Emlékek. Emlékek sorozata rohamozza meg elméjét. S mindennek hatására egy furcsa, gúnyos mosoly jelenik meg ajkain. Hiszen ő indította el ezt a végtelen, sötét körforgást, mely elnyel, s nem hagy fényhez jutni. S eme tény elégedettséget eredményez.
Ötlete sincs, ki is lehet alteregója, ismeretlen. Holott elég "közeli" ismerős. Azok a kellemes kék szemek elméjébe égtek, jó érzést keltett ahogy látta megszűnni benne a pozitivitást, a szabadságot. Ahogy előtörnek rég elfeledésbe száműzött emlékei, s ezek újra a depresszió, és a sötétség börtönébe zárták. Felemelő.

Unottan tekint körbe a 'csoportszoba' elnevezést viselő helyiségbe, hallgatja a csendben szemerkélő eső koppanását az ablakokon, s tova folynak az épület első emeletén, eláztatva az intézetet. Az ég szürke színében pompázik, a zöld fák ágai lassan, gyönyörűen rázzák leveleiket. Mintha táncolnának a víznek, s eme időjárásnak, akár azt is mondhatnák "Gyerünk, adj még! ".

Tekintetét körbevezeti azon a kevés emberen, kik ezen az osztályon élik mindennapjaikat. A látvány elkeseríti, ahogy látja a bomló elmét, a fájdalmat, a halálvágyat, mely továbbra is beitta magát a légkörbe. Itt segítenek, nem? Vagy méginkább gyarapodnak a problémáid?

A zene egy régi lejászóból szűrődik, a lemez időnként megakad, s folytatja tovább az egyhangú, régimódú dallamot.

'Lasse' komótosan mellé sétál, mintha neki tenne mindezzel szívességet.

-Gyere. -hangja mélyen cseng, semmi érzelem nem érződik rajta, csupán a kedvtelenség. Zavartan bólint egy aprót, s szedni kezdi lábait a fehér kövön, az egyszínű, egyforma folyósókra térve.
Kopp kopp kopp.
A csendes folyósón csupán ennyit hallani, s a szelet, mely a résnyire nyitott ablakon szökik be.

Megáll a már ismert ajtó előtt, kinyitja, s beljebb tereli a sötét hajú, megtört tekintetű lányt. Nincs kedve itt lenni? Miért is lenne?

S a faggatózás, avagy a pszichológussal való beszélgetés megkezdődik. S ő nem tágít, tudni akarja a lány sötét múltjának okát, s azt hogy miért is fél elmondani, hisz neki mindent elmondhat, nem?

-Ne kitérő válaszokat adj, miért ölted meg a nevelőanyádat?- kérdezi monoton, ideges hangon.

-Nem mondhatom el.- apró sóhaj hagyja el kifehéredett ajkait -Akkor magát is bántaná -suttogja, nehogy akár a közelben legyen Ismeretlen.

-De ki?- hangja indulatossá válik, ezzel nem jut sokkal előrébb

-Ismeretlen- ejti ki a betűket kínzó lassúsággal, s szemein könnyfátyol csillog. Retteg. Itt biztonságban van, nem igaz? Vagy ez csak egy kegyetlen álca, hogy elzárja a menekülési utakat, melyek még talán fennáltak? Egy intés, s valamit ír az aktába.

'Jenny' remegő lábakkal lép ki az irodából, mely mellett a falnak támaszkodva 'Lasse' áll. Int, s a lány követi akár egy kiskutya, vissza az egyhangú csoportszobába.

A lány nyugtalan, fél, hogy mi lesz ha újfent zaklatásba kezd, ha újra követel, ha újra bűntet?

A termet csönd lepi el, az emberek ezúttal nem beszélnek, hallgatnak.
Tálcazörgés hallatszik a folyósóról, s mindenkit átvezetnek a betegétkező felé. A régebbi lakók izgatottan várnak, hiszen ez az egyetlen meglepetés ebben az istenverte helyen.

Evőeszközcsörgés tölti be a helyiséget. Túl csendes. Túl problémamentes. Túl szép, hogy igaz lehessen. Túl tökéletes.

A csend néha ellenség, mert ráébreszt mit is vétettél, s hogy ezen már nem változtathatsz. S időnként eluralkodik rajtad a félelem, mi lesz, ha mind emiatt vége mindennek? Ha minden küzdelem hiába való volt? Ha a magány, a bűntudat, és az önemésztés eluralkodik rajtad? Mi a követlező lépés?

Mit gondolsz?

*Anna*