Nem vagyok a legjobb ember a világon. Vagyis ezt állítják rólam.

Na jó, máris rossz embernek számít az, aki kimondja az igazságot? Mert ezek szerint alulértékelik manapság az őszinteséget.

És bevallom, a nőiességemen is van mit csiszolni. Legalább is anyám szerint.

- Nem ártana szappannal kimosni a szádat! - mondta a legutóbbi vitánk alatt. Majd lenézően hozzátette: - Bár szappan helyett nálad inkább szenteltvizet kéne használni.

És azt sem tudom feldolgozni, hogy mennyire fáj az embereknek az igazság.

Én már le sem szarom, ha valaki rámmordul, hogy választékosan beszéljek vagy moderáljam magam. Egyszer élünk, legalább akkor legyünk őszinték!

Na igen, nem mintha az őszinteséggel bármi jót is elértem volna eddig. Mondhatni feldughatom a seggembe az őszinteségemet.

Nem mindig voltam ám ilyen. Sikeresen szereztem magamnak egy diplomát, amivel hivatalos táplálkozástudományi szakember, az az nutricionista lettem.

Imádtam az első munkahelyemet. És miután a sok hazugság - ami rádöbbentett, mennyire értékes is manapság az igazság -, ami körülveszi az életemet, tönkretett egyet s mást, rájöttem, hogy ideje szókimondóbbnak lennem. Nem mindet elhallgatni. Nem kreálni dolgokat.

Talán nem a munkahelyemen kellett volna ebből rendszert csinálnom, hiszen sok munkatársat meg „pácienset" is megbántottam...

Ennek az lett a vége, hogy panaszokat panaszokra halmoztam, és hiába végeztem kifogástalanul a papírmunkát, azt tanácsolták, hogy tanuljak meg kommunikálni az emberekkel, mert így nem lesz belőlem semmi. Azzal pedig kidobtak a picsába.

Még volt esélyem egy-két cégnél bizonyítani, ám őket sem győzte meg az „őszinteség mindenek felett"-világnézetem, tehát mehettem a szemem világába.

És most itt állok 23 évesen, munkanélkül, anyám hátán és a munkaügyi hivatalt járom, hátha valakinek bejön a stílusom.