondolsz? Te hogy cselekednél?
Hogy döntessz?

Bőrébe marr, megakadályozva hogy eljárjon szája. Hisz ismeri már annyira, hogy tudja nem ilyen felelőtlen, nem ostoba, nem kedvez, nem szeret, csak öl, árt, s nem hagy semmi mást, csupán a sötétséget a lelkekben.
A pszichiáter őszülő szakállába marr, szemüvegét feljebb tolja orrnyergén, s egy sóhajt elengedve pillant az ajtó felé.
-Mondanod kell valamit, ahhoz hogy segíteni tudjak.
Ó ha tudnál...
Hallgat. Mint egykor az iskolapadban, hol ha nem felelsz, más megteszi helyetted.
-

Jenna, válaszolj! - hangja ezúttal türelmetlenséget áraszt.
Szabadulni akar a szorító helyzetből. Torkában gombóc keletkezik.
-Ki ez az ismeretlen?

-Nemtudom... - halkan beszél, hangja megremeg, csak fogai koccanásai töltik ki a feszült csendet. De ezzel valóban megállítaná?

-Egy hang? - érdes hangja magabiztosan hasít a rájuk telepedett csendbe

-Nem...ő egy...- megakad egy pillanat erejéig -...személy.

-És ki ez a személy? - tekintetében némi érdeklődés csillan meg.
A lány csak fejét rázza, sötét tincsei arcába hullanak.
-Mára ennyi. - kezével int, s mellette tornyosuló adatlapokra vezeti tekintetét.

Az ápoló érzelemmentes arccal végigméri, s bekíséri a lakók által nyüzsgő szobába. A kora reggeli nap lágyan világít be a fakeretű ablakokon, melyeken néhol repedések kúsznak szerte, ág szerűen az üveg felületén, mintha valaki ököllel ütött volna bele. A falak mállnak, s mégis minden pillanat varázslatosnak hat. Valami más, mintha a depresszív köd felszállt volna, ha csak egy kósza reggeli óra erejéig is.

Ismeretlen

Egy személy? Még nem jöttél rá, igazam van?
Ajkait egy alig látható mosolyra húzza, sötét tincsei szemébe lógnak, úgy figyeli az életunt lányt. Játszunk kicsit, édesem? Unatkozol, nem de?

Jenna

Állkapcsát összeszorítja, cseppet csillapítva szűntelen összekoccanását fogainak. Nem tudja azt mondani, ha azt teszi amit kér, nem esik bántódása. Hisz kiismerhetetlen, időnként mintha aggódna a lányért, máskor olyas féle dolgokra kéri, melyek teljesíthetetlenek, mentális sérülés nélkül. Vagy ez volna a célja? A lassú, kínkeserves leépülés útja, melynek végére érve mosolyogva léped át a halál küszöbét, hogy az átöleljen, s eggyé váljon veled? Vajon előbb a halál markába ugrani könnyebb volna? Vagy így csupán az ő malmára játszana? Hisz mi mást akarna, mint halált, és vért?

Tedd meg!

Tedd meg!

Tedd meg!

Haja közé fűzi ujjait, enyhén meghúzza.
Ne veszítsd el a maradék eszed J.!

Vajon most is látja? S ha igen, élvezi a helyzetet?

Hányinger lesz urrá rajta, mintha újból érezné testén a mohó kezeket, melyek minden sikolya, ellenkezése, ellenére simítottak végig minden porcikáján.

Read

-Read nyomozó! - hallatszik a folyósó másik végéből egy női hang, melynek tulajdonosa fejét rosszallóan ingatva egy aktát mutat tekintete elé - Egy újabb jelentés Ismeretlenről...a nő eltűnt. - sorolja monoton hangon a megszokott sorokat. Tán ugyan arról beszélnénk? Tán Jenny járt jobban?

A világos barna hajú férfi egy ideges sóhajt hallat, zöld íriszeiben szikrázik a düh. Ismét kifogott rajtuk.

-Semmi előrehaladás? - elveszi a felstócolt papírokat, s végigfutja a nyomtatott sorokat.

Meg foglak találni, s ha ez bekövetkezik, semmi jóra nem számíthatsz. Ha kell, saját kezüleg kereslek fel. Csak várd ki a végét.