reggel; 8:10; 5-ös főút.

- Szerinted fel fog minket venni valaki? - kérdeztem Timothée-tól enyhén aggodalmas hangnemben.
- Nem, soha senki nem fog minket felvenni, lilalány - közölte velem halál komolyan, de éreztem a szavain, hogy teljesen szarkasztikusan mondja.
- Akkor jó - röhögtem el magam, majd tettem még egy lépést Santa Clarita felé.
Egy acélszürke Mercedes suhant el, aminek jóhiszeműen feltartottam az ujjam.
- Hagyjad, az ilyen sznobok nem vesznek fel ilyen csöveseket - rázta meg a kezét, majd az ajkai közé illesztette a cigarettáját és meggyújtotta.
- Nem is vagyunk csövesek, kikérem! - háborodtam fel, lehajolva egy fűszálat téptem le, amit aztán mindig a felébe szakítottam.
- Csak te - küldött felém egy vidám mosolyt a barna hajú fiú.
- Nyald ki, jó? - fordultam felé angyali mosollyal.
Timothée figyelmen kívül hagyott, közelebb jött és az arcomba fújta a füstöt.
- Hagyjál már, lilalány - vigyorgott és a szabad kezével barna tincsei közé túrt.
Durcásan hátat fordítottam neki, majd előkaptam egy csokiba mártott banános túlélőszeletet.
- Most zabáltál fel egy fél farmot, és még éhes vagy? - kaptam rögtön a megjegyzést.
- Kuss. Felidégesítesz és akkor kell a kaja - vontam meg a vállamat és egy jó nagyot haraptam a szeletből.
- Kaphatok én is? - kérdezte a fiú és kiskutya szemekkel nézett rám.
- Nem - röhögtem ki.
- Pedig alhattál a vállamon - rázta meg teátrálisan a fejét.
- Mindig ezzel jössz? - nevettem fel és letörtem a müzli szelet felét.
- Kösz - mondta és egybe betolta a szájába az egészet.
- Olyan vagy, mint egy hörcsög - böködtem meg az arcát, ő pedig lesöpörte az arcáról a kezemet.
Egy újabb kocsi hajtott el mellettünk, egy lerobbant kisteherautó, aminek a nyitott hátsó részében néhány fadeszka utazott.
- Be se fértünk volna, úgyhogy mindegy - nézett rám Timothée.
- Ja - adtam egy rövid választ a fiúnak.
A nap már fél kilenckor is égetett. A szemem fölé, napellenzőnek tettem a kezemet és úgy bámultam a messzeségbe. A felforrósodott autóút csak úgy ontotta magából a hőt. A levegő már ilyenkor is remegett. Elővettem a kulacsom és egy nagyot kortyoltam a szobahőmérsékletű vízből. Az ízlelőbimbóim szinte kiabáltak örömükben amikor a hűs víz simogatta őket. A nap finoman égette az arcomat, a szellő pedig lágyan fújta Timothée fején a hullámzó, kávébarna tincseket.
Egy puha kezet éreztem a vállamon. Rögtön hátrakaptam a fejemet.
- Le fogsz égni! - mutatta fel a fiú a tenyereit, melyekben vajszínű napvédő krém volt. Tartottam a kezem, és máris landolt rajta egy adag naptej.

délelőtt; 10:46; 5-ös főút.

- Valami zene kéne, ez így olyan uncsi - fordultam hátra, a fiú szótlanul baktatott mögöttem. Az előbbi mondatomra rám emelte a fáradt zöldes szemeit. Egy apró izzadság csepp csorgott le az enyhén napbarnított bőrén. A szemem végigkísérte az állának és az arcélének a vonalát, az orrán ülő szeplők sokaságát, a sötét szempillát, a dús szemöldökét és végül a homlokába hulló sötétbarna, puha tincseit.
Annyira szerettem volna a hullámos fürtök közé túrni egyszer.
- Kocsi. - A fiú mély hangja ragadott ki az álomvilágból. Az ujjunkat feltartva kedvesen, de fáradtan mosolyogtunk az idős házaspárra.
A kocsi lassított és megállt az út szélén.
Boldogságomban majdnem sikítottam, de végül csak Timothée nyakába ugrottam. Beszívtam a fiú fűszeres parfümjének az illatát.
- Megcsináltuk - mormolta a nyakamba. A kezemet megragadva a kocsi felé tartottunk.
- Jó napot kívánok! - mondtuk egyszerre és beszálltunk hátra.
- Önöknek is - fordult felénk mosolyogva egy őszhajú idős, szemüveges asszony és egy meleg mosollyal ajándékozott meg minket.
- Caroline Smith. A férjem pedig Andrew Smith.
- Örvendek - mondta a férfi is.
- Holland Walters vagyok, Santa Claritába szeretnénk eljutni, ha lehetséges - nyújtottam kezem a hölgynek, aki a kezét a kezembe csúsztatta és határozottan megrázta.
- Timothée Chalamet - szólalt meg mellettem a fiú is.
- Mi Lancaster felé indultunk, de tehetünk egy kitérőt, ugye? - fordult a férje felé Mrs. Smith.
- Persze, drágám - mosolyodott el a férfi és feljebb csúsztatta az orrán a szarukeretes szemüvegét.
A rádióból halkan duruzsolt el egy retró adónak, egy '60-as évekbeli száma.
- Köszönjük, hogy feltetszettek venni minket! - szóltam a hátsó ülésről, mire Mr. Smith a visszapillantó tükörbe mosolygott.
- Ugyan, kedves - recsegte meglett hangján. - Miért éppen Santa Clarita?
- Egy kiránduláson vagyunk - hazudta szemrebbenés nélkül Timothée.
Végülis nem mondhattuk azt, hogy én megszöktem, mert bulizni akartam ő pedig elkísért. És konkrétan tegnap óta ismerjük egymást.
- Long Beach a cél - egészítettem ki a mellettem ülő fiút.
Az autó igencsak kicsi, de annál otthonasabb volt. A hátsó ülést piros, skót kockás szövet fedte. A combunk összepréselődött a fiúval.
- Értem. Fáradtak? - érdeklődött Mrs. Smith.
- Igen, eléggé - bólintott Timothée. Elmosolyodtam. A körülbelül 70-es éveiben járható asszony magázott minket.
- Zavarná önöket, ha egy szivart elszívnék? - tette fel Mr. Smith a kérdést.
- Dehogyis - válaszolt Timothée kapva a kérdésen. - Én is elszívhatnék egy cigarettát? - kérdezte.
- Hogyne, fiam - recsegte a férfi az öreges hangját.
Timothée előhalászta a dobozt, körbekínálta, majd miután senki se kért meggyújtott egy szálat. Lehúzta az ablakot és kifújta rajta a füstöt.
- Jaj, Andrew! Már megint az az átkozott szivar - dohogott Mrs. Smith.
- Ugyanmár, Liney! - válaszolt fennhangon az öregúr. - Pont nem a szivartól fogok nem meghalni.
Erre a felesége megrázta a fejét.
- Folyamatosan ezt szívja! - fordult hátra. - Kedvesem, biztos te sem örülsz, hogy a barátod ezt a mérget szívja... - intézte hozzám a szavait.
- Mi, izé - elpirultam és zavaromban makogni kezdtem. - Nem vagyunk együtt - böktem ki.
- Ó! - lepődött meg az előttem ülő asszony, és megigazította a hajtűt a hajában. - Bocsánat.
- Ugyan - mosolyodtam el és az ablakon kinézve eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Timothée és én egy pár lennénk.
–‚‚ Ugyanmár, Holland! Négy évvel idősebb és csak tegnap óta ismered ‘‘ - kezdte a szokásos kis hang.
Néztem a mellettünk elsuhanó, elmosódott tájat. A szemem le-lecsukódott, de aztán mindig sikerült ébren tartanom magamat.

délután; 14:03; 5-ös főút.

A fejem kellemesen zötykölődött. Újra Timothée vállán pihentem. Párat pislantottam még végül ülő helyzetbe tornáztam magamat.
- Hmmm - motyogtam és oldalra biccentettem a fejemet, ugyanis a nyakam teljesen elgémberedett.
- Jól aludt, kedves? - kérdezte Mrs. Smith.
- Köszönöm, csodásan - söpörtem el egy lila tincset a szememből. Az idős hölgy mosolyogva bólintott. A kocsit kellemes szivarfüst és vajkaramella illata lengte be.
- Látod, mostmár duplán tartozol! - suttogta a fülembe Timothée. - Másodjára alszol a vállamon - forró lehelete csiklandoztam a nyakam és a fülem közti érzékeny részt.
- Nem tartozom semmivel már! - mondtam vidáman. - Kaptál banános cuccost - tártam szét a karomat.
- Lassan megérkezünk - hallottam Mr. Smith hangját. A kocsi egy jó 10 perc múlva Santa Clarita szélén, az egyik bevásárlóközpont parkolójában parkolt le.
- Örültem a találkozásnak! - mondta Mr. Smith és kedvesen ránk mosolygott.
- Mi úgy szintén - bólintott Timothée. Kiszálltunk a kocsiből. A hátizsákom forró, szürke pántja a vállamba mart.
- Remélem eljutnak Long Beach-ig, remélem még viszont látjuk egymást! - búcsúzott el Mrs. Smith is.
- Reménykedjünk, mégegyszer köszönjük! - mondtam én is. A kis autó kifarolt a helyéről és elindult a főúton, Lancaster felé.
Timothée rám nézett, zöldes szemei szinte átláttak rajtam, fejével pedig finoman az előttünk magasodó bevásárlóközpont felé biccentett.

Sziasztoook!♥☀🌻
Itt is vagyok egy friss résszel!
Remélem tetszett mindenkinek!
Annyira kíváncsi lennék, hogy mit gondoltok a párosról, úgyhogy szeretettel várom a véleményeket 💕!

Élvezzétek a nyarat (már ami még maradt belőle 😖), én pedig hamarosan érkezem az újabb résszel!

Puszi, Outlaaw ☁